Andor Éva beszélgetése Demeter Szilárddal

A 20. század múzeuma tudományos műhely volt, ahol a közönség másodlagos szerepet kapott. A közgyűjteményi központ megalakulásával a cél egy egészségesen együttműködő, szövetségként működő intézményrendszer kialakítása – munkacsoportokkal, problématérképpel, valóságérzékeny jövőképpel. Hiszen ma, amikor globális életmódválaszok töltik be az identitás tereit, különösen fontos, hogy a kulturális örökségünk élő, értelmezhető támpont legyen – mindannyiunk számára, akik egy több mint ezerszáz éves nemzeti közösség tagjai vagyunk.

– Mai vendégem nagyon sok mindennel foglalkozik, sok mindent csinál. Demeter Szilárd, a Nemzeti Múzeum kinevezett főigazgatója, a Petőfi Irodalmi Múzeum volt főigazgatója, aki most nagyon sokat dolgozik például azon, hogy ez a két múzeum, kiegészítve négy másik intézménnyel, összesen tehát hat, egy holdingszerű központ irányításával minél többet, minél jobban, minél hatékonyabban tudjon dolgozni azon, hogy megőrizzék, megvédjék és terjesszék, minél több emberhez eljuttassák a magyar nemzeti kultúrát és a nemzeti identitást. Meglehet, már közhelynek hangzik, de akkor is el kell ismételni mindig, újra és újra el kell mondani, hogy ma a világon és Európában általában a nemzeti kultúra, nemzeti identitás veszélyben van. Hogy hogyan látja ezt ő, aki fiatal korában Kolozsváron hetente többször összeverekedett román fiatalokkal azért, hogy a társaival magyarul beszélhessen az utcán, ezt mindjárt hallani fogják. Demeter Szilárd író is és rocker is, aktív rocker, aki egy rockzenekarral rendszeresen fellép. Talán ez utóbbi miatt is fogalmaz meg néha olyan erőteljes, provokatív kijelentéseket, amelyek felhördülést vagy éppen felháborodást váltanak ki, de ő ezeket nem bánja és nem is szokott visszakozni. A beszélgetés során megfogalmazta, hogy ő saját magát minek tartja, meglehet ez is provokatív, hiszen olyan szavakat használt, mint hogy fehér, meg hogy férfi. De ezen kívül elmondta a véleményét a kortárs irodalomról is, arról, hogy kultúrpolitikusként szerinte miért nem lehet pénzt adni olyan irodalmi alkotásnak, amelyik szembemegy az alkotmány által képviselt értékekkel, tehát például, amelyik szerint az apa neme férfi és az anya neme nő. Miért nem kaphat egy ilyen mű közpénzt? De elmondta a véleményét Magyar Péterről, a felbukkanásáról és az eddigi teljesítményéről is. Demeter Szilárddal beszélgettem.

– Vendégem Demeter Szilárd író, a Nemzeti Múzeum kinevezett főigazgatója. Szervusz, köszönöm, hogy eljöttél hozzánk.

– Köszönöm szépen a lehetőséget, üdvözlöm a nézőket. Szia!

– Csák János miniszter azt mondta a pályázatodról, hogy forradalmat ígér. Most nem sokkal vagyunk március 15-i ünnep után, de ne 1848-ra gondoljunk, hanem 1802-re, akkor alapították egyébként a Nemzeti Múzeumot, ugye?

– Gondolhatunk március 15-ére is, tehát ’48 március 15-ére, az is egy békés forradalom volt. Tehát egész Európa lángokban volt, mi meg sétáltunk, szavaltunk, verseket írtunk, este a Nemzeti Színházban előadás volt, énekeltünk. Az akkor megismert Nemzeti dal már meg volt zenésítve, szóval ilyen típusú forradalomban szívesen részt veszek.

– Na és milyen értelemben lesz ez forradalom, amit te tervezel?

– Egy kicsit szembemegy az elmúlt száz év trendjeivel, hiszen az történik a muzeológiában is, mint mindenben, hogy szakosodik. Ezek az intézmények, amik most egy egységes holdingszerű irányítás alá kerülnek a tervek szerint, azok valamikor 1802-ben, amikor az öreg Széchényi megalapítja a Nemzeti Múzeumot és könyvtárat, tehát az alapítólevélben mind a két fogalom szerepel, akkor ő még egységben gondolkodott az akkor formálódó modern magyar nemzeti kultúra megmutatásáról. Aztán a tudományok logikáját követve, szaktudományok logikáját követve az elmúlt száz évben a múzeumok is szakosodtak, nem csak nálunk, mind, szerte a világban, és így váltak ki a Nemzeti Múzeumból egyébként, tehát az Iparművészeti Múzeum, vagy a Természettudományi Múzeum, vagy az Országos Széchényi Könyvtár: száz évvel ezelőtt ez még egyben volt, akkor még Gyűjteményegyetemnek hívták. Hóman Bálintnak a beiktatási beszédét kaptam meg búcsúzóul a PIM-ben, és ott elolvastam, aki érzékeli, hogy azért a tudományos munkának prioritást kell adni, tehát hogy ez egy kutatóhely, és másodlagosan fontos, de másodlagos fontosságú a közönségszolgálat – és az elmúlt száz év az ebbe az irányba tolta a muzeológiát. Én meg úgy gondolom, hogy most ezt vissza kell fordítani. Egyrészt

a tudományok elég nagyot fejlődtek, hogyha a fejlődés alatt azt értjük, hogy minél apróbb részletekről minél többet tudunk, és egyre kevésbé értjük az egészet, tehát nagyjából ez a tudományos fejlődésnek az íve.

És a mostani világban megtörténő, vagy történülő – magyartalanul fogalmazva – kulturális forradalom vagy kultúrharc, ez »a halott fehér emberek kultúráját szemétdombra kell száműzni«, a woke teljes őrülete, ez most azt a stratégiai fontosságú igényt támasztotta fel bennünk, hogy a nemzeti kulturális identitást tudjuk egységben megmutatni, annak a nagyszerűségét és sokszínűségét, és ezt a célt szolgálná ez a múzeumi integráció.

– Igen, ez a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ.

– Ez volt az eredeti terv, aztán a stratégiai kabineten a kormány illetékes miniszterei azt javasolták miniszter úrnak, hogy Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ legyen, hiszen van egy Magyar Nemzeti Múzeum brandünk, és azt a miniszter úr elfogadta, de ez majd április végéig remélhetőleg kitisztázódik.

– Igen, hát ezt te valahogy úgy fogalmaztad, hogy a Nemzeti Múzeumnak kell lenni itt a rendszer csúcsának, a közgyűjteményi piramis, ha lehet ezt így elképzelni, zárókövének. Érdekelne, hogy miért és hogyan lesz szerinted azzá. És a másik pedig, hogy hogyan tudnak ezek az intézmények (ez a hat intézmény, amit integrálna ez a holdingszerűség), hogyan tudnak ők a nemzeti identitás megőrzéséhez, megvédéséhez hozzájárulni? Lehet most akkor ilyen nagyon egyszerű példát szeretnék kérni tőled, amit mondjuk én is megértek. Például azon gondolkoztam, hogyha most megtalálnák Petőfi Sándor valami eddig még nem ismert versének a kéziratát, akkor például az hova kerülne, mert kerülhetne az Országos Széchenyi Könyvtárba, a Petőfi Irodalmi Múzeumba, a Nemzeti Múzeumba, tehát rögtön három helyre. Tehát ilyesmiben kell gondolkodni, hogy lehet jobban összehangolni a gyűjteményeket magukat, vagy mire?

– Is.

A magyar múzeumok többé-kevésbé jó állapotban vannak, európai szinten azért nem vagyunk lemaradva, lemaradásban, a magyar muzeológia az elmúlt évtizedekben nagyot fejlődött, de csak egyetlen múzeum van, ami el tudja mondani magáról, hogy Magyar Nemzeti Múzeum, ez a neve. És az oka és a célja benne van a nevében. Tehát
a magyar nemzet kulturális örökségét megmutatni, visszaadni, felmutatni a magyar nemzet számára. És ennek a kijelentésnek jelen pillanatban nem nagyon van tartalma. Tehát nem tudjuk, hogy mit akarunk a magyar nemzetről állítani. Illetve, tudom, hogy mit szeretnék én állítani, de nyilván nem egyszemélyes megfejtésre lesz itt szükség, hanem sok szakembernek az együttműködésére.

De ha most például előkerülne Petőfi kisujjának egy csontdarabkája, ami ugye a Természettudományi Múzeumhoz tartozó, vagy egy ismeretlen kézirat, ami valóban, tehát vagy az OSZK-ba kellene, hogy kerüljön, vagy a PIM-be, mind a két helyen vannak kéziratok. Ha Arany Jánost akarok kutatni, akkor minimum három helyre el kell mennem, a PIM-be, az OSZK-ba és az Akadémia könyvtárába, ami nem egy áldásos állapot. De itt ennél is többről szól a történet, és ezt én akkor értettem meg igazából, amikor végigjártam a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítását. Mi azt feltételezzük, hogy a magyar nemzet tagjai, kultúrahordozó tagjai, vagy befogadó tagjai, akik bemennek egy múzeumba, előzetes tudás birtokában nagyjából ki tudják tölteni azokat a réseket vagy hiátusokat, amit egy kiállítás óhatatlanul felvillant, hiszen nem lehet mindent megmutatni. De hogyha azért nagyon őszinték akarunk lenni, akkor az átlag magyar fejében két Magyarország térkép van, a kis Magyarország térkép, meg a nagy Magyarország térkép. És hogy mi történt az államalapítás korától egészen napjainkig, és hogyan módosultak a Magyar Királyság határai különböző korszakokban, hányan éltünk a Kárpát-medencében, milyen flóra és fauna volt, klímatörténetileg mi történt (volt egy kis jégkorszak, erről nem beszélünk, mert hát nem beszélünk); rengeteg olyan információ van, ami élményszerűvé teszi az adott korszaknak a megértését. 

És ez a fontos, hogy élményszerű tudásátadás helyszínei a múzeumok. Nem beszélve arról, hogy a tárgyi utalásegész, tehát hogy egy adott páncél vagy kard milyen utalásegészben értelmeződik, annak a munkáját is el kell tudni végezni.

És ennek egy jelentős részét elvégezték az elsősorban íróink, tehát a török világot a mai napig Gárdonyi Gézának az Egri csillagokján keresztül értjük meg, hogy miről szólt ez a történet. Másodsorban legalább ugyanolyan fontos, csak kevésbé olvasott: a tudósaink. Tehát az értelmezési munkát is elvégeztük anyanyelven, magyar nyelven, de ezek nem érnek össze. Nekünk az lenne most a nagy feladatunk, az én fejemben az van, hogy ha megszületik ez a közgyűjteményi központ, akkor munkacsoportokat hozok létre a tágabb értelemben vett múzeumi terület megannyi szakterületéről vagy részterületéről, minden intézmény legjobbjait hívjuk össze egy munkacsoportba, akik végigjárják az intézményeket, és megfogalmazzák, hogy mi a mostani kiindulópont, tehát hol tartunk most, mi a vágyvezérelt ideális állapot (arra a világ összes pénze nem lenne elég), és körülbelül mi az a realitás, ahova el kellene tudni jutni, hogy ez egy egészségesen együttműködő szövetségesi rendszer legyen, és ezekből összerakjuk majd azt a problématérképet, amit szép lassan elkezdünk majd megoldani. Tehát megnézzük, hogy mi az, amit meg tudunk oldani mi a közgyűjteményi központban, mi az, amihez kormánysegítség kell, mi az, amihez csak akarat kell, vagy kis rábeszélés, nógatás. Megpróbáljuk ezt az egészet kicsit megtolni, és éppen azért, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a tagintézményei, most már tágabb értelemben beleértve a Magyar Nemzeti Múzeum kiterjesztett jelentésmezőjéről beszélek, az el tudja mesélni, nemcsak a mi számunkra befogadható módon, hanem az idelátogató külföldiek számára is, hogy

kik vagyunk mi, magyarok, mi a magyar? Szerintem ez a legfontosabb kérdés most 2024-ben.

– Azért is mondtam egyébként, hogy szeretném, hogyha egy ilyen konkrét, szemléletes példát mondanál, mert ha jól tudom, neked van egy olyan vágyad is, hogyha kimegy az ember, mondjuk te vagy bármelyik kollégád az utcára, és megállítanál 10-50-100 embert, akkor a túlnyomó többség tudja, hogy mi az a Magyar Nemzeti Múzeum, és hogy ott mi van.

– Nem reprezentatív felmérésem alapján, főként értelmiségieket kérdeztem, a Magyar Nemzeti Múzeumról annyit tud most egy jobban értesült magyar állampolgár, hogy ott van a koronázási palást, slussz-passz. Nagyjából ez az egyetlen, miközben hihetetlen kincs van ott bent a Magyar Nemzeti Múzeumban, olyan dolgok, hogy – ez a tételmondatom, ezt sokszor elmondom, hogy

a múzeum az egy olyan hely, hogyha bemész egy jó múzeumba, akkor jobb emberként jössz ki, ha bemész egy jó magyar múzeumba, akkor jobb magyarként jössz ki. És ez a cél.

Tehát, hogy egyrészt behúzzuk az embereket, és utána jobb magyarokként jöjjenek ki.

– Az ember könnyen elraktároz magában olyan közhelyeket, amelyeknek nem biztos, hogy egyébként van alapjuk. Tehát például az, hogy XXI. századi digitalizáció, digitális térben élünk, hát a múzeum az egy olyan poros hely, mondaná valaki, és valószínűleg nincsen igaza, hiszen próbáljon meg nyáron bejutni a Louvre-be vagy az Uffiziba, vagy próbáljon meg itt Budapesten bejutni egy divatosnak tartott kiállításra az első vagy az utolsó héten, mondjuk például a Szépművészeti Múzeumba, vagy nézzen körül valaki a Múzeumok Éjszakáján, hogy akkor mi történik. Tehát időnként az embernek olyan érzése van, mintha rockkoncertre mennének az emberek, és nem pedig múzeumba. Tehát ezt most csak azért mondom, nyilván úgy gondolod is, hogy van remény, tehát igény az van valójában az emberekben, ha jól felkeltik az érdeklődésüket.

– Az inga az mindig visszaleng. Ugye főként a Covid időszaka alatt, amikor be voltunk zárva, akkor online fogyasztottuk a kultúrát, és most tudatosan használom ezt a csúnya szót, hogy fogyasztottuk, ez egy passzív történet, hiszen befogadsz, ott kattintgatsz, vagy tapogatod a képernyőt, nálunk ezt simítós telefonnak mondják, tehát hogy valamit nézel, de passzívan nem tudsz belenyúlni, nem tudsz hozzáérni, nem látod a maga háromdimenziós valóságába. És azt érzékeljük azóta, tehát a pandémiás időszakot, de előtte is már azért ez érzékelhető volt, hogy az embereknek szükségük van a valóságra. Tehát a virtuális valóság és a valóság-valóság között az összefüggésrendszer nagyon fontos.

Virtuális valóság nincs a valóság nélkül. A valóság megvan a virtuális valóság nélkül, legalább egy pár ezer évig elvoltunk anélkül, hogy lett volna virtuális valóság. Tehát az, amihez te vissza szeretnél menni, ahova két lábbal szeretnél beleállni, az a típusú valóság, azt a múzeumokban tudod megmutatni.

Azt, hogy ezt milyen formában mutatod meg, tehát hogy leharcolt vitrinekben pár poros tárgy, ugye ez a múzeumokról a berögződött kép, az már rég nem igaz. A magyar muzeológia, és most itt kiemelném elsősorban a Petőfi Irodalmi Múzeumot, de nemcsak azért, mert ők lennének az egyedüliek, hanem azért, mert búcsúzásképpen mindig visszanyúlok az anyacéghez, tehát hogy ott a magyar muzeológia hihetetlenül jó, kreatív, innovatív. Annál nehezebb dolgot, mint egy irodalmi muzeológusnak kiállítást összerakni, nehezen tudok elképzelni, hiszen mi van? Van pár kézirat, pár fotó az adott szerzőről, ha olyan kortárs, akkor pár hangfelvétel, vagy audiovizuális felvétel és néhány használati tárgy, és ebből kell egy izgalmas kiállítást csinálni, ami valamit elmond az adott szerzőről, az adott művéről, az adott témáról, vagy amit szeretnénk mi az adott témán keresztül megmutatni az adott tudásanyagról, és ezt nagyon jól tudják ötvözni. Tehát a digitális eszköztárat, az audiovizuális eszköztárat és a tárgyi valóságot nagyon jól tudják ötvözni, élményszerű tudássá át tudják adni. És ezt mind kiegészíti a magyar múzeumpedagógia, ami megint csak egy jó színvonalú szakma.

Annál nagyobb sikerélmény nincs, amikor a kantáros szárú szakközépiskolás gyerek kifordul a Petőfi Irodalmi Múzeumból, és visszaszól a múzeumpedagógusoknak, hogy hát ez jó volt, bazmeg. Tehát, hogy kapott valamit, kapott valami olyat, amitől közelebb kerül egy picit az irodalomhoz, a magyar nyelvű irodalomhoz is. Közelebb kell tudni őket hozni a saját kulturális, tágabb értelemben vett kulturális örökségünkhöz, merthogy folyamatosan bombázzák őket életmódválaszokkal. Az, amit most a globális szórakoztatóipar nagyon tud, az a jól becsomagolt életmódválaszok. Tehát »az a helyes, hogyha aggódsz az Amazonas esőerdőjéért, mert az a Föld tüdeje«, mondok egy ilyen pár évvel ezelőtti példát, és akkor közösségi médiában posztolgatnak a gyerekeink, hogy mentsük meg a Föld tüdejét. De azt nem gondolja végig, hogy esetleg a Földnek a magyar tüdeje az itt a Kárpát-medencében van, tehát ki lehetne menni a Pilisbe, vagy ki lehetne menni a Mátrába, egy kis erdőtisztítás.

– Lehetne látni egy fát mondjuk életében először, akár valakinek, aki elment vele.

– Van egy olyan sejtésem, hogyha a mostani kiskamaszokat kiraknánk két napra mindenfajta élelem és segédeszköz nélkül a vadonba, tehát hogyha elküldenénk sátrazni őket, akkor a fele hasmenést kapna, és a fele meg éhen halna, mert nem tudják, hogy mi az, ami ehető, mi az, ami nem. Fogalmuk nincs, hogy melyik növény micsoda. Tehát, hogy ezek olyan tudásanyagok, ami most nem akarok apokaliptikus víziókat felvillantani, de ahogy látjuk, amerre alakul a világ, erre a tudásra nekünk stratégiai szükségünk lesz. És erre még igény is van. A másik kedvenc példám a szintén Covidos időszakban, amikor Szabi a pék Facebookon tanította a háziasszonyokat, hogy hogyan lehet otthon kenyeret sütni. Több százezer magyar háziasszony csinálta otthon a kovászolt kenyeret, beleértve a feleségemet is, és ez egy olyan tudás, ami megvolt, megvan, életmódválasz, fenntarthatóság, ugyanarról szól, hogy minél közvetlenebb, minél rövidebb szállítási vagy ellátási láncon közvetlen környezetünkben megtalálható anyagokból csináljunk valami olyasmit, ami nekünk jó, és ami hogyha elromlik, akkor meg tudjuk javítani.

– Igen, ezekkel a dolgokkal egyébként énnekem mindig csak egy olyan negatív gondolatom van, hogy vajon mennyire gondolják komolyan az emberek és mennyire divat. Most, hogy mi beszélgetünk, én azt rólad tudom, hogy te komolyan gondolod, mert te ezt a saját életedben és a családod életében megcsináltad, mert ti, többé-kevésbé kényszerből a Covid miatt, de ti fogtátok magatokat, és elmentetek vidékre akkor, és te azóta nem tudom, hogy azért, mert ebbe beleszerettél, vagy miért, de egy ilyen gazdálkodói létformát kezdtél saját magad számára párhuzamosan egyébként fővárosi intézményvezetői és az írói munkáddal vagy léteddel párhuzamosan kialakítani, ha jól tudom.

– Ez még egy korábbi történet, mert hogy én ’18 nyarán vásároltam egy zsákfalu zsákutcájában végén egy, úgy mondják, Kádár-kockát, tehát egy egyszerű falusi házat másfél hektáros telekkel, annyi pénzért, amiért Budapesten talán egy kamrát nem tudtam volna vásárolni, tehát gyakorlatilag fillérekért.

– Jól elérhető helyen ezek szerint, egy zsákfalu zsákutcájának a végén.

– Arra odafigyeltem, hogy egyrészt ne legyen átmenő forgalom, másrészt nehezen lehessen utánam jönni az aláírnivalókkal, tehát hogy kétszer gondolja meg bárki is, hogyha utánam akar jönni. És ott az volt a terv, hogy a gyümölcsfákat fogok ültetni. Valamiért rá vagyok kattanva a gyümölcsfára, tehát már 18-tól én gyümölcsfákat szeretnék ültetni. Valószínűleg hiányzik a gyerekkoromból az, hogy egész nyáron nagymamámnál töltöttük a hosszú nyári vakációt, és mindig kézközelben volt valami ehető finom gyümölcs, és ezt próbáltam ’18 nyarán, ennek a lehetőségét megteremteni. ’18 őszén találták ki, vagy vezényeltek át a Petőfi Irodalmi Múzeum megbízott főigazgatói pozíciójára, és egész a Covidig nem tudtam ezt a tervet legalább elkezdeni, akkor a Covid időszakban sikerült egy kicsit több időt ott tölteni, nem csak ilyen hétvégi rohanásban, és akkor elkezdtünk építkezni, úgyhogy most már nagyon büszke vagyok. Van, hát most nem tudom, kiderül a tavasszal, de

elméletileg van száz őshonos gyümölcsfám, amit Kovács Gyula bácsitól hoztam Göcsejből. Van 14 darab magasított ágyásom, amibe a palántákat az itteni lakásunk kis konyhájában nevelgetjük, tehát most ültetjük ki őket tavasszal, és van egy üvegházam, amiben szeretnék olyan terményeket is termelni, amik nem biztos, hogy a mostani klimatikus viszonyok között kint szabadföldön megélnek, de ezt így elkezdtem szépen felépíteni.

Az egész család lelkesen palántázik, kapál, gyomlál, ami belefér, és van hozzá traktorom, én ezt szeretem a legjobban, tehát hogy traktorhoz mindenféle adapter, és mindent saját kézzel csinálunk meg.

– Főigazgató úr traktorra ül, és…

– Én most egy székely parasztgyerek vagyok származásilag, tehát nem idegen tőlem ez a történet, de ami miatt nagyon fontos ez nekem, túl azon, hogy önellátó vagy, meg tudod, hogy mit eszel, ez ilyen biointenzív kertészkedésnek hívják, tehát nem használunk semmifajta műtrágyát, meg semmi ilyesmit, hanem hogy azt szerettem volna, hogy a gyerek úgy nőjön fel, hogy azt lássa, hogy meg tudod csinálni. Tehát saját kézzel létre tudsz hozni dolgokat, ki tudod javítani, létre tudsz hozni valami olyasmit, ami hasznos, ami szép, ami neked az életedben megoldás a te problémádra, és nem kell megvenni. Merthogy a szocializáció az sajnos úgy alakult ki, hogy most nem a hipermarketek, vagy szupermarketek ellen beszélek, már én is oda járok vásárolni néha, de úgy alakult ki, hogy a gyereket bevisszük, és megveszünk valamit. És ő azt látja, hogy mindent meg lehet venni. Tehát pénzzel mindent meg tudsz oldani. Most vagy a pénz, vagy a termék el fog fogyni, és akkor mit csinálsz? Ott ül kiszolgáltatottan, és néz ki a fejéből, hogy akkor most így nincs neki, nem tudom, papayája. Hát nincs papayája, mert nem tudom, nem érkezett ide a szállítóhajó, de hogy papaya helyett lehet esetleg más…

– Almát enni.

– …gyümölcsből is ugyanolyan finom ételeket készíteni. Tehát, hogy ezt a tudást, vagy ebbe a világba szeretném őt belenevelni, reménybéli testvéreivel egyetemben, és még van egy nagyon fontos vonulata ennek az egésznek. Ez egy olyan világ, amiben annak is van következménye, hogyha megcsinálsz valamit, és annak is van következménye, hogyha nem csinálod meg. Ha nem gyomlálod ki a gyomot, akkor gyomos lesz a veteményesed. És ez a következményekben élés, ez egy szerintem stratégiai fontosságú tudás lesz mindenki számára.

– Igen, meg most, ahogy így hallgatlak, arra gondoltam, hogy visszakanyarodunk, nem távolodtunk el olyan nagyon a múzeumtól, ahol azt mondtad, hogy a realitás, tehát a kézzelfogható, létező dolog az, hogy valamit létrehozol te is, mert az az alma ott el fog kezdeni teremni, és majd le lehet szedni és megenni. Igen, nem szeretek így saját példákkal előhozakodni, de közben az jutott eszembe, hogy lehet, hogy én például ezért szeretek varrni, amit még a nagymamámtól tanultam, mert az is egy olyan jó dolog, hogy valamit létrehoz az ember, kész van, és akkor örülhet neki, hogy az valami megfogható dolog.

– Van egy költő barátom, bocsánat, csak ilyen varrás kapcsán, van egy költő barátom, akinek a fiatal felnőtt lánya varr, tehát ugyanígy megvarrja a saját ruháit, és amikor tanult, egész nap ott ült a varrógép mellett, és próbálgatta a különböző szabásmintákat, és a költő barátom meg elkezdte szidni, hogy egész nap ott ülsz a gép előtt. És mondtam, hogy végre, tehát hagyd békén szerencsétlen lányt, mert végre valami olyasmit csinál, ami kézzelfogható. Mennyivel rosszabb lenne, hogyha semmi más gondja nem lenne, csak hogy melyik plázába akarom megvásárolni a hasonló típusú ruhadarabot. Ez egy olyan testtartás, vagy egy olyan hozzáállás a világhoz, ami szimpatikus. És akkor a költő válaszul rájött, hogy végül is igazam van.

– Igen. Ez, amiről beszélünk, ez mind olyasmi, ami az identitás része, ami beleépül.

– Ez a tágabb értelemben vett kultúra. Így van.

– Akkor kanyarodjunk vissza egy kicsit szorosabban az identitáshoz, amiről azt mondtad, egyrészt már arra utaltál, hogy veszélyben van. Meg azt is mondtad róla, hogy szerinted egy adaptív dolog, nem olyan, hogy egyszer elkészült és akkor megvan, hanem mindig reagálni kell a változásokra, a problémákra. De most nem éppen arról van szó, hogy már nem egyszerűen a nemzeti identitással vannak problémák, hanem nyugatról egy olyan nagyon erőteljes áramlat érkezik, amely magát ezt a nemzeti identitást akarja létében eltörölni, hogy ez ne legyen, mert minek. Mert jobb, ha van helyette valami, nemzetekhez nem köthető, hanem a fölött álló globális, mindenkire érvényes, mindenki által fogyasztható dolog.

– Igen, ugye a nyugati kultúrának a sarokköveiről beszélünk, amit azért 2500 éve csiszolgattunk, meg rakunk a helyére, tehát itt volt egy olyan, most azért mondom, 2500 év, ez hosszabb időszak, de most Platóntól számítom ezt az eszmetörténeti vonalat, tehát hogy

Platónnál történik meg az az antropocentrikus fordulat, amikor a gondolkodás, az úgynevezett filozófiai gondolkodás az emberről kezd beszélni, meg a helyesről, meg a jóról, meg a szépről, tehát ilyen emberközpontúan próbálja megérteni a világot, ennek lesznek különböző vadhajtásai később,

de hogy azóta a nyugati kultúrkörben élő személyek, tehát mi énként tételezzük saját magunkat. Van egy individualitásunk, ami nem jó, meg nem rossz, ez van, ebben élünk. 

Erre telepedik rá a keresztény értelmezés, hogy azt mondja, hogy az emberi élet egyedi, mert mi vagyunk az egyetlen olyan élőlény, legalábbis tudomásunk szerint, aki tudatában van a saját végességének, tehát tudja azt, hogy egyszer meg fogok halni, nagyon egyszerűen. Ezért a mi életünk, tehát

minden egyes emberi élet egyszeri, megismételhetetlen. Keresztények hozzáteszik, hogy szent, tehát maga a csoda. Viszont így tervezzük az életünket, így lesz tartalma az életünknek. Tehát, mi a saját életünkre úgy gondolunk, mint ami egyszeri és megismételhetetlen, vagy csoda, vagy nem csoda, minden nehézségével egyetemben.

Most ehelyett jobban szeretem a teremtő képmására teremtett ember interpretációját, mint bármi mást a nyugati eszmetörténetben, de ehelyett minket most átkonvertálnak ökológiai lábnyommá. Tehát azt mondják, hogy te nem egy személy vagy, aki választott a jó és a rossz között, tehát hogy a saját szabadságában él, és lehet egyszerre jó és rossz, nincs tiszta választás, de ezeket a választásokat napi szinten meg kell hoznod, hiszen a legvégső kérdést, amit a halálos ágyadon felteszel, ott már nem tudsz hazudni magadnak, hogy milyen életet éltem. Nagyjából így próbáljuk a helyes életet élni. Ehelyett azt mondják, hogy te nem vagy se jó, se rossz, hanem csak rossz vagy. Tehát túl van a jón és a rosszon, hiszen az ökológiai lábnyomnak egy dolgot tudunk mondani, annak van egy mértéke, az számszerűsíthető, a te ökológiai lábnyomod, és egy dolgot tudunk, hogy minél kisebb ez a szám, annál jobb. Pontosabban, hogyha mögé nézel ennek a kérdésnek, akkor az a válasz, hogy

az az egyetlen imperatívusz ebben az ökológiai lábnyomfelfogásban, hogy te legyél semmi, az a legjobb állapot, ha te ökológiai lábnyomod zérós. Ez egy önfelszámoló, poszthumán emberkép, és bűntudatot ébresztenek az emberekben.

Tehát hogyha most elkezded kiszámolni az ökológiai lábnyomodat, akkor egyszerűen azt érzed, hogy hű, én rosszat teszek, folyamatosan rosszat teszek. Tehát, hogy nincs jó választásod. A jó választás az, hogyha elpusztítod önmagadat, mert akkor az ökológiai lábnyomod közelít a zéróhoz, már az a kérdés, hogy a testedből kioldódó méreganyagok, amiket felszívtál az elmúlt évtizedekben, annak is van még egy mértéke.

Ez egy élhetetlen jövőkép. Ez az egyik vetülete, a másik az, hogy úgy gondoljuk, hogy az egész világ számára érvényes ez a globális őrület, miközben a világ legjelentősebb vagy többsége számára ez nem téma.

Tehát az az őrület, ami most a nyugati kultúrát önfelszámoló módon tolja ilyen identitás nélküli tenyészetbe, valamifajta masszává, vagy fogyasztói, nem tudom mibe, az nem érvényes sem Indiában, sem Kínában, sem Afrikában. Tehát, hogy ők azt mondják, hogy ez nem érdekel. Még Latin-Amerikában sem nagyon érdekli ez az egész. Az emberi lakosság, a föld lakosságának a jelentős többsége ezt nem gondolja magára nézve érvényesnek. Tehát mi most egy olyan gőg optikáján keresztül nézünk erre a kérdésre, ami egyébként a nyugati világot jellemezte világéletében, mert azt gondoltuk, hogy amit mi gondolunk, azt gondolja az egész világ, az a helyes gondolkodás. Ez volt a gyarmatosításnak is a teljes mozgatóereje, meg ennek az úgynevezett terraformálásnak, ami egyébként komplementer módon az európai kultúra hihetetlen erejét mutatja, képesek voltunk megváltoztatni az egész Földet, de hogy itt is visszalengett az inga, és most azt mondják, más kontinensen élő, más mindset, úgy mondják, ez a divatos kifejezés, mindset alapján gondolkodó embertársaink, akiket ez nem érdekel: ránk nem releváns.

– Hát igen, de ahogy most ezt így elmondtad, van egy eszméletlen ellentmondás is benne. Most akkor vagy meg akarom magam semmisíteni, hogy ne legyen ökológiai lábnyomom, és ne ártsak a delfineknek, vagy a másik oldal az, ami viszont soha talán ilyen mennyiségben nem ömlött a nyugati, a fejlett világban, hogy ha a különböző ruhagyártók által évente 52 kollekcióból nem szerzel be minél többet, akkor megint nem vagy senki. Tehát ez egy totális ellentmondás, egyrészt. Másrészt: amit mondtál, hogy csökkentsük le magunkat, meg a lábnyomunk a zéróra, ennek azért akkor van egy olyan folyománya, ha jól tudom, hogy például ne legyen gyerekünk.

– Igen, ki is mondják, hogy a gyereked az nem az életed értelme, hanem az az ökológiai lábnyomodnak a növelése. Ezért ne vállalj gyereket. Tehát én apaként ezt egyszerűen fel se tudom fogni ennek a mondatnak a tartalmát, vagy egyszerűen zsigerből utasítom el, hogy ez baromság. De hogy miközben mi ezt mondjuk, és benne van az összes ilyen ellentmondás, de most itt logikus gondolkodást hogy vársz el egy olyan, mondjuk így, balliberális mainstreamtől, aki egyszerre akar LMBTQ jogokat és illegális migrációt. Olyan tömegeket importál, aminek a civilizációs kódrendszere most nem azt mondom, hogy rosszabb, mint a miénk, vagy a miénk, jobb, más. A civilizációs kódrendszer szerint az általuk importált illegális migránsok lesznek azok, akik az általuk pátyolgatott LMBTQ identitású személyeket ledobják a háztetőről, vagy nem tudom, mit csinálnak velük. Egyszerűen ezek kódolt konfliktusforrások, és nem fogjuk tudni őket megoldani. Tehát teljesen másképp gondolkodnak a férfiről és a nőről. Megint nem azt mondom, hogy mi gondolkodunk helyesen, ők helytelenül, de más az ő férfi és nő képük. Ráadásul bináris emberképük van. Baromi nehéz elmagyarázni a más civilizációkból érkezőknek a társadalmi nemeknek a kérdését, amit most megpróbálnak ránk erőltetni.

– Hát azt nagyon sokszor a még itt élőknek is nehéz elmagyarázni.

– Mert baromság.

Egyszerűen nem írhatod felül akarattal a biológiát, tehát a tényeket. Lehet mondani, hogy én természettudományi lexikon hetedik kötete vagyok, mert ehhez jogom van, de nem vagyok az. Mert nem lehetek az, fizikailag képtelenség. Tehát, hogy beleszálltunk egy olyan őrületbe, ami egy ilyen önfelszámoló őrület, és tele van ellentmondásokkal.

Tehát, amiről te beszélsz, az a képmutató ideológia és a mögötte húzódó nyers hatalmi érdekeknek a kérdése. Hogyha megnézzük, akkor ebből valaki mindig, tehát a végén mindig megtalálod, hogy ki az, aki ebből pénzt keres. És az a valaki, aki ebből pénzt keres, az mozgatja a képmutató ideológusokat, ő fizeti.

– Jó, hát akkor ha ne legyen gyerek, akkor az nyilván a családnak a felszámolása egyik oldalról, és ezzel nyilván összefügg, amiről még nem beszéltünk azért mélyebben, a nemzeti identitás felszámolása, ami olyasmi, amiről te mindig beszélsz, sőt írsz is, itt van a Valahol szabadsága című nemrég megjelent Rendhagyó hazaszótár, ez az alcíme. Esszé töredékek, gondolattöredékek, írástöredékek vannak benne. Maga már ez a valahol, ha jól tudom, akkor ez David Goodhardtól jön ez a kifejezés.

– A bárhol szabadságával szemben.

– Igen, igen, mert ő mondja azt, hogy ma már nem az állítja az embereket egymással szemben, vagy nem az osztja őket két csoportra, hogy jobb vagy baloldal, vagy konzervatív, vagy haladár, hanem az, hogy van-e számukra egy olyan hely, ami kitüntetett, ahova fizikálisan és/vagy, de lelkileg mindenképp kötődnek, ez a haza nyilván, vagy nincsen, és azt mondják, hogy mindenütt, bárhol ugyanolyan jó élni. Azon gondolkoztam, az imént már utaltál a származásodra, hogy neked ez egy nagyon furcsa harmadik pozíció lehet, hogy valaki úgy nő föl, hogy fizikailag nem ott él, ami a lelki kötődés szempontjából a hazája?

– Én ott élek, csak nem a hazám. Ez azért volt nehéz ez a történet, mert ugye én Székelyföldön születtem, Ceaușescu diktatúrában éltem életem első 14 évét, a leghardcore diktatúra volt az ebből a szempontból, tehát a román nacionális kommunista diktatúra pont ‘68-tól errefelé durvult be, amikor Ceaușescu  átvette a hatalmat, és ettől én még egy tömb magyar környezetben nőttem fel a Hargita lábánál. Szentegyháza, a szülővárosom 94 százalékban magyar lakta mai napig, azt hiszem. Tehát, tudtam, hogy van egy velem szemben ellenséges államhatalom, ami az én megszüntetésemre tör, hiszen a román kommunista diktatúrának és az azutáni úgynevezett demokráciának is az az egyetlen jellemzője, hogy téged tagad, tehát tagadja Székelyföld létét, tagadja a nyelvi, anyanyelvi kultúrának a létjogosultságát. Az úgynevezett nyelvi jogok kiharcolása az hosszú-hosszú évtizedeken keresztül ment, mai napig nem érvényes. Tehát hogyha te magyarként bekerülsz egy román kórházba, és szeretnéd elmondani (az életed a tét), hogy mi a bajod, és nem tudsz románul, akkor csak angolul tudsz kommunikálni, tehát nehéz azt elérni, hogy magyar orvos is legyen mindenütt, de hogy van rengeteg ilyen probléma, eközben valahol a magasban, tehát nyilván ment az indoktrináció, a hagyományainknak az átadása.

Volt egy Magyarország, ami a Tündérkert, vagy nem tudom, a mennyország, valahol csak magyarok élnek, és közben tudtuk, hogy ez is a mi hazánk volt, tehát hogy azért Erdély nem olyan régóta Romániának a része, több időt volt magyar, mint amennyit román, de ez a 100 év, a Trianon utáni 100 év, az mentálisan is megmerevítette a határokat.

A magyar és a román határ az egy alig 100 éves határ. A magyar állam az 1100 éves. Tehát van egy 1100 éves történelmünk, és egy 100 éves közelmúltunk, és a 100 év többet vagy erősebben él bennünk, mint az 1100 év tudata. Ezért én úgy gondolom, hogy egyébként Erdély a hazám. Most egy Románia nevű országnak a része, ezzel most nem tudok mit kezdeni, ezek a tények, de ettől nekem ezt nem kell átélés szintjén elfogadnom, és nincs is bennem hazaszeretet. Tehát Románia iránt nincs egy ilyen típusú ragaszkodásom. Miközben Magyarország felé már akkor voltam, amikor életemben nem voltam még itt, tehát hogy még nem jártam itt, csak tudtam, hogy van valami. És hát ebben volt egy óriási törés, az a december 5-i népszavazás, amikor ugye azt mondta ki a Gyurcsány Ferenc vezette baloldal, hogy mi nem vagyunk a nemzet részei, tehát hogy mi nem tartozunk, nem vagyunk rendes magyarok, és innen kellett nekem újra megszeretnem Magyarországot a maga hétköznapi valójában úgy, hogy

közben azért múzeumigazgatóként is elkezdtem járni a Kárpát-medencét (azelőtt is jártam nyilván a Kárpát-medencét), és láttam ilyen hazadarabokat Délvidéken, Felvidéken, Kárpátalján, ugyanannak a hazának a darabjai. És akkor ezt kellett valahogy rendbe rakni, erről szól a Hazaszótár, hogy a mi valahol szabadságunk, az nem a csonka Magyarország, mert az egy barakk.

Tehát aki most azt mondja, hogy Magyarország, az csak a jelenlegi határain belül érvényes, mentálisan vagy lelkileg, az a legvidámabb barakknak a foglya a mai napig. És akármilyen vidám, attól még fogoly.

– Ezért nem szereted a határon túli magyar kifejezést?

– Nem, a kultúrában még értelme sincs. Milyen határon túl van egy udvarhelyi költő. Tehát magyar kultúrában nincsenek ilyen belső határok, ami ezt legitimmé tenné, ez a kifejezés. Közigazgatási határon túl van. Valóban egy másik országnak az állampolgára, és ez a másik fontos megkülönböztetés az állampolgár és a honpolgár közötti megkülönböztetés. Az állampolgár az értéksemleges. Adót fizet, szolgáltatást kap, tök mindegy, melyik államnak a polgára. Egy jobban működő állam jobb szolgáltatásokat biztosít, egy kevésbé jól működő állam kevésbé jól szolgáltatásokat biztosít, de ez egy biznisz. Tehát én fizetek, te szolgáltatsz, azt’ elvagyunk. Tehát az állampolgár nem tudja, hogy miért van ott, ahol van. A honpolgár igen.

A honpolgárnak ez a lényege, hogy van egy olyan többlete, érzelmi, zsigeri, lelki, szellemi többlete az ő honpolgáriságának, ami miatt azt mondja, hogy lehet, hogy itt ez most rosszabb hely, mint bezzeg Bécs, vagy bezzeg Berlin, vagy bezzeg, nem tudom, London, de ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy nekem el kell mennem bezzeg Bécsbe, hanem hogy itt kell valamit tennem, hogy ez is olyan jó hely legyen, mint bezzeg Bécs. Tehát ez a honpolgári testtartás lényege.

– Igen, ez, amit mondtál, hogy a legvidámabb barakk fogjának maradni, összefügg nyilván azzal, amit úgy fogalmaztál meg, hogy a vasfüggöny mentális értelemben megmaradt, az jelöli ki a Nyugat határait. Igen ám, de nem éppen az a baj, hogy lassan már a bezzeg Bécs, meg bezzeg London, meg bezzeg Berlin, az kezd összedőlni? Tehát lenne valami, amihez még mindig szeretnénk felzárkózni vagy csatlakozni, és közben az már régen nem az, amihez valamikor 30-40 éve csatlakozni és felzárkózni jó lett volna.

– Azt tudom, nem tudom, mennyire titok, de azt tudom, hogy te szereted a francia kultúrát, vagy Párizst, és elég sokszor vagytok Párizsban.

– Igen.

– Én mindig Marseille-t szoktam felhozni példaként. Az sokkal brutálisabban mutatja meg azt a változást, amit most éppen Franciaország elszenved. Tehát, hogy Marseille ezelőtt 15 évvel és most, hogy hogy néz ki, ez két különböző város. Tehát 15 évvel ezelőtt te őshonos európaiként, direkt nem mondom, hogy fehér emberként és nőként és miniszoknyában, hanem őshonos európaiként az akkori közbiztonsági szinteknek megfelelően, de nyugodtan sétálhattál. Én ma nem engedném el a lányomat bizonyos marseille-i területeken sétálni. Tehát egyszerűen azt mondanám, hogy neked ott nincs mit keresnivalód. És Párizsban is ezt meg lehet tapasztalni. Hogy ne élhesse a szó a ház elejét, egy vállalkozó nővel beszéltem, akinek egy franciaországi leányvállalata volt, vagy vállalkozása volt, és mondta, hogy egyszerűen szorult befele, ő fehér nőként, francia vállalkozóként, fehér nőként szorult befele egyre drágább környezetbe, mert már nőként csak ott élhetett. Tehát azok az utcák, ahol korábban sétált, évről évre tabuvá kezdtek válni, tehát azt mondták neki, hogy ott inkább ne menjél te nőként, ráadásul egyedül. Szóval, hogy kezdtek megváltozni a nyugati nagyvárosok, ezt lehet multikulturalitásnak nevezni, csak ezt még kicsiben Erdélyben átéltük. És még az a szerencsénk, mondjuk mi, hogy egy keresztény kultúra, vagy egy másik nemzet keresztény kultúrája türemkedett be azokba a helyekbe, amiket mi feladtunk. Tehát, nem tudom, a Zilah ezelőtt harminc évvel, és most az teljesen két különböző város. Nagyvárad, tehát 30 éve vagy 100 évvel ezelőtt, és most teljesen két különböző város. Két nemzedék alatt Kolozsvár radikálisan megváltozott. Ennek is vannak jó oldalai, de ami biztos, hogy nekünk fájó, hogy ezek már nem a mi városaink. Nem nagyon vagyunk ahhoz hozzászokva, mondjak egy kicsit radikálisabb példát, hogy a tömbházak közötti kis térben fel van építve mondjuk egy ortodox hagymakupolás templom, és vasárnap onnan szól kifele hangszórókon a szertartás. A románoknak ez természetes, mi legalábbis katolikusok, vagyis protestánsok, katolikusok, tehát hagyományos keresztény egyházak tagjai, magyarok, ezt nem nagyon szoktuk gyakorolni, tehát nálunk ez nem divat. És Románia most erről szól. Tehát én éltem 14 évet Nagyváradon, és 14 év alatt nem tudom, hány ilyen hirtelen felépülő, soha be nem fejeződő templom épült, és vasárnap délelőtt, amikor a reformátusok hazajöttek az istentiszteletről, én meg a miséről mondjuk, akkor végighallgattuk az ortodox szertartást is, mert az adott környéken három ilyen templom volt, ami nyomta a hangszórókon. De ez legalább ortodox, tehát keresztény. Értelmezhető volt, hogy mit mond. Most képzeljük el, hogy milyen lenne, ha Csíksomlyón a müezzin szólítana imára.

– Ahogy a nyugat-európai nagyvárosokban már ezt lehet hallani.

– Ezt egyszerűen nem szeretném.

– Visszatérnék arra, amit mondtál, hogy amikor volt az a bizonyos népszavazás, az nagy törést okozott, például benned is, bennetek. Vissza tudsz arra emlékezni, hogy mi volt az, ami a leginkább fájó volt, vagy mi volt a gondolat, mi jutott eszedbe? Vagy ez dacot szült, fájdalmat, haragot, mindkettőt, mindhármat?

– Van egy szerintem jogos többletmagyarság bennünk. Ugye mi azt tapasztaltuk meg a kommunista diktatúrában, hogy az anyanyelvi kultúra az nem természetes. Tehát az nem olyan, mint a levegővétel. Az veszélybe kerülhet, eltűnhet. Átéltük azt, rengeteg példát láttunk, amikor a nagymama és az unoka már nem tudtak beszélgetni egymással, mert a nagymama nem tudott románul, az unoka nem tudott magyarul, és kész, elveszítették a közvetítő közeget, tehát a nyelvi kultúrájukat, az anyanyelvi kultúrájukat. Ettől még szerették egymást, meg lehet így élni, csakhogy ez folyamatosan az a tapasztalat volt, hogy az anyanyelvi kultúránk, ami egyébként megtartott bennünket ezzel a nacionálkommunista nyomással szemben, ez veszélybe kerülhet, eltűnhet. És ebből

van egy ilyen többlet magyarságtudatunk, hogy mi megküzdöttünk azért, hogy magyarul beszéljünk, megküzdöttünk a saját kultúránként,

én szó szerint, tehát egyetemista koromban, ez a magyargyűlölő, Gheorghe Funar nevezetű polgármester regnálása idején volt Kolozsváron, én hetente verekedtem. Mert magyarul beszéltem, jöttek a román suhancok, és mivel magyarul beszéltem, hozzám ütöttek, nem nagyon tűrtük el, hetente ment a balhé. Tehát, mi megküzdöttünk az anyanyelv használatáért és az anyanyelvi kultúráért. És épp ezért duplán fájt, hogy az, akinek ez természetes, akinek adva van, akinek nem került ez veszélybe, aki élhet saját anyanyelvi környezetében szabadon, és nem kerül olyan méltatlan helyzetbe, amibe mi számtalanszor kerültünk az életünk során, az mondja ki rólunk, hogy mi nem vagyunk igazi magyarok. Tehát nagyjából ez volt a sérelemnek – nem is az, hogy állampolgára legyél Magyarországnak, vagy papírod legyen róla, hogy magyar, vagy nem tudom micsoda, hanem – ez a verdikt volt az, ami mélyen érintette szerintem az összes erdélyi magyart, tehát aki azt mondja, hogy ezt nem élte meg hasonló keserűséggel, az hazudik. Aztán ebből kellett nagy nehezen visszajönni úgy, hogy meglátni, akkor még úgy hívtuk őket, tápos, tehát táposban is a magyart.

– Azzal egyébként neked kellett szembesülnöd esetleg itt, amikor átjöttél úgymond az anyaország területére, konkrétan Magyarországra, hogy mondjuk lerománoztak?

– Ó, hát engem naponta lerománoznak különböző közösségi médiákban. De vannak a jó románok, meg a rossz románok, én vagyok a rossz román, a jó román, mondjuk Tompa Andrea vagy Dragomán György, akik szintén Erdélyből költöztek át Magyarországra, de őket nem románozzák. Tehát, hogy én mindig ezzel szoktam játszani, hogy persze, persze, román vagyok, hogyne, én vagyok a rossz román, akkor nézzük meg, hogy kik a jó románok és felsorolom, de ez már a hülyeségnek az a szintje, amivel csak szórakozásképpen lehet foglalkozni. Azért elég nehéz elképzelni, hogy bárki komolyan gondolná, hogy Arany János román volt, vagy Bartók Béla román volt, mind a ketten a mai Románia területén születtek, tehát hogy ez az abszurditásig fokozódó.

– Politikai szembenállás.

– Ez a barakk logika. Ez a barakk logika. Tehát, hogy mi vagyunk a barakk lakók, és aki nem ebben a barakkban született, meg nem itt a mi kutyánk kölyke, akkor az a barakkon kívüli, az idegen. Tehát, hogy nagyjából ez a típusú, főként a Kádár-korszakból örökölt mentalitásnak az egyik ága. A másik ága az az, hogy az összes barakklakó úgy gondolkodik, hogyha én 200 kilométerrel arrébb születtek, akkor én ma világhírű író lennék, hiszen Bécsben az egy alanyi jogon jár, hogy valaki világhírű író legyen, és akkor ez a folyamatos elvágyódás, ez a bezzeg, ha ott születtem volna, ezért nekem el kell mennem innen oda, ahol születnem kellett volna. Tehát, hogy a barakklakónak ez a két nagyon erős karakterjegye van, tehát egyrészt csak a barakklakókat hajlandó emberszámba venni, vagy sajátjaiként elismerni, vagy gyűlölni sajátként egyébként, ez is egy érdekes magyar vonás, és a másik, hogy ő onnan el akar menni.

– Ühüm.

– Mert nyilván barakban él, nem érzi jól magát. Ezzel szemben én úgy gondolom, hogy sokkal természetesebb, és az 1100 éves, vagy több ezer éves történelmünk vonalában sokkal jobb úgy élni, hogy

van egy Kárpát-haza, különböző országokban van most széttagolva, de hát ez csak 100 éves történet, és az elmúlt 1100 évben sokszor módosultak a határok. Most is látunk arra példát, hogy módosulnak a határok, tehát nem egy örökké tartó állapot, azt a Kárpát-hazát kell tudni tartani, és megélni a maga sokszínű nemzeti kultúrájával.

Ez nem azt jelenti, hogy bezárkózunk a magyar gettóba, hanem a szemmagasság. Én mindig ezt mondtam a román barátaimnak, vagy haverjaimnak a kocsmában, mikor barátra ittuk magunkat, és soviniszta vicceket meséltünk egymásnak. Én mondtam nekik, hogy én azért vagyok több, mint ti, mert én megtanultam románul, te meg egy kurva mondatot nem tudsz elmondani magyarul, elnézést, csak kocsmai beszélgetést reprodukáltam. És amíg nem teszed meg ezt a gesztust, hogy legalább két mondatot megtanuljál magyarul, addig én nem vagyok hajlandó elfogadni azt, amit te állítasz, hogy egyenrangúak vagyunk.

– Ühüm.

– Tehát gyarmatosítóként nézel, és én a bennszülött vagyok, ez a pozíciónk.

– Na de akkor most te, akinek egy ilyen kényszerből, de nagyon különleges nézőpontod van, ahonnan nézed azt, hogy magyar nemzeti identitás, mit gondolsz, mit érzel, amikor azt tapasztalod, látod minden nap, hogy próbálják ezt lebontani, megszüntetni, ne legyen. Nem csak külföldről jön, a magyar baloldalnak is van egy olyan erőteljes határozott hangja, lehet, hogy pont azok, akik téged a mai napig lerománoznak, akik azt akarják, hogy ez egyáltalán ne legyen, mert minek? Minek ezeket? Most itt értékekről beszélünk, tehát még mielőtt bárki azt gondolná, te filozófus vagy, de mielőtt bárki azt gondolná, hogy valamilyen elvont fogalmakról van szó, mint például a nemzeti identitás, tehát valóban itt ilyen dolgokról van szó, hogy a nyelvhasználat például, vagy lehetne még nagyon sok más konkrétumot mondani, a család, olyan értékek, amelyek vagy fontosak valakinek, vagy azt akarja, hogy megszüntessék, és meg akarják szüntetni.

– Most a magyar baloldal az ugye természeti és származása okán mindig fejben második. Tehát ő mindig lecsatlakozik valamifajta hatalmi központokhoz, ez sok évtizeden keresztül Moszkva volt. Internacionalista. Az elvtársak megmondják, kitalálják, hogy hogyan tegyük jobbá a társadalmat. A vallás a nép ópiuma, a vallás kizárva, a nemzeti kultúra, érdekes módon ezt ebben a környezetben leginkább a magyarok gondolták így a nemzeti részét a kultúrának, azt valahogy le kellene hámozni, ki kellene lúgozni az egész történetből, hiszen egy nagy testvéri egyetértésben élnek itt a népek. Tehát, a baloldal internacionalista, de soha egy értelmes gondolata nem volt. Az utolsó olyan baloldali, akinek volt gondolata a világról, azt Lukács Györgynek hívták, nem szívesen idézem őt. Ugyanis ő az a típusú értelmiség volt, aki akasztatott is, és általában a kommunista értelmiség, ez típusú értelmiség, hogy az ideológia felmenti az erkölcsi kényszerek alól, de hogy ez szervilis módon fejben másodikként alakul.

És ’90 után ugyanez a liberális baloldal, vagy tök mindegy, minek nevezzük őket, szervilis módon elkezdtek nyugati hatalmi központokhoz becsatlakozni, mivel a kreatív ipart, meg a felsőoktatás kulcspozícióit azelőtti évtizedekben megszerezték maguknak, ezért monopolhelyzetben voltak, a teljesítmény megítélésének a jogát is megszerezték, ezért azt mondták, hogy az a jó író, akire Frankfurtban ráütik a pecsétet, hogy ő a jó író.

Tehát, hogy azt, hogy ki a jó magyar író, vagy ki a jó román író, vagy ki a jó cseh író, azt ma Közép-Európában annak értelmében tudjuk elfogadni, vagy azt mondjuk, hogy az, akire Frankfurtban, a német könyvpiacon, a német nyelvkönyvpiac központjában azt mondják, hogy jó író. De addig nem is vesszük észre. Tehát Mircea Cărtărescut évtizedek óta fordítják, de amíg Frankfurtba be nem futott, fel nem mutatták, hogy van a szomszédban egy jó román író, addig a magyar írótársadalom vagy olvasótársadalom nem vett tudomást Mircea Cărtărescuról. Tehát ez egészen másolatkultúrává tolta vissza azt, amit azelőtt 200 évvel Kazinczy Ferencéktől errefelé, vagy Széchényi Ferencéktől és Kazinczyéktól errefelé, megpróbáltunk összerakni saját kultúraként. Petőfi, Vörösmarty, Egressy Béni, Liszt Ferenc, Erkel, Orlai Petrics Soma és sorolhatnám, volt egy rakás olyan emberünk, aki beleállt ebbe a nemzeti kulturális fordulatba. Tehát, hogy azt mondta, hogy akkor most mi próbáljunk meg valami saját magyar dolgot csinálni, és ezt annyira sikeresen csinálták, hogy egyrészt világraszóló teljesítmények születtek, – nem hiszem, hogy bárki tagadni merné Lisztnek vagy Bartóknak a nagyságát, vagy zsenialitását – másrészt pedig megtartott bennünket olyan időszakban, amikor minden emberi számítás szerint a magyar nemzetnek el kellett volna tűnnie. Tehát

két világháború, két diktatúra, két totalitárius diktatúra. És ezt nagyjából ép lélekkel és ép kultúrával túléltük a XX. században. Itt vagyunk. És most is képesek vagyunk ezekre a teljesítményekre, csak ehhez kell fejben elsőnek lenni. Tehát el kell hinni, hogy az, amit én csinálok, saját hagyományaimra, adaptív módon reagálva a külvilág válaszára, az ugyanolyan jó, mint amit a németek csinálnak. Csak az saját történet.

És hogyha megnézzük, akkor általában azok a történetek futnak be nagyobbat, mondjuk az irodalom példájánál maradva, ami a saját történetedről szól. Tehát Visky Andrásnak a Kitelepítése az egy nagyot szóló, nagy regény. Most kapta meg érte a Kossuth-díjat, nagyon helyesen. Visky András története arról szól, hogy egy magyar református lelkész azért, mert magyar, és azért, mert Erdélyben él, Romániában, a kommunista diktatúrában kitelepítenek munkatáborba a Duna-deltába, és kitelepítik a családját, és erről a felnövéstörténetről szól. Ugye ez a sokrétegű, sok mindenről szól. De

ez egy olyan történet, amit csak mi tudunk elmesélni. Hát Franciaországból nem tudnak ilyen történeteket elmesélni. És erre kíváncsi a világ.

Azt mondják, hogy jé, tényleg. És hirtelen, ha nagy író az ember, azt úgy tudja megírni, hogy a saját történetedként kezded el olvasni. Ilyenekre van szükségünk, csak ehhez annyi kell, kell az az intellektuális bátorság, ami mondjuk Viskiben megvolt, hogy azt mondja, nem érdekel, hogy most mi az elvárás Frankfurtban.

– Azt mondod, itt vagyunk, de azt is mondtad valahol, hogy magyarnak lenni ma politikai állásfoglalás.

– Igen, hiszen most gyakorlatilag, amikor azt mondjuk, hogy mi magyarok vagyunk, akkor az elkülönböződésünket fogalmazzuk meg. Tehát amikor azt mondod, hogy magyar vagyok, akkor azt mondod, hogy nem vagyok mondjuk román. Maradjunk a saját történetemben. És ezt kétféleképpen lehet értelmezni, vagy nem vagyok akárki, ez a másik verzió. Amikor azt mondom, hogy magyar vagyok és te román vagy, akkor elismerem azt, hogy neked van saját hozzáadott értéked, nekem van saját hozzáadott értékem és próbáljuk meg ebből a két saját hozzáadott értékkel kikeverni azt, amit mi európai kultúraként ismerünk, és az Európai Unió alapító atyái erre gondoltak. Tehát amikor azt mondták, hogy egység a sokszínűségben, akkor a nemzeti kultúrák sokszínűségére gondoltak, nem a társadalmi nemek, vagy a különböző LMBTQ sokszínűségre. A másik, hogy

a nem vagyok akárki, az ugye ez a lehorgonyzás. Tehát, hogy én azt mondom, hogy vannak olyan identitás-jegyeim, ami miatt én az vagyok, aki, és nem más, nem akárki. És ezzel nehéz valamit kezdeni egy olyan világban, amikor folyamatosan a másság ájult tiszteletét próbálják rád oktrojálni, tehát mindig arról beszélnek, hogy tolerancia, másság, másság elfogadása, érzékenyítés.

A tolerancia az nem a helyeslést jelenti, hanem az eltűrést. Az eredeti nyugat-európai, ha úgy tetszik, nyugati értelmében azt jelenti, hogy én eltűröm, hogy te más vagy. Nem helyeslem, de nem akarlak lecsapni azért, mert te más vagy. Most ezt is kifordították, és ebből politikát csináltak. Tehát, hogy ezért politikai tételmondat az, hogy kiállsz és azt mondod, hogy én magyar vagyok, mert ezzel kijelented, hogy én nem vagyok hajlandó elfogadni ezt az akárkibe való beletolást, tehát a folyamatos mással levésbe való beletolást, és azt is el tudod fogadni, vagy azt tudod állítani ezzel a kijelentéssel, hogy

van mögöttem legalább 1100 év európai múlt, miközben mondjuk az Unióhoz húsz éve csatlakoztunk, tehát ez is más horizont, meg vannak olyan típusú keleti mélyrétegei az én kultúrámnak, amit az ázsiai sztyeppékről hoztunk magunkkal, ezért vagyunk mi legnyugatibb keleti nép, vagy hogy szokás ezt mondani.

És hogy ezek mind mi vagyunk, erre büszkék vagyunk. Tehát, hogy ettől vagyok én izgalmas, érdekes, és a kultúrában egyébként ez így van. Tehát, hogyha felvállalod a saját önazonosságodat, akkor mindenki kíváncsi lesz rád. Ha te ugyanolyan akarsz lenni, mint a tizenkettő egy tucat valamilyen másik kulturális termék, akkor nem kíváncsiak, hiszen ott az eredeti.

– Hát igen, csak ugye most például az a probléma, hogyha te elkezded ezt megfogalmazni, akkor olyan szavakat vagy kénytelen magadra mondani, hogy magyar, ami egy nemzet, akkor azt kell mondanod, hogy fehér, azt kell mondanod, hogy férfi.

– Tehát aszexuális keresztény családapa.

– Igen. Tehát most kapásból találhat olyan dolgot…

– Ami ősbűn, ezért politika.

– Igen.

– De ebbe bele kell állni. Tehát ki kell állni, és azt kell mondani, hogy én bizony fehér, keresztény, európai, ezen belül magyar, heteroszexuális, családapa, férfi vagyok.

– Magyar nyelven írsz még ráadásul.

– Igen, tetszik, nem tetszik, ez vagyok én, ezt vállalom, még büszke is vagyok rá ráadásul, hiszen nem akármilyen teljesítmény, ma múzeumigazgatóként ezt aláírom, mögöttünk sok-sok halott fehér ember rakta össze ezt a teljesítményt, és én erre büszke vagyok. Viszonyuljanak hozzá. Ez az én tárgyalási pozícióm. Nem kérek bocsánatot, mert ennek születtem. Tehát, hogy ez a politikai testtartás, tehát ezt kell tudni elérni, hogy így álljunk ki a világba. És akkor üljünk le a másikkal, aki más, meg nem tudom, délután öttől nyolcig kutya, délelőtt meg banktisztviselő, van ilyen figura. Nem bánom, csak a szemmagasság. Tehát én azt tudom mondani, hogy szerintem őrült vagy, mert ilyen nem létezik, de mivel jogod van, mert olyan világban élünk, hogy jogod van hozzá, ezért én ezt elfogadom. Nem helyeslem. Szerintem őrült vagy, de nem akarlak bolondokházába csukni.

– Hát igen, csak ő nem biztos, hogy le akar veled ülni, meg ő nem biztos, hogy ő azt mondja, hogy el akarja ezt tűrni, hogy te meg ezeket a dolgokat mondod.

– És akkor itt kezdődnek a problémák. Ez a baloldalnak ugye, ’65-ben írja meg Herbert Marcuse, a ’68-asok egyik szellemi vezére, a represszív toleranciáról szóló esszéjét, a másik neve a felszabadító tolerancia; és Marcuse azt érveli ki, vagy azt tárgyalja ki, hogy a jobboldallal szemben intoleránsnak kell lenni. Tehát azt legitimálja, hogy a baloldal az legyen intoleráns a jobboldallal szemben, de már a gondolattal szemben is, tehát gondolat, szó, cselekedet előtt már a tolerancia fogalma nem vonatkozik a jobboldalra. Tehát azokkal szemben intoleránsnak kell lenni.

– Már gondolni se merje azt senki.

– Igen, és ők ezt komolyan úgy gondolták, hogy a demokráciának az a típusú fejlődése, vagy fejlődési szintje, ez arról szól, hogy lehetsz antidemokratikusan demokratikus és intoleránsan toleráns, tehát szómágiában elképesztőek. De hogy ebből gyakorlatot csináltak. Tehát, hogy az a kijelentés, az a sok fogalom, amit az előbb felsoroltam, az önmagában egy-egy fő bűn bizonyos nyugati mainstream médiában. Engem meg nem érdekel.

– Jó, ha már mégiscsak beszéltünk az imént baloldalról, jobb oldalról, bár Goodheart szerint (ugye ő egy nagy brit író, történész, esszéista, gondolkodó újságíró, sok minden) Századvég adta egyébként ki a könyvét, visszaemlékszem. Jó, de most pillanatnyilag azért Magyarországon, és érdekelne róla a véleményed. Van egy nagyon furcsa szituáció, a konkretizációját úgy hívják, hogy Magyar Péter, aki azt mondja, hogy én meg a jobboldalról jövök, vagy a konzervatív oldalról jövök, és akkor onnan elszakadok, kiállok, és akkor itt majd csinálok valami harmadik utat, és akkor kövessetek engem. Miközben hát azért eléggé baloldaliak, akik mögötte állnak.

– Hát mikor Magyar Péter kilépett a fabulációival a nyilvánosság elé, akkor kilépett a jobboldal köréből is, tehát abból a közösségből, amibe addig tartozónak gondolta magát, vagy mondta magát, ez az ő dolga, de hogy az, amit Magyar Péter csinál, az a lufihámozás klasszikus esete. Erősebb szavakkal árulásnak hívják, de nem, ez lufihámozás, tehát pletykákra alapozva savazok valamit. Nagyjából az O1G-nek a Magyar Péteresített verzióját tudja csak elmondani, most éppen Rogánra lő, de nem alternatívát mutat fel. Tehát azért nem harmadik utas ő, mert nem hallom az alternatívát, nem hallom azokat a szakpolitikai vagy kormányzatpolitikai, vagy bármilyen társadalompolitikai alternatív elképzeléseket, ami miatt én komolyan tudnám őt politikai tényezőként venni.

És ez a baloldalnak, vagy a mai ellenzéknek – már nem lehet őket baloldalinak nevezni, ott van minden, tehát van barna, piros, zöld, minden, tehát egy ilyen sajátos magyar szivárványkoalíció állt össze az ellenzékben –, nekik sincs alternatív javaslatuk. Tehát nem mondják meg, én legalábbis nem találtam egy olyan típusú koherens kormányzati csomaggal, amitől én egyáltalán elgondolkodnék azon, hogy miért kellene rájuk szavaznom.

Ugye demokráciáról van szó, választópolgárok megpróbálnak dönteni különböző alternatívák között. És a liberálisok mindig ezen lepődnek meg, sok száz éve, amióta létezik egyáltalán választójog, tehát kezdett kiterjedni a választójog (nem sok száz, kétszáz), mindig azon lepődnek meg, hogy a választópolgár a végén többnyire általában racionálisan dönt, a saját élete szempontjából racionálisan dönt. Tehát beméri a kínálatot, és azt mondja, hogy nekem ő biztosítja azt a saját életet, amit én szeretnék élni, és akkor arra szavazok.

Most azért lepődik meg a balliberális oldal minden országgyűlési választáson, már nem tudom hány éve, vagy hány ciklus óta, mert nekik nincs alternatívájuk. Az az alternatívájuk, hogy ami van, az rossz, de nem mondják meg, hogy szerintük mi a jó.

És az ember elgondolkodik józan paraszti ésszel, azt mondja, ezt tudom, valamit mond, valamit akar nekem mondani. Az azt mondja, hogy ez nem jó, de nem mondja meg, hogy micsoda. Látatlanban nem adok nekik lehetőséget, hogy az én életemből döntsek, ezt legalább ismerem. Elmondja, hogy merre van az előre. És ennyi a történet. Magyar Péter ebben a mezőben…

– Ahogy most így összefoglaltad, ezt csinálja. Tehát igazából…

– Tehát, hogy ugyanazt csinálja, mint az eddigi ellenzék.

– Annyi talán a különbség, hogy te ugye mondtad ezt a szót, mint árulás, hogy arra hivatkozik, hogy mert ő tudja.

– De nem tud, tehát lufit hámoz, ráadásul egy kipukkadt lufit hámoz, ami duplán abszurd és értelmetlen történet. Tehát én nem is foglalkozok ezzel a kérdéssel, mert már az elején elmondta, amíg nem megy el a főügyészséghez konkrét bűnügyekben, konkrét bizonyítékokkal feljelentést tenni, addig Orbán Balázst idézve irodalmi munkásságnak tekintem az ő részét. Ez egy szappanopera, ez egy végeérhetetlen történet, ráadásul az derül ki, hogy ez egy óriási hübrisszel megáldott focista feleség. Tudod milyen? Most eszembe jutott erről egy hasonlat. Van a Barbie című film, nem tudom, láttad-e, és ugye van az a rész, amikor Ken megmerítkezik a valóságban, és visszajön, és elkezd viselkedni, úgy, mint ahogy szerinte a férfiak viselkednek, tehát Kennék elkezdenek hímekké vagy macsókká válni. Aztán ugye a végén kiderül, hogy Barbie nélkül ők nagyjából nullák, tehát hogy lehetnek macsók, de hát na. Ez a Ken. Tehát Magyar Péter az a Ken, akit Barbie elhagyott, és ő megpróbálja ezt a hiányt valamifajta macsósággal, álmacsósággal, ilyen karikírozott macsósággal valahogy elleplezni. Nem kell nekem a nő, nem kell, nem kell. Én felveszem a mellényt, aztán sörözünk a haverokkal és jól vagyunk. Aztán kiderül, hogy nem ez az élet. Na, ez Magyar Péter.

– Akkor ezt a hangfelvételt te nem tekinted bizonyítéknak, mert azt mondtad, hogy majd ha bizonyítékot visz a főügyészség.

– Ez nem bizonyíték. Nincs az az ügyészség, aki ezt komolyan tudja venni.

– Én meg azt mondanám, hogy azért ne túlozzunk, amikor te azt mondod, hogy irodalmi munkásság. Bár ebben a könyvben természetesen nagyon sok szó van irodalomról is, arról, hogy mi a kortárs, mi az irodalomtanítás, sok mindenről. Én most egy dolgot emelnék ki, ami az én szememben érdekes, mert nem nagyon láttam még, vagy nem hallottam ezt a gondolatot mástól szerintem, hogy a kortárs alkotóknak nem alanyi jogon jár szerinted a támogatás, a lehetőség, akár egy ösztöndíj, hanem most idézlek, az alaptörvényben rögzített értékkészlet alapozza meg, hogy milyen döntéseket hoznak a kultúrpolitikusok, mondjuk például te a Petőfi Irodalmi Múzeum, meg a Kulturális Ügynökség, meg más olyan pozíciókban, amikor (ott még vagy is), amikor döntesz kortárs írókról. Vagyis, hogy azokat a művészeket kell támogatni, akik azt az értékrendet képviselik, amelyek benne vannak a magyar alkotmányban? Jól értem?

– Azokat lehet. Ez egy alkotmányossági kérdés, tehát van egy alaptörvényünk, ugye ez az összes magyar törvénynek az alapozása. Gyakorlatilag ebben a keretben lehet csak törvényeket hozni, és az Alkotmánybíróság azért van, hogy nézegesse, hogy a meghozott törvény összhangban van-e az alaptörvénnyel, vagy ellentmond neki. És ha ellentmond neki, akkor a törvényt kell módosítani, nem az alaptörvényt. Nagyjából mindenütt a világon ez a felállás. Ebben az alaptörvényben zseniális módon bele van építve egy nemzeti hitvallás, van egy hitvallás, egy krédó része, amiben összefoglalnak minden olyan típusú gondolatot és értékkészletet, ami minket itt a Kárpát-hazában, a Kárpát-medencében magyarként megtartott az elmúlt 1100 évben. Ez egy nagyon-nagyon sommás, veretes szöveg. Ha külön-külön kiveszem a mondatokat, és beteszem egy-egy ellenzéki gondolatcsomagba, észre se veszik, hogy ez az alaptörvénynek a nemzeti hitvallás részében van. Nagyjából konszenzuális. Tehát abban mindannyian egyetértünk, hogy vigyázni kell a kulturális örökségünkre, a tárgyi környezetünkre, a természeti örökségünkre, ott nincs olyan magyar, aki ezt vitatná. Tehát, hogy ezek alap konszenzuális értékek.

Ezért a támogatáspolitikán, tehát egy kormányzati vagy állami szerv adóforintoknak a visszaosztásakor ezen törvényi környezeten belül hozhat csak döntést. Nem támogathatsz alkotmányellenes dolgokat az adófizetők pénzéből. Nem azt mondom, hogy nem lehet, de a magyar alkotmány kizárja a támogathatók köréből. Tehát most egy extrém példát mondanék, és már előre is elnézést kérek a nézőktől, mert mindenki fel fog szisszenni. Tehát hogyha azt mondjuk, hogy létezik egy olyan, mondjuk rap szám, amiben az előadóművész arra szólít fel, hogy bizonyos népcsoportokat irtsál ki, mert kutyák, másodrendűek, nem emberek, és így tovább, nem támogathatod meg. Nem azt mondom, hogy nincs joga hozzá, bár a nyugati kultúrkörön ez kívül esik és civilizációs kódrendszerünkön kívül esik az, hogy valaki arra szólítson fel téged konkrétan, hogy öljél meg egy másik embert, csak azért, mert más vallású, vagy más népcsoporthoz tartozik, de a magyar alkotmány értelmében erre én nem adhatok pénzt, kívül esik az alkotmányossági körön. És én ezt próbáltam az elmúlt öt évben végig elmondani, nem érdekel, hogy ki milyen pártra szavaz, milyen világnézete van, éppenséggel mennyire utálja vagy nem utálja a kormányt.

Engem az érdekel, hogy legyen az alkotmányérték horizontján belül az ő műve, és legyen mögötte teljesítmény. Tehát, hogy nem alanyi jogon jár. Azért, mert ráadásul az, hogy ma ki a költő, vagy ki nem a költő, azt nem tudom, hogy ki dönti el. Régebben azért voltak szerkesztők, kapuőrökként visszapofozták a gyengébb szövegeket, azt mondták, hogy dolgozz rajta, még gyerek.

Voltak folyóiratok, ahol először megmerítkeztél ebben az irodalmi életben, és nagy nehezen eljutottál egy könyvkiadóhoz, ahol kiadói szerkesztőknek is át kellett menjen a kéziratod, és így tovább. És a végén valami kijött, akkor az már olyan rangszerűség volt, tehát hogy volt tétje ennek. Ma boldog-boldogtalannak bárhol, bármikor megjelenik bármi, és kijelenti, hogy ő költő. Hogyan cáfolom meg? Hát verseket ír, mondja ő. Nézegettem, hogy üti le az entert valóban, tehát nem ír ki a lapszéléig, tehát vers formájú történet. Egyszerűen nincs az a szakmai validáció, ami el tudná választani, hogy ki a költő, vagy ki a nem költő.

Ízlésviták vannak, ízlésítéletek vannak. Én úgy gondolom, hogy az enyém eléggé szigorú, tehát meg tudom állapítani, hogy ki a jó költő, ki a nagy költő, vagy jó író, nagy író, és ki a kevésbé jó, de ez is egy vitatható mérce.

Merthogy mivel ízlés, itt azért objektíven megnyerhetetlen vitáról beszélünk, tehát el tudunk vitatkozgatni arról, hogy szerinted most XY jó költő vagy nem jó költő, szerinted igen, szerintem nem, és akkor különböző esztétikai érveket tudunk hozni, de az igazságot nem mi fogjuk tudni eldönteni, azt majd 50 vagy 100 év múlva az idő fogja eldönteni. Tehát ha még beszélünk 100 év múlva róla, vagy olvassuk az ő műveit, akkor valószínűleg jó költő volt. Ha 100 év múlva nem beszélünk róla, akkor valószínűleg nem volt annyira jó költő. És ezt próbáltam végig érvényesíteni, de hát ez a magyar, főként irodalmi élet, de szerintem inkább nevezzük így művészeti, vagy kulturális életnek az elmúlt évtizedekben felhalmozódott sérelmei, azok majdnem lehetetlenné teszik ezt a típusú rálátást.

– Sérelem?

– Én a PIM-es öt évemből négy és felet, most, hogy mindent összeadok, akkor az irigységmenedzsmenttel töltöttem. Valaki kapott valamit, amihez nekem valami közöm volt. Nem én döntöttem egyébként a szerzőkről, mindig szakmai kuratóriumok döntöttek. És akkor bejött a másik valaki, hogy ő miért kapta meg, mert ezelőtt 15 évvel ezt mondta, az apja nem tudom, mit csinált, ezelőtt 25 évvel nem tudom, én meg ültem, és mondtam: mi közöm nekem hozzá? Tehát, hogy azt intézzétek el egymás között, felnőtt emberek vagytok, leültök egy sör mellé, megbeszélitek, hogy 15 évvel ezelőtt nem kellett volna ezt mondanod, vagy nem kellett volna engem kitúrjál, vagy nem kellett volna elvedd az ösztöndíjamat, vagy nem kellett volna feljelentsél, vagy nem tudom, tárgyaljátok ki. Ez most engem kvázi döntéshozóként nem tud érdekelni, hanem az érdekel, hogy mi az a teljesítmény, aminek az ígérete benne van.

– Igen, de ha már a teljesítményről beszélünk, azért szoktál te olyat mondani, amitől fölhördülnek. Gondolkoztam is egyébként, hogy ez neked a természetes stílusod is nyilván, mert ezt még nem említettük, de hát te rocker is vagy, van egy rockzenekarod, amiben játszol.

– Igen.

– Fel szoktatok lépni legitim helyeken, ahol más rockzenekarok is fellépnek. Lehet, hogy innen is jön, vagy esetleg az is benne van, hogy akarsz provokálni? A kettő összefügghet, hogy azt akarod, hogy egy gondolatot, mint egy követ így beledobsz, hogy kicsit kavarodjon föl az állóvíz. Például, amikor azt mondtad, hogy a kortárs idom 80 százalékát szerinted kukába kéne tenni. Egyébként ezt le is írod, valakire hivatkozol név nélkül, tehát nem a saját gondolatod, csak egyetértesz vele ezek szerint.

– Ez egy kultúrszociológiai tény. Tehát amit ma száz évvel ezelőtti irodalomból olvasunk, az a száz évvel ezelőtt megjelent irodalmi termésnek a körülbelül 20 százaléka, vagy 15 százaléka, és ez minden művészeti ágra érvényes. Az, hogy ezt kimondod, ezzel viszont azt a konferenciázunk, aztán megint konferenciázunk, aztán megint konferenciázunk, végeérhetetlen és baromi unalmas következmények nélküli értelmiségi beszédmódot próbálom meghekkelni, aminek nincs konkrét tétje, nem ér le a lába a földre. Tehát hogyha meg tudsz fogalmazni egy ilyen jó tételmondatot, akkor ez téma lesz az ebédlőasztaloknál. Egy része csak a céltalan anyázásban merül ki, de elkezdenek beszélgetni arról, hogy akkor valóban mi az, hogy irodalom? Van ilyen, hogy kortárs irodalom, annak a teljesítménye, akkor te hány százalékát, és a szakma volt az, aki ebből belső vicceket csinált, és folyamatosan azzal jöttek minden oldalról, tehát mindegyik szekértáborban, hogy én nagyon nagy lelkű vagyok: 95 százaléka. Mit tudom én, tehát hogy elkezdtek, hogy te melyik százalékba tartozol, hogyan gondolod, és így tovább. Elkezdtünk beszélni arról, hogy az irodalom az nem egy halott műfaj. Tehát a kortárs irodalomnak tétje van. És ebből lett egy jó vita, jó kis pezsgés, egyáltalán szóba került az, hogy van ilyen, hogy irodalom.

– Én csak azon gondolkoztam, ez nyilván, ahogy mondod, minden művészeti ágra, filmre, zenére, bármire igaz, hogy ilyen piramisszerűen épül föl, az nem úgy van, hogy majd jönnek az emberek és tökéletes remekműveket alkotnak, ahhoz kell, hogy legyenek nagyon jó, jó, közepes, rosszabb, silány, kukába való, és nyilván a legalul van a legtöbb. Csakhogy olyan magasnak tűnik ez a százalék. De aztán belegondolsz, akkor valóban, valóban akár logikus is lehet, hogy ennyi.

– Egy alkotó életművén belül sincs azonos szintű teljesítmény. Van olyan, mondjuk én szerintem József Attila nem tudott rossz verset írni, mások szerint azért vannak neki is idézőjelben elfelejtendő versei. És most nem véletlenül hoztam őt ide, mert közeledik a költészet napja, vagy akörül vagyunk. Tehát, hogy rettenetesen jó alkotóink voltak az elmúlt, hát most mondjuk azt, hogy 1100 év, de inkább 200 évről beszélünk, amikor az alfabetizmus elkezdett terjedni, tehát hogy nemcsak a nemesek joga és kiváltsága volt a betűismeret, meg nem csak nagyon kevés kivétel, kitanított plebs ifjúnak volt ez a lehetősége. A mi modern anyanyelvi kultúránk az egy 200 esztendős történet. Nagyjából Kazinczyék óta számolunk ilyen típusú fordulattal. És ebben a 200 évben, vagy bő 200 évben azért hihetetlen alkotók születtek. Mind kortársak, ők a mércék. Tehát nekem hiába mondja azt valaki, de ha most végignézel a Szépírók Társasága plusz Fiatal Írók Szövetsége plusz Magyar Írószövetség összes tagján, és ahhoz képest ez jó, én azt mondom, hogy ez engem nem érdekel. Engem az érdekel, hogy József Attilához képest milyen, hogy Petőfihez képest milyen, ő is kortársa. És ezt a látásmódot próbálom visszavinni valahogy egy kicsit a kultúrpolitikába. Tehát nem mondom meg az íróknak, hogy mit írjanak, nem érdekel. Alkotóként én is kikérném magamnak, tehát nekem se lehet megmondani, hogy miről írjak, meg hogyan. Lesz ebből még problémám egyébként, ha elolvassák a szépprózáimat Dúró Dóráék, és szerintem most már olvassák, de hogy a kultúrpolitikának ezt a típusú horizontot kell tudnia felvállalnia. De amikor téttel bíró döntést hozol, akkor a magyar kultúra egészében kell tudnod gondolkodni, és legalább 100 éves időtávban.

– Még az alaptörvényre visszautalva, hogy nincs egyébként ott olyan gondolat, vagy olyan érték, ami megint olyan, ami hadd mondjam csúnyán, kiveri a biztosítékot, tehát mondjuk például az, hogy az apa férfi, az anya nő, vagy hogy a házasság az egy férfi, meg egy nő által köttetett szövetség.

– Ezeket én helyeslem, ezeket a mondatokat, tehát én ezzel együtt tudok élni.

– És érvényesíted is.

– És mivelhogy ez az alkotmányban szerepel, ezért olyan típusú műveket, ami ezeket az alkotmányos elveket tagadja, ezért nem tudok támogatni. Nem azt mondom, hogy ne jelenjenek meg, szabad országban élünk, mindenki azt ír, amit akar, meg azt ad ki, amit akar, csak közpénz; én, ennek a kormánynak az állami intézetvezetőjeként nem tudok erre áldozni. Ettől még tőlem fejre állhatnak, tehát mondhatják azt, hogy az anya nő, férfi, az apa pedig kutya, macska, teljesen mindegy, hogy milyen típus. Ott elkezdesz belemenni ebbe a társadalmi nemes kérdésbe, akkor ott az őrületnek egyszerűen nincs határa. És ezt konkrét példával is alá tudom támasztani. Van egy nő Dél-Amerikában, aki azt állítja, hogy egy szalmabábuba szerelmes, feleségül is ment hozzá, és született a szalmabábutól egy szalma gyereke. És azt az Instagramon éli, tehát egy ilyen közösségi médiás történet. Az összes series lap, tehát a BBC-től elkezdve a nem tudom miig, a magyar, úgynevezett series lapokig, mindenki tök komolyan lehozza ezt a történetet. Tehát senki nem írja, hogy ez bolond. Szerintem az. Joga van hozzá, de én nem adnék rá pénzt. Tehát közpénzt biztosan nem adnék rá. Ennyiről szól.

– Jó, visszatérve még azokra a megjegyzésekre, amikre fölhördülés volt a válasz és a reakció, bár ez egy teljesen személyes és abszolút saját magadra vonatkozó dolog volt a színházba járásról, voltál azóta a Nemzetiben? Mert Vidnyánszky Attila felhívott, és azt mondta, hogyha te utálsz színházba járni, akkor gyere el a Nemzetibe, hátha meggondolod magad.

– Voltam a Nemzetiben, csak nem színházi darab, tehát nem színházi előadáson. A Tündérkerteknek volt egy nagy országos találkozójuk, és könyvbemutatót tartottunk most például, tehát pár napja Ambrus Lajosnak és Kovács Gyulának a Termények és praktikák a Tündérkertből, vagy valami ilyesmi című könyvét, ami egy kedvcsináló könyv, egy nagyobb műnek a beharangozója, azt mutattuk be, de Attilának megígértem, hogy nyilván el fogok menni a Nemzeti Színházba egy darabra. Mert itt ez nem a színházról szól, és ez volt az, amit mindenki félre akart érteni. Tehát én azt mondtam, nem tudom, hogy milyen a kortárs magyar színház, hiszen nem járok színházba, az arról szól, hogy én bizonyos személyes történet miatt, ami ezelőtt 20 évvel történt, nem megyek be a színházba. Nem tudom, valaki nem megy be a fogászatra, tehát történt valami olyan trauma az életében, hogy nem szeret fogászhoz járni, vagy fogászatra járni, fogorvoshoz járni. Történt valami az életemben, és emiatt nem akarok bemenni a színházba, de ez nem a színházról szól. A kortárs darabokat elolvasom. Tehát a kortárs drámairodalmat ismerem, hiszen elolvasom szövegként. Azt nem tudom, hogy milyen rendező, milyen színészekkel, milyen darabot csinált belőle az elmúlt húsz évben, nem mentem be, de magát a kortárs drámairodalmat figyelemmel követem.

El tudom fogadni, hogy a kortárs magyar színház a világ egyik legjobb művészeti színvonalon teljesítő ága. Nem tudom megítélni. Nem voltam ott, nem is akarok róla ítéletet mondani.

– Nyilván itt arról van szó, hogyha te mondasz egy ilyen mondatot, jobban számít a szavad, na. Tehát ennek egyébként van valami logikusan elfogadható…

– Igen, csakhogy mindig a művészek vagy az alkotók szabadságáról beszélünk, és a befogadók szabadságáról kevésbé beszélünk. Tehát senkit nem utálnak, vagy nem tartanak, nem tudom, trének, hogyha azt mondja, hogy én nem szeretem a matek jazzt, vagy a thrash metált, vagy a balettet, vagy nem tudom, tehát valami olyan művészeti ágat, ami kevésbé van így bekötve a társadalmi nyilvánosságba. Mindenkinek azt mondjuk, hogy oké, nem szereted a matek dzsesszt, ez a free jazznek nagyon kiszámított…, én neveztem el matek jazznek, az egyik korábbi dobosunk ilyent játszott, elképesztő technikai tudás, elképesztő zenei tudás, csak értelmét nem látom az egésznek, de mindegy, ők szeretik, és vannak tízen Magyarországon, akik ezt szeretik. Azt kijelenteni, hogy ezt nem szeretem, ez egy legitim álláspont. Ugyanez a pozíció, tehát a befogadó szabadsága, hogy azt mondja, nem szeretem a színházat. Istenem, ez van, nem szereti a matek jazzt, vagy az operettet, teljesen mindegy, hogy mit szeret, az a lényeg, hogy kultúrahordozó legyen. Tehát, hogy ne fogyasztó legyen, hanem kultúrahordozó legyen. És hogyha te belekényszeríted egy ilyen társadalmi elvárásba, akkor nem lesz őszinte a mosoly. Ez olyan, mint amikor kötelező templomba járni. Tehát, hogy nem lehet kötelező a templomba járás. Vagy érzed Isten hívó szavát és elmész, vagy hiába mész oda, mert nem veszel részt az istentiszteleten, nem templomban vagy, hanem egy társadalmi eseményen megfelelsz, családi béke kedvéért ott ülsz és unatkozol, nézegeted a telefonodat. Ugyanez a színház is, vagy az összes ilyen befogadói szabadság erről szól. Ha viszont szereted a színházat, és befogadóként élményeket kapsz, és jobb emberként jössz ki a színházból, mint ahogy bementél, akkor menj oda, én nem azt mondtam, hogy ne menjenek oda. Erről szól a befogadói szabadság, és emellett is azért ki kell tudni állni, mert ha nem, akkor elmegyünk egy ilyen képmutató sznob kultúrpolitikába, ahol ugye az van, amit az elit teljesítménynek vagy jónak ítél. Aztán elmegy mellettünk a valóság. Tehát, hogy most mindenki azért lepődött meg Azahriahnak a sikerén, mert hogy nem vettük figyelembe azt, hogy épül a valóság. Tehát egy más típusú tömegízlés kezd kialakulni a különböző közösségi médiás felületeken, ami eltér a mainstream fogyasztástól vagy kultúraközvetítéstől, és ennek voltak olyan döbbenetes eredményei, hogy azon a stream platformon, ahol te válogatod össze, hogy miket hallgatsz (nem tudom, lehet-e neveket mondani, bár mondtam már eddig is), tehát még a Spotify-toplisták, és a kumulált összes magyar rádió, tehát nem kormánypárti vagy ellenzéki, az összes magyar rádiók által játszott, legtöbbet játszott zeneszámok toplistája között nem volt korreláció. Teljesen mást hallgatsz akkor, amikor te válogatod össze, és azt, amit az összes magyar zenei szerkesztő az összes rádióból úgy gondolja, hogy te azt szeretnéd hallgatni, hiszen a rádióműsornak az építési logikája az az, hogy megnézzük, hogy mi az, amire nem kattintasz el. Tehát szerintük azt szeretjük. É

s kiderült, hogy főként a fiatal korosztály, és az, amit mi kultúraközvetítőként, akár piaci alapon számukra valónak gondoltunk, az ő ízlésviláguk és ez a világ között nincs átjárás.

És akkor mindenki meglepődik, hogy így a semmiből feltűnnek ilyen típusú figurák. Ezért. Az elit fogjává vált a kultúra.

– És ha jól értem, akkor most visszakanyarodva azzal, amivel kezdtük a Nemzeti Múzeumhoz, meg majd ehhez a Közgyűjteményi Központhoz vagy holdinghoz, akkor ezek szerint te már ennek úgy akarsz nekimenni, hogy ezt igenis számításba akarod venni. Hogy ne legyen ilyen iszonyatos különbség vagy nulla keresztmetszet aközt, amit adnak, meg amit szeretnének kapni.

– Kicsit bonyolultabb ez a része. Egyrészt meg kell néznem, hogy mi van bent, tehát fel kell térképezni munkacsoportok keretében, hogy milyen típusú tudás van ott, meg képesség, de ami igazán fontos számomra, azt a legjobban a digitalizáció kérdéskörén keresztül tudnám megvilágítani, vagy példaszerűen megmutatni. Ma ugye arról szól a történet, hogy a gyereket, hogyha odarakod házi feladatot írni, és már tud bánni a számítógépen, meg tud írni-olvasni, akkor ha nem a ChatGPT-vel íratja meg a házi feladatát, akkor a Wikipédiából másolja. Tehát van valami olyan adatbázis, ahonnan ő leveszi ezeket az adatokat. Az, hogy a Wikipédián milyen típusú hitelesítése van a különböző szócikkeknek, ezt a saját szócikkemből nézve nem föltétlenül tartom a legakadémikusabbnak, tehát hogy ott azért az egyéni szerkesztői ízlések néha torz képet tudnak felmutatni. Meg az, hogy te milyen keresőben milyen tartalmakat találsz, az az algoritmusnak a függvénye, tehát nem a te tudásodnak a függvénye. Most ehhez képest a közgyűjteményekben már van egy rettenetes nagy digitális kulturális adatvagyon. Beszkennelték a kéziratot, műtárgyfotózták a tarsolylemezt, nem tudom micsoda, van egy kézzelfogható digitális adatvagyon, aminek a hitelesítésére gyakorlatilag olyan muzeológusokat tudunk felkérni, akik az egész életüket ennek szentelték. Ott ül, 35 éve azzal a szöszöl, hogy mit tudom én, Móricznak a naplói, és mindent tud róla, tehát tud írni tíz olyan mondatot, ami hiteles információ. És ez azért fontos, merthogy a szolgáltatásipar, tehát ahogyan mi élünk, egyre inkább afelé tolódik, hogy a digitális információkra alapozva nyújtanak neked szolgáltatásokat, a GPS olyan adatokra alapozva tervezi meg az utadat, ami digitális világban termelődött már. És ugyanez a kultúrában is, tehát egy kulturális GPS azokkal a valamikkel tud mit kezdeni, ami digitális formában számára adott. Ha mi nem csináljuk meg ezt a kulturális, digitális adatvagyont, nem tesszük fel, nem tesszük strukturáltan közzé, nem fejlesztettünk rá olyan szolgáltatásokat, ami a saját magyar kulturális valóságodban el tud igazítani, akkor valamilyen információk alapján csak fogsz kapni szolgáltatást, tehát hogy elmondják, hogy akkor az az, és elfogadod hitelesnek. Nincs másik, nincs falszifikálva, és nagyon könnyen előfordulhat az, hogy odamész ártatlan turistaként, kapsz egy applikációt, tök mindegy, telefonod azt mondja, hogy na nézd meg, ez a nagyváradi épület. Ez konkrét példa Nagyvárad történelme kapcsán. Nagyváradot mindenki lakta, meg mindenki építette, kivéve a magyarokat. Ez a hivatalos várostörténet. És ezt mi Erdélyben a román történelem falszifikáció, történelemhamisítás miatt sokféle hangszeren megzenésítve éljük mai napig, ugyanez fog előfordulni. Tehát idejön a távol-keleti turista, és az fogja elfogadni valóságnak, amit ő ezen a szolgáltatáson keresztül kap. És ha azt mondják, hogy az esztergomi várat márpedig a törökök építették, és az a török vár volt, akkor azt fogják tudni róla, az esztergomi várról, hogy az nem Szent István születési helye, hanem török vár volt. A törökök mai napig úgy gondolják, hogy az az övék. Tehát, hogy rengeteg veszély van ebben, és ezt a munkát el kell végezni. 

– Már csak azért is, mert a végeredmény mégiscsak az, hogy menjenek be a múzeumba. Akárhogy is tájékozódtak, lehetőleg jó módon, digitálisan. 

– Végeredmény az, hogy jobb emberként jöjjenek ki, jobb magyarként jöjjenek ki, és hogyha meg külföldiként mennek be, akkor úgy jöjjenek ki, hogy tiszteljék ezt a nemzetet és a teljesítményét, hiszen tiszteletreméltó, én nagyon büszke vagyok rá.

– Köszönöm szépen, hogy eljöttél hozzám beszélgetni.

– Köszönöm a lehetőséget.