Aki Erdélyben született magyarnak, annak a haza fogalma nem evidens, hanem megélt különállás és összetartozás egyszerre. A térképek által rögzített határok mentális határokká váltak, miközben a történelmi államiságtudat – Szent István öröksége – sosem szűnt meg otthon lenni a Kárpát-medencében. Az Európa-kép nálunk nem elvont eszme, hanem a magyarságon keresztül értelmezett történeti tapasztalat. Az erdélyi magyarok másodrendű állampolgársággal éltek egy olyan országban, amely bár szülőföld volt, nem volt haza; de mindig volt egy haza – Magyarország –, a hazába vetett hit és bizalom, a patriotizmus érzése a legnehezebb időkben is megmaradt. 

– Elindultunk a Navrával Európában podcast-sorozattal. Ennek a sorozatnak az a célja, hogy ismert, számomra kedves és jelentős személyiségekkel megpróbáljuk körüljárni azt a kérdést, hogy mit is jelent Európa. Egy földrajzi kategória, egy kulturális jelenség, élmények sorozata, hogyan írhatjuk le azt a közösséget, amihez mi is tartozunk. Az első alkalommal Demeter Szilárddal beszélgettünk arról, hogy milyen volt a Ceauşescu Romániájában, Erdélyben egy székely, majd kolozsvári fiúnak Európára tekinteni, mennyiben érezte magát európainak, hogyan kapcsolódik össze haza, nemzet és Európa fogalma. Hallgassanak meg, nézzenek meg minket, és kövessenek be a podcast csatornámon, amely megtalálható minden önök által is kedvelt podcast területen.

Sok szeretettel üdvözlöm minden nézőmet és hallgatómat a Navrával Európában podcast-sorozat első adásában. A szándékom az, hogy ezzel a podcast-sorozattal Európa kérdését, problémáját járjuk körül olyan emberekkel, akik vagy ismerik is Európát az eddigi életútjuk alapján, vagy legalábbis markáns véleménnyel rendelkeznek Európáról, Európa jövőjéről, illetve Európa mostani helyzetével kapcsolatban is. Az első vendégem Demeter Szilárd. Sok szeretettel üdvözöllek itt, Szilárd a stúdióban.

– Köszönöm a meghívást.

– Őszinte részvétem, hogy első áldozatként kell itt ülnöd, még én sem tudom, hogy egészen pontosan hogy sikerül, hiszen ez egy új szerep számomra, mégis, amikor azon gondolkoztam, hogy kik lehetnének azok, akikkel kezdhetném ezt a beszélgetéssorozatot, akkor te jutottál eszembe először, nagyon sok szempontból. Egyrészt egy olyan nemzedék tagja vagy, aki fél lábbal még azért tapasztalta a régi rendszert is, de erős fél lábbal már inkább az új rendszerben élheti a karrierjét, vagyis össze tudja, szocializációja révén össze tudja hasonlítani a múltat a jelennel, és ezt akár értékalapon is tudja tenni, másrészt földrajzi szempontból is. Fél lábbal odaát, fél lábbal pedig itt voltál-vagy, hiszen annak idején, amikor mi a ’80-as években gondolkodtunk Közép-Európáról, bár mi a vasfüggönynek a keleti oldalán voltunk, de a mi fejünkben, legalábbis mi Veszprémben, Dunántúlon úgy gondoltuk, hogy van még egy vasfüggöny, ez pedig valahol Magyarország keleti határánál húzódik, és ez egy kicsit még kitaszítottabbá tette a Ceauşescu-féle Romániát, hiszen a ’80-as évek talán Románia történelmének is egyik mélypontja volt, bár nem tudom, ezt a románok maguk hogy élik meg, de az erdélyi magyarok számára egészen biztosan ez így volt. És a te szocializációdban azért ez egy meglehetősen komoly hatást gyakorolt és időszak volt a te életedben is, úgyhogy te, aki tulajdonképpen Erdélyt is bebolyongtad, ott nőttél föl, aztán pedig átjöttél, sőt Nyugat-Európába is kitekintettél, a tevékenységed révén pedig tartod a kapcsolatot sok más országbéli és más tájbéli emberrel is, számomra azért vagy érdekes, mert talán el tudunk onnan indulni, hogy mit jelentett erdélyi magyarként Európa a múlt század vége felé. Ti, az ottani közösségek, akár a székelyföldi közösségek, akár a Kolozsvár környéki, akár a partiumi (földrajzi szempontból tulajdonképpen még ez is egy kérdés, hogy mindegy-e, hogy tömbmagyarság vagy szórványmagyarság), de hogyan gondoltatok Európára? Mi volt ez? Földrajzi fogalom, kulturális fogalom, politikai fogalom, a karrier célja, a boldogulás útja, mit jelentett Európa?

– Többrétű a kérdés, de hogyha nagyon egyszerűsíteni akarom, vagy keresem azt a kulcsfogalmat, ami megfogható, akkor az a másodrendű állampolgárság fogalmában közelíthető meg.

A ’80-as években az erdélyi magyarság, az összes őshonos kisebbség Romániában másodrendű polgár volt. Tehát ez a nacionálkommunista rendszer, amit Ceauşescu működtetett, az egyrészt megviselte a románokat is, hiszen a kommunisták a románoktól is ellopták Romániát, de kétszeresen viselte meg a szülőföldjükön, ez nagyon fontos, szülőföldjükön élő őshonos nemzeti közösségeket.

Tagadták a létünket, tagadták az anyanyelvi kultúránkat – paradox módon kiváló minőségű anyanyelvi kultúrát tudtunk művelni, tehát hogy elképesztő könyvsorozatokat adtak ki a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál.

– Volt a nyomás hatására?

– Szerintem ez volt a szelep. Tehát, azt mondta Ceauşescu, hogy oké, megyésítéssel szétverjük a Maros Magyar Autonóm Tartományt. Oké, megszüntetjük a Bolyai Tudományegyetemet, elveszünk tőletek mindent, lefejezzük az értelmiségi elitet, cserébe adunk nektek valamit, és akkor megkötötte az erdélyi magyar elit azt a paktumot, amit gyakorlatilag a kommunista rendszerekben, vagy a vasfüggönyön inneni KGST országokban az elit mindenhol megkötött, tehát hogy valamelyest minőségi kultúra lehetőségéért cserébe nem föltétlenül lázad a rendszer ellen, vagy nem úgy lázad a rendszer ellen. Romániában ez annyira sikeres volt, mondjuk sokkal durvább volt az erőszakszervezetek általi retorzió is, hogy például nem tudunk látványos szamizdat mozgalomról, ellentétben mondjuk Magyarországgal, vagy a Közép-európai országokkal. Nem is nagyon volt.

Kettő darab magyar szamizdatról tudunk, az egyiket Szőcs Gézáék csinálták, a másikat Molnár Gusztávék. Tehát, hogy volt egy ilyen másodrendűségi érzés, amikor egzisztenciádban fenyegetve érzed magad, ami több magyar vidéken, én Székelyföldön nőttem fel, az első 19 évem gyakorlatilag Udvarhelyszékhez köthető.

Ott, a legmagyarabb városokban tanultam és szocializálódtam, mindig a hatalom volt a román. Tehát mindig a hatalom képviselői voltak a románok, ezért megfelelő módon gyűlöltem is én azt a hatalmat, hiszen a hatalom nyelvén szólt hozzám, és akkor nekem Európát Magyarország jelentette.

Tehát ’80, nem tudom, ’87-ben jártunk talán először családdal Magyarország keleti fertályán, Csorvás nevű kis településen. A román tengerparton megismerkedtünk egy csordási mészárossal, hentesmesterrel, és akkor őket látogattuk meg, és nekem az volt Európa. Akkor én azt megértettem, hogy az európaiság, tehát az a vágyott európaiság, ez inkább a rendezettség, meg a nyugi. Tehát, itt ez a legvidámabb barakkból ennyi átjött, hogy azért nyugalom van, nem élnek fenyegetettségben az emberek, nincs hiánygazdaság, vagy nem olyan mértékű a hiánygazdaság, ez lehet Európa. Aztán ’90-ben ránk szakadt Európa minden előnyével és hátrányával együtt, továbbra is Magyarország volt az, ami számomra Európát jelentette, mert hirtelen kézzelfoghatóvá vált a haza.

Tehát nem elég, hogy nem voltunk európaiak Romániában, még hazátlanoknak is neveztek bennünket. Az az ország, amiben éltünk a saját szülőföldünkön, az nem volt a hazánk. A hazánk az valahol máshol volt.

Én szerintem akkor ez a haza magasban, ez kivetült Magyarországra, mint olyanra, tehát Budapestre, a nemzet fővárosára, az Országházra – az volt a szimbóluma számomra mindennek, ami a magyar nemzetet, magyar kultúrát jelentette. És akkor továbbra is Magyarország volt a nyugati orientációnak az első és legfontosabb lépcsőfoka.

– Bocsánat, hogy közbevágok, ez a nemzet, illetve haza és Európa együtt, ez a románokkal szemben fogalmazódott meg, vagy a Ceauşescu-rendszerrel? Mennyire (tehát egy erdélyi magyar számára a ’80-as években, ’90-es évek legelején még a kommunizmus, illetve annak közvetlen utóhatásai, mert a ’90-es évek elején Románia is elég borzasztó állapotban volt még a Ceauşescu-rendszer következményében), ez mennyire fonódik össze a román nemzet, a kommunizmus, az európátlanság és a magyar nemzet és Európa a ti fejetekben, akkor meglehetősen egy összefüggő konglomerátum szerint.

– Az erdélyi magyarság jelentős része, vagy legalábbis az én személyes tapasztalatom szerint, historikusan érti meg Európát. Tehát nincs olyan, hogy Európa. Van egy magyar történelem, Magyarország, Szent István állama, egy több mint 1100 éves államiság-tudat, tehát hogy itt mi mindig itthon voltunk, 1100 éve itthon vagyunk, és mi alakítottuk Európát.

Tehát sokkal szervesebben kapcsolódunk ahhoz a történelmi Európához, amiről ma szívesen beszélünk. Az a típusú amnéziás állapot, hogy minden reggel új Európában ébredünk fel, és tiszta lappal indulunk, az számunkra nem működik. Van egy historikus dolog, pont azért, mert tagadták ezt a típusú történelmet. Amikor úgy nősz fel, hogy a dákó-román kontinuitás okán a románok azt mondják, hogy te egy jövevény vagy a saját szülőföldeden, miközben van egy 1100 éves történelmi tudásunk arról, hogy mi itt azért éltünk. A székelyeknél még kicsit kacifántosabb a helyzet, és azon megy a vita, hogy akkor most Kolozsvár magyar vagy nem magyar, mennyire nem magyar, mennyire román, kik voltak itt előbb, kiknek van ez a juss, kinek van több joga bármihez; és hát abban szocializálódsz, abba szaladsz bele bárhova Brassótól errefelé, hogy itt mindent mi csináltunk, a mi őseink rakták ezt össze. Tehát, hogy

egész egyszerűen van egy historikus tudat, amit tőled el akarnak lopni, el akarnak rabolni. Ezért nálunk az Európa-tudat az szervesen összekapcsolódik a magyarságtudattal. Tehát a magyarságodon keresztül érted meg Európát.

– Ez más, amikor átjöttél, akkor itt egy más Európa-képpel találkoztál a magyarországi magyar közvéleményben?

– Itt természetes az, hogy van magyar anyanyelvi kultúra, van magyar nemzet, mi pedig azt éltük meg a ’80-as években, hogy ez nem természetes, azért küzdeni kell. Tehát, hogy ez elvehető tőlünk.

Az, amit ma Európában integrációnak hívnak, azt nálunk asszimilációnak hívták, és sikeres volt.

Láttunk olyan típusú asszimilált családokat, mondjuk Szentegyháza: gyönyörű neve van ma már. Az én szülővárosom. Szentegyházáról elszármazott egy lány, román férjhez ment feleségül, és az ő gyereke a nagymamával már nem tudott beszélgetni, hiszen a nagymama nem tudott románul, a kisgyerek nem tudott magyarul, és akkor ők nem tudtak egymással beszélgetni. Velünk se tudott beszélgetni a játszótéren, de azt még megoldotta, a gyerekek mindig megoldják. De a nagymamával nem tudta, tehát kellett fordítani, és ez gyakorlatilag ott szemünk láttára történt. Tehát láttuk, hogy elveszíthetjük azt a típusú anyanyelvi kultúrát, amiben mégiscsak otthonosan éreztük magunkat a legvadabb kommunista diktatúrában. Nem beszélve arról, hogy ott volt a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, ami minőségi kulturális közeget adott számunkra. Tehát ez az egyik, ez a másodrendű polgárság érzése, a másik a magyar nemzeten, a magyar nemzet történelmén keresztül írta meg Európát, és a harmadik a román kultúrához való nagyon fura viszony.

Romániában pont ennek a Ceauşescu kettős játéknak köszönhetően párhuzamos társadalmak alakultak ki kulturális értelemben is, tehát a magyar közösség és a román közösség két párhuzamos kulturális térben él. És nekem elég nehéz volt megértenem a román kultúra lényegét, hogy ez hogyan is épül fel.

Hiába köteleztek arra, hogy én ezt románul, anyanyelvi szinten tanuljam, nem értettem, hogy mi közöm van nekem ehhez. Meg hogy ez mitől társnemzeti kultúra? És egy érdekes módon egy román filozófus világította meg a román kultúrának a különbözőségét. A mély kódrendszer, kulturális kódrendszer az azonos, tehát keresztény kultúrkörön alapuló, ráadásul ortodox ország, hasonlóképpen gondolkodunk életről, halálról, nőről, férfiről, és így tovább, de mégis van egy különbség, és ez a különbség, ez románul úgy hangzik, hogy formele fără fond, magyarul ez a tartalom nélküli formák. Tehát a román kultúra picit azért, mert később kapcsolódott be az európai nagy kultúrkörbe, többek között a mi aktív hozzájárulásunkkal, elég, ha csak Lorántffy Zsuzsannára gondolunk. Mi adtuk meg a latin betűket, mi adtuk az anyanyelvi kultúrának a jelentős részét, az erdélyi iskolát, a román értelmiségi reformkori elitet mi képeztük ki Budapesten, és így tovább. Hozzájárultunk ahhoz, hogy legyen natív román kultúra, de mégis egy olyan típusú kultúra, ami nagyon gyorsan elsajátítja a formákat, anélkül, hogy tartalmat, mély tartalmat rakna bele, mondják magukról a románok.

– Ebből a szempontból, hogy erdélyi román vagy regáti román, ez mindegy?

– Ez azért nehéz kérdés, ez náluk is tudathasadást szokott okozni, merthogy Ceauşescunak az egyik legaljasabb húzása ez a népességkeverés volt. Tehát, hogy elkezdte áttelepíteni a romákat is.

– Ezt ő nemzeti egység jegyében.

– Magánizálásnak hívta, az egységes Romániát akarta megcsinálni, és nemzetpolitikai szempontból neki ebben van logika, hiszen hogyha nincs regionális tudatod, akkor feloldódsz valami általános, aromán tudatba. Éppen ezért eléggé megfoghatatlan ma a románok számára, mit jelent, hogy aromán. Tehát, hogy Kolozsvár, vegyünk egy konkrét példát. Én ugye pont a Funar, Gheorghe Funar magyargyűlölő polgármester időszakában voltam Kolozsváron egyetemista, amikor már kifulladt az a sikergazdaság, amit a szocializmus fel akart építeni, tehát a nagy gyárak, amit a szocialista ipar remekeinek szántak, azok éppen elveszítették a megrendelőiket, ár-érték arányban nem tudtak versenyképes termékeket előállítani, nehezebb lett a nyersanyaghoz való hozzájutás, energiatörvény. A Kolozsvárra betelepített, a Regátból betelepített románok elveszítették a munkahelyeiket. Ez sok ezer családot jelentett, egész városnegyedet; a Monostor nevű negyedet építettek nekik, és ebben a városnegyedben éltek azok a suhancok, akikkel én naponta verekedtem, azért, mert magyar vagyok. Tehát őt nem érdekelte, hogy mit gondolok a világról, vagy mit keresek én ott, elég volt tudni azt, hogy én magyar vagyok, és máris ütött. Ők voltak azok a könnyen felhergelhető verőlegények, akik a Funar-i gyűlölethadjáratnak a gyakorlatilag verőlegényeként, vagy nem tudom én, osztagaiként járták a belvárost, és vadásztak a magyarokra. Ezek egy gyökértelen gyerekek. Tehát, hogy én valahol értem azt, hogy könnyű őket felpiszkálni, merthogy már nem volt hova hazamenjenek. Éltek egy kétszobás tömbházlakásban, ráadásul előtte volt egy ilyen piramisjáték, ez a Caritas nevű piramisjáték, amikor nagyon gyorsan pénzhez jutottak, kevés pénz betevésével, és ez összedőlt, mint minden piramisjáték, tehát ott maradtak a könnyű pénzszerzés lehetősége nélkül, szüleik elvesztették a munkahelyeiket, és nem volt hova hazamenni, mert Moldvában eladták már a földes szülői házat, és így tovább a ‘70-es, ‘80-as években. Tehát, hogy ő ott lebegett, és ha bejött a belvárosba, azt látta, hogy ez nem az övé, nem ők építették; ha ránézel, bemész a kolozsvári főtérre, egyszerűen azt látod, hogy az nem az a típusú kultúra. És ez a frusztráció tette őket könnyen manipulálhatóvá,

mi pedig ebben a frusztrációban éreztünk valami kicsit ilyen klebelsbergi gondolatmenetet most ide csempészve, kultúrfölényt. Lehet, hogy most ti vagytok az urak, de ez a miénk. Miénk, magyaroké. Úgy kell érteni, hogy a magyar nemzeté.

Több jogunk van hozzá, hiszen mi építettük meg. Szóval így a román kultúrával ez a kettős ambivalens viszony, ez a mai napig megmaradt egyébként, de érdekes módon nekik ez a versenyelőnyük. Tehát ez a tartalom nélküli formák kultúrája, ez hihetetlen adaptívvá teszi őket, nagyon könnyen adaptálódnak bármihez. Ha holnap azt mondod, hogy az a jó, hogyha Románia királyság, akkor ők holnaptól királyságot fognak működtetni. Lényegében nem változtatnak a mély struktúrákon, nagyon gyorsan elsajátítják ezeket a formákat. Többpártrendszer kell, több pártot csinálunk. Parlamentáris demokrácia kell, parlamentáris demokrácia, nekik ez nem okoz problémát. Azt mondják, hogy nem tudom, milyen törvényt kell alkotni, és akkor megkapod az uniós forrásokat, megalkotják a törvényt. Nem tartják be, de az egy másik kérdés. A formákat azt nagyon gyorsan létrehozzák, és élik a saját életüket, ettől függetlenül. Elválik ez a kettő egymástól, mint ahogy a román elit és a román tömeg, vagy plebs, vagy nem tudom, szélesebb választópolgárok rétege is radikálisan elválik. A bukaresti elitnek és a regáti románnak gyakorlatilag sem kulturálisan, sem egzisztenciálisan nincs köze egymáshoz.

– És ők ezt számon is tartják, hogy nincs közük egymáshoz? Tehát ők meg is különböztetik egymást?

– Ezt egyébként megjelent, ugye írtam egy könyvet Székelyföldről, nem létező Székelyföld, pont a kommunista diktatúra utolsó évéről, és ezt nagyon szerettem volna, hogyha megjelenik románul. Tehát, hogy van egy országrész, egy régió, aminek a létét tagadjátok, és az annyira van, hogy így néz ki. És ezt lefordították románra, Bukarestben be is mutattak, és ott a bukaresti elittel beszélgettem a könyvbemutató után. Ezt ők mondták, hogy

most már ott tartanak, mondják ők, azért irigyelnek bennünket, magyarokat, merthogy nekünk van egy hazánk, amit tudunk szeretni. És ők szeretnék hazaként Romániát, de egyre kevésbé megfogható számukra, hiszen Románia egyrészt esik szét, másrészt hatalmas tömeg vándorolt el. Ráadásul a munkaképes tömeg, tehát az a masszív középosztály vándorolt el.

– Ilyen több milliós a számítások szerint.

– Hogy mondjam, realista szociológusok, román szociológusok szerint akkor volt ez, ’18-’19 környékén lehetett, vagy később, már nem is tudom, akkor 5 és 7 millió főre tették az elvándorló munkavállalóknak a számát. Falvak, egész falvak mentek el, úgyhogy vitték a pópát is, hiszen ők főként neolatin országokba mentek, és Olaszországban elég nehéz ortodox pópát találni, tehát vitték magukkal a papjukat.

– Ehhez képest, amikor átjöttél Magyarországra, az itteni magyar közvélemény, vagy általában a magyarországi magyarok tudata önmagukhoz viszonyítva és Európához viszonyítva azért radikálisan más, nem?

– Ami engem a legjobban zavar, és ezt többször, több alkalommal elmondtam, hogy azok a kartográfiai határok, amik Trianon után rögzültek, azok mentális határokká váltak. A magyarországi magyarokban a legzavaróbb ez a legvidámabb barakkba való önbevonulás. Úgy gondolkodik Magyarországról, hogy a jelenlegi országhatárokon belüli ország, az Magyarország, minden más határon túl van, ami közigazgatási, közjogi értelemben valóban így van, meg kartográfiailag így van. De hát, ha valamit megtanulhattunk volna az elmúlt 1100 évben, hogy ezek a határok változhatnak. Pont a saját kárunkon tanulhattuk volna meg, hogy ezek nem kőbe vésett, örök idejű határok, és ezért

az aktuális kartográfiai állapotok miatt nem érdemes feladni azt a mentális Szent István-i államiságot, amit most manapság Kárpát-hazának szokás nevezni. Én azon csodálkoztam mindig, mi úgy nevezzük, hogy anya-magyarok kapcsán, hogy mintha önként lemondanának arról az erőfölöslegről, amit a jelenlegi határokon túlra szakadt nemzeti közösségeik jelentenek.

– Ez a magyarországi szocializmus következett? Kádár népe vagyunk?

– Igen.

– Igen.

– Ez, amikor Kádár megkötötte a Ceauşescuval a maga paktumait, és lemondott az akkor határon túlinak tartott magyarságról, ez ugyane; majd később visszajött a szocialista érában, meg az MSZP, SZDSZ kormányzat alatt: hogy nincs közünk hozzátok.

– Azért nincs, mert azért nem vagytok a mieink, mert ti alacsonyabb, te érzel ebben egy ilyen.

– Volt egy ilyen szegény rokon, vidéki szegény rokon hozzáállás is, többé-kevésbé okkal és joggal, hiszen egzisztenciálisan Magyarország mindig előbbre tartott, mint Románia. Tehát jobb élet volt itt, hamarabb hozzá lehetett jutni mondjuk fogyasztási javakhoz.

Érdekes módon a Duna Televízió kísérlete volt az, és én azóta csodálom azt az intellektuális bátorságot, ahogy Csoóri Sándorék nekiálltak a világmagyarság feltérképezésnek, ami valamilyen módon egyenlőségjelet tett magyar és magyar közé. Azt az egyenlőséget mutatta fel, ami megvan, hiszen a magyar kultúra egy nagyszerű kultúra. Éljél Zalában vagy…

– Ezt akartam mondani, hogy pont a kultúrában megmaradt ez, nem?

– Igen.

– A legnehezebb időkben is azért az erdélyi magyar irodalom és a magyarországi magyar irodalom között éppen ezeknek a hősöknek köszönhetően azért volt egy kommunikáció és volt egy kapcsolattartás.

– Valamifajta kapcsolat volt, valamifajta tisztelet egymás iránt volt. Később ezt nem követte le a kultúraipar, ha létezik ilyesmi, tehát a könyvkiadás például. Manapság is nagyon nehéz Erdélyben megjelent irodalmi művet megszerezni Magyarországon, tehát az erdélyi szerzők Magyarországon jelennek meg annak érdekében, hogy eljussanak az anyanyelvi olvasóhoz, de azt hiszem, hogy senki nem vitatja Kányádi Sándor nagyságát, meg minden magyar magáénak érzi. Azért őt említem és nem Arany Jánost, mert Arany János példája kicsit mást mutatna, de

Kányádi Sándor az, aki Nagygalambfalván született, Kolozsváron és Bukarestben szocializálódott, majd átjött Magyarországra, és minden magyar nagy költőjévé tudta mesélni Sándor bácsi magát. Ő a legjobb példa erre a határok fölöttiségre vagy átjárhatóságra.

És igazából ez az, ami nekem hiányzik Európában. Én így értettem meg Európát. És ugye 2007-ben Tőkés László püspök úr egyéniben megnyerte az európai parlamenti választást, tehát egyéni európai parlamenti képviselő lett. Én az ő kampánystábjában voltam sajtófőnök, meg kommunikációs igazgató, meg nem tudom micsoda, és akkor annyira, ha már sikerült bejutni az Európai Parlamentbe, akkor már megtartotta püspök úr maga körül a kampánystábjának a jelentős részét. És azzal kezdte az európai parlamenti munkát, hogy akart egy nagy Biblia-kiállítást az Európai Parlament épületében. A könyv, ez volt a címe, és ezt a kiállítást nagyon kevés kollégával, de én raktam össze.

Ősnyomtatványokat, Európa összes hivatalos és nem hivatalos nyelvén megjelent bibliákat állítottunk ki az Európai Parlament épületébe, ami számomra performanszként, gesztusként egy teljesen természetes történet.

Ha van közös olvasnivalónk, olvasmányélményünk bármelyik európainak, az a Biblia, nemcsak európainak, hanem bárkinek, aki keresztény mondjuk. És ez ilyen fontos volt nekünk, hogy ezt megmutassuk, hogy van egy közös kódrendszerünk.

A nagy meglepetés az az volt, amikor kiderült, hogy egy, az Európai Parlamentben nem szokás tárgyi kiállítást vinni, csak poszterkiállítást. Úgyhogy néztek is ránk, nem kicsit.

– Ez ilyen gyorséttermi kultúra, egy kicsit a mi esetünkben.

– Nem is a nagy nemzetek európai parlamenti képviselői voltak az izgalmasak, hanem a kisebb nemzeteknek az európai parlamenti képviselői. Katalán Bibliát például nem találtunk sehol. Ezért nem tudom, honnan, a brüsszeli kabinetfőnök szerzett egy ilyen teljesen mezei, hétköznapi katalán bibliát, ezt az olcsó puha fedelű katalán bibliát, és akkor jött a katalán képviselő, és így rácsodálkozott a katalán Bibliára, hogy hú, ő ezt látta a nagymamája éjjeliszekrényén. Ugyanezt a kiadást, és úgy látszott, hogy érzelmileg megérinti, de hogy elfelejtette, hogy létezik ilyen. És még volt azt hiszem, baszk tapasztalat, ami azt értette meg velem, vagy azon kezdtünk el akkor nagyon-nagyon gondolkodni, hogy az, amit mi kisebbségi jogoknak hívunk, tehát az erdélyi magyarok vagy a határon túlra szakadt nemzeti közösségek jogai, azért nem értelmezhető európai politikai szinten, egyrészt politikafilozófiailag sincs hozzá kidolgozva maga a jogi keret, de hogy már ők sem értik. Tehát Nyugat-Európában kisebbséginek lenni és vasfüggönyön inneni országban kisebbséginek lenni, ez két különböző történet.

– A jogfosztottságból adódóan, vagy egész egyszerűen kisebbséginek lenni már önmagában azért is probléma, hiszen a katalán kisebbség számszerűségét tekintve, történelmét tekintve, hagyományait tekintve tulajdonképpen vetélkedik néhány kisebb európai nemzettel. Tehát ez a viszonyrendszer következtében, vagy azért, mert a kelet-európai kisebbségeket jobban megviselte az a négy évtized, ami a második világháború után eltelt?

– Mi nagyobb egzisztenciális fenyegetettségben éltünk. Tehát úgy gondolom, hogy őnekik a nyugat-európai konszolidált demokráciákban az emberi jogaik többé-kevésbé garantálva voltak, tehát egzisztenciálisan nem éltek fenyegetettségben.

– Egy katalán és egy baszkra is igaz ez? Tehát a második világháború utáni időszakban a Franco-rendszer.

– Volt, de hogy én ugye a ’70-es évektől errefele beszélek, tehát hogy amit mi. Van egy érdekes törés az európai kollektív történelmi tudatban.

– Van a második világháború, amiből megpróbáltunk levonni radikális következtetéseket.

A második világháború után elkezdjük építeni az Európai Unió nevű projektet, az Európai Közösség projektet, amit gazdasági alapon próbáltunk meg kitalálni, tehát hogy az egésznek a mélyén gazdasági együttműködés van, hiszen minden háborúnak a végén vagy nyersanyag, vagy pénz, vagy valami hasonló motivációk állhatnak, legalábbis a történelem eddigi tanulsága szerint.

És ez egy működőképes történet, de ez egy relatív jólétet eredményez mindenki számára. Tehát kulturálisan téged lehet, hogy most a spanyol, a nagy spanyol masszában fel akarnak oldani baszkként és katalánként, de ha te vállalod a baszkiságodat és katalánosságodat, nem visznek el a Duna-deltába csatornát ásni.

– Igen.

– Tehát, hogy kényelmetlen retorziók érhetnek, valóban nem annyira happy az életet, de ettől még egzisztenciálisan nem vagy fenyegetve, miközben Visky Andrásnak a Kitelepítés című regénye, ami az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb hatású könyve, az erről szól, hogy ott van egy református, magyar református lelkész, akit sok gyerekével együtt kitelepítenek a Duna-deltába munkatáborba gyakorlatilag, merthogy magyar, és vállalja ezt a magyarságát és a reformátusságát, és így tovább. Ez azért más alapállás, és nekünk van még egy hozzáadott értékünk, vagy másik típusú szempontunk, hogy nekünk van egy anyaországunk.

És ez az, amit az erdélyi magyaroktól soha nem tudtak elvenni, tehát mi vakon bíztunk mindig Magyarországban. Van valahol egy haza, egy anyaország, ami majd megvéd bennünket, és ez a patronátus koncepció, ez a mai napig él bennünk egyébként, erdélyi magyarokban.

– És ez kötődik Európához?

– Ez kötődik Európához. Ez az, ami Európát jelenti számunkra. Tehát, hogy nálunk a vendégmunkások, a magyar vendégmunkások, az erdélyi magyar vendégmunkások először Magyarországra jöttek. A románok: Olaszország, Spanyolország, ez a két fő célországuk. Ugye most már követjük valamilyen szinten Németországba, vagy követtük az elmúlt években, mármint a vendégmunkás szinten a románokat, meg eléggé elkezdett most már így keveredni az Unió ebből a szempontból. Tehát ezek a nagy céldesztinációk most már nem, hogy mondjam, faji alapon vagy nemzetiségi alapon különülnek el, de nekünk az volt a természetes, hogy »megyünk magyarba dolgozni«.

– Ühüm.

– Tehát, hogy elmész magyarba dolgozni, keresel egy kicsi forintot, hazaviszed, abból építed a házadat, meg látod el a családodat, és így tovább, mert éppen akkor otthon nem volt munkalehetőség. Tehát, hogy ez az európaiság, jóléti társadalom, ez megint csak Magyarországhoz köthető, tehát nem Németországból hoztuk haza a mintákat, nem Olaszországból hoztuk haza a jóléti társadalmi mintákat, hanem magyarból.

– És ilyen értelemben a kultúra és a nyelv ágyazott meg a jólétiségnek.

– Tehát ez a kettő össze is kötődött.

– Igen, igen, igen.

– És szerintem az van, hogy a mai napig nem értjük Európát Magyarország nélkül. Tehát ha kiveszed Magyarországot Európából, az Európai Unió elképzeléséből, akkor az erdélyi magyarok nem értik, hogy hol vannak.

– Magyarországi magyarok értik? Mert szerintem a magyaroknál is.

– A magyarországi magyaroknál van egy, ugyancsak ez a kádári szocializmusnak egy átkos következménye, és ezzel szerintem rengetegen küzdünk. Magyarországi magyaroknál generációk egész sora úgy nőtt fel, hogy azon gondolkodott, hogy pár száz kilométerrel arrébb születtem volna, akkor nekem most nem ilyen életem lenne. Bezzeg Bécsben kellett volna születnem, és akkor világhírű író lennék. Tehát, hogy ez a bezzeg máshol tudat, ez az elvágyódás tudat, ez azért masszívan jelen van főként a magyarországi elitben, az értelmiségben, legalábbis akikkel én találkozom. Úgyhogy nem is nagyon csodálkozom, hogy folyamatosan tolják kifele a gyerekeiket, tehát hogy nem itt fognak élni, ők is így nőttek fel a ’70-es évektől, hogyha pár száz kilométerrel arrébb születek, akkor nekem más életem lett volna. Nálunk, Székelyföldön fel sem vetődött ez a kérdés, tehát nálunk ilyen zsigeri szülőföldimádat van, vagy szülőföld szeretet. Itt meg azért, hogy is mondjam, amikor egy Budapestre elszármazott vidéki értelmiségivel beszélgetek, és visszakérdezek, hogy a te szülőfölded milyen, honnan jöttél, nem tudom micsoda, akkor nézz rám, hogy ez miért fontos kérdés. Ő már budapesti, Budapesten született.

– A dunántúli városok polgárait tudom a figyelmedbe ajánlani, ott azért még megtaláljuk.

– Amikor elmegyek, ma azt mondom, amikor Budapesten beszélgetek, amikor kimegyek Budapestről (és elég sokszor próbálok kimenni Budapestről, hogy ne záródjak be mentálisan én is ebbe a városállami logikába), akkor ott valóban szülőföldszerető polgárokkal találkozom, tehát hogy pont a frusztrációjuk ebből is fakad, hogy én értem, hogy ti Budapesten minden pénzt elvisztek, de itt vagyunk mi is, foglalkozzatok velünk, és ott nagyon hálásak, hogyha azonos szemmagasságban állsz le velük beszélgetni. Én meg nem tudok másképpen, hát Székelyföldről jövök, tehát hogy egész egyszerűen ezt a típusú földközeli testtartást szeretem gyakorolni, vagy innen szeretem megérteni a világot. És még egy, akár zárógondolat, ami számomra nagyon fontos volt, pont a csatlakozás környékén megérteni. Ugye most Szerbiáról beszélgetünk, lehetséges, meg Nyugat-Balkánról, mint lehetséges kiterjesztésről, és én imádom ezeket a régiókat; amit én megértettem Brüsszelben az Európai Parlamentben, hogy

Európa történelme okán vagy történelme során bizonyítottan, mint gondolat, tehát mint európai kultúra vagy civilizáció, az egy világformáló erő, tehát azért nagyjából átalakítottuk a világot, megpróbáltuk átalakítani. Ehhez képest az Európai Unió az egy beszűkült tudatállapot.

– Ühüm.

– Ez így van. Ehhez ez már egy új téma lenne, Ortega y Gassett gondolata az egészhez és a kultúra szerepe Európa jövőjéből, ezt talán majd baromi máskor meg tudjuk vitatni. Mindenesetre eljutottunk most az origóhoz, ahonnan majd folytatjuk Európa jövőjéről a beszélgetést. Nagyon szépen köszönöm Szilárd, hogy eljöttél, és az első adás vendége voltál. Önöknek pedig köszönöm szépen a figyelmet.

– Köszönöm szépen én is.