Valamiért hírértéke lett annak, hogy további öt év letöltendőt kaptam a Petőfi Irodalmi Múzeum élén. Ennek okán ismét megerősíteném, mit tekintek nemzeti kultúrának.

A modern magyar kultúra nemzeti kultúra. Két évszázada tanuljuk ezt Petőfiéktől, de még mindig nem érezzük át. Például amikor a kultúra területén is azt mondjuk, hogy „határon túli”, akkor ez azt mutatja, hogy nem igazán értjük a nemzeti fogalmát – vagy nem merjük érteni. Ugyanis fizikailag csak országhatárok léteznek. Amit ma annak tudunk, az röpke százéves. Száz év alatt oda jutottunk, hogy az országhatárok mentális határokká merevültek a nemzeten belül. Ha tehát nemzeti alatt azt érted, hogy Magyarországon létező, létrejövő magyar nyelvű kultúra, akkor nem Szent István magyarjaként, hanem a legvidámabb barakk lakójaként nézel a világra. És viselkedhetsz smasszer- ként, ettől még barakklakó maradsz. Ez a kommunizmus le nem vedlett öröksége.

A kommunista diktatúra gyermekeként védem a gondolat-, vélemény- és szólásszabadságot. És bár józan paraszti ésszel nem tudom elhinni, hogy magyarként és európaiként valaki komolyan gondolja a „cancel culture”-t, a „nyitott társadalmat” vagy a „woke”-ot, ettől még joga van új undoknak (értsd: progresszívnak) lenni.

Létezik egy téves nemzetfogalom, melynek értelmében a nemzet: mi igen, ti igen – ők nem. A rámutatás gesztusa ugyanaz, mint amikor az új undokok (újnyelvül: progresszívok) megmondják, hogy ki a jóember, ki nem az. Erre szokás azt mondani, hogy kirekesztő. Csakhogy ez a nemzeti horizonton nem kirekesztés, hanem öncsonkítás. Tetszik, nem tetszik, ők is a mieink. Nekem például személy szerint nem tetszik, de jobboldaliként védem a nemzethez tartozás jogát.

Mert mások közösséget, mi nyelvet kapunk anyánktól. A magyar anyától született magyarnak ki kell mondania: magyar vagyok. És mindig lesz egy másik magyar, aki ezt kétségbe vonja. Ezzel együtt kell élnünk és ugyanakkor túl is kell lépnünk rajta. Számomra az a nemzeti alkotó és előadó, aki a magyar befogadót kultúrahordozónak tekintve azt szeretné, hogy száz év múlva is magyarul nézzünk innen a Kárpát-medencéből a világra.

A nemzet az a politikai közösség, amit meg lehet tagadni egyéni döntés alapján, de kollektív döntéssel senkit nem lehet kizárni belőle. Ebben az összefüggésben nem létezik többségi elv. Ez a nemzeti szabadság záloga.

Sok olyan politikai ellenfelem van, akinek a teljesítményét elismerem és tisztelem. És sok olyan elvbarátom, aki legszívesebben a síromon táncolna. De ez mindegy is: a magyar kultúra egészét tekintve a következő száz év időtávján teljesen érdektelen, hogy ki a barát, ki az ellenfél/ellenség, az is, hogy a mai korcsmában ki hogyan szavaz. Az a lényeg, hogy ki mit tesz le az asztalra. Kultúrszociológiai faktum, hogy a kortárs művészeti alkotások jó nyolcvan százaléka elenyészik, legtöbb húsz százaléka marad fenn. Hogy ki tartozik majd abba a húsz százalékba, azt nem én döntöm el, nem is a szakma, de még csak nem is a kultúrharcosok – hanem az idő. Ezért kell nekünk a száz százaléknak lehetőséget biztosítani. De nem alanyi jogon. Iránytűként döntéseinket csak és kizárólag az Alaptörvényben rögzített értékkészlet alapozhatja meg.