Fekete Rita beszélgetése Demeter Szilárddal

A közgyűjtemények ereje nem az elszigetelt gyűjteményekben, hanem a köztük épülő együttműködésekben rejlik – ahol az egyes tudások nem összeadódnak, hanem megsokszorozzák egymást. Egy új szemlélet formálódik, amely nemcsak a restaurálás, a raktározás vagy a digitalizáció problémáira keres választ, hanem arra is, hogyan tudnak ezek az intézmények a jövő kultúraformáló helyszíneivé válni. A cél nem pusztán a múlt megőrzése, hanem a hiteles, anyanyelvű tudás újrafelfedezése – és az, hogy mindezt a fiatal generációkhoz is el tudjuk juttatni a saját nyelvükön, akár a digitális térben. A kulturális stratégia ma már nem budapesti központúságról, hanem helyi közösségek megerősítéséről szól, és arról, hogyan válhatunk kultúrafogyasztóból újra kultúrahordozóvá.

– Köszöntöm a kedves hallgatókat és nézőket, és nagy tisztelettel köszöntöm itt a stúdióban Demeter Szilárdot, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központjának elnökét. Jó napot kívánok! 

– Jó napot kívánok! 

– És kezdjük talán a legeslegelején már itt a titulussal, ugyanis amikor legutóbb itt járt nálunk, szerintem még akkor a Petőfi Irodalmi Múzeumnak a főigazgatójaként mutattam be. Mi az a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ?

– Ez

hat országos intézmény, és 41 vidéki filiálénak az összessége, tehát összesen 47 darab intézmény tartozik ebbe a közgyűjteményi központba, aminek a megalapításának a logikája az volt, hogy picit próbáljuk meg egységébe mutatni a magyar kulturális örökséget.

Tehát stratégiai fontosságú az, hogy ne szegmentáltan, különböző kis részletekben mutassuk fel azt a tárgyi örökséget, meg azt a kulturális kincset, ami a mi birtokunkban van, hanem együttesen próbáljuk megerősíteni mindazt a tudást, amit ezek tartalmaznak. Itt az alapvető számítás úgy nézett ki, hogy

a különböző gyűjtemények matematikai összege az jóval több, mint az egyes elemek matematikai összege, tehát egy meg egy nem kettő lesz, hanem öt mondjuk, ebben az esetben. Eddig is voltak egyébként ilyen eseti együttműködések a különböző intézmények között, de ez nem volt programatikus.

Mondok egy konkrét példát, hogy érthetőbb legyen. Most például Mohács 500 jön 2026-ban, Mohács 500-ról kellene tudnunk beszélni, mondani valamit. Ennek van egy történelmi vagy kultúrpolitikai rétege: itt el kell tudjuk mondani azt, amit Ottlik Géza elmondott egyébként Mohács 400 kapcsán, hogy fura, hogy vesztes csatákat ünneplünk, vagy lehet ezt furcsállni, de hát azt ünnepeljük, hogy mi itt vagyunk, a győztesek meg nincsenek sehol. A csatát elvesztettük, de a háborút megnyertük – most Mohács 500 kapcsán ugyanez a felállás, hogy valóban volt egy oszmán birodalom, ami legyőzte Európa akkori seregét, de hogy 500 év múlva mi vitatkozunk magyarul azon, hogy akkor az a feltárt tömegsír, az most ott volt, nem ott volt, a csata hősei, vagy az utóbb kivégzettek sírja, és így tovább. Azért az elmúlt 500 évet mégiscsak túlélte a magyar nemzet a Kárpát-medencében. De nem lenne elégséges ez az információ az én felfogásom szerint, hogyha ezt nem raknánk valamifajta tágabb környezetbe. Meg kell nézni a demográfiai viszonyokat. Mohács nem attól volt érvágás, mert annyian meghaltak, hanem mert annyiból haltak meg annyian.

Jóval kevesebben éltünk akkor magyarként a Kárpát-medencében, mint amit visszavetítünk mondjuk a mai fogalmaink alapján. Meg kell nézni a természetrajzi környezetét. Most már divatos a klímaváltozásról beszélni. Mohács időszaka a kis jégkorszaknak az időszakára esik, tehát a klimatikus viszonyok is rosszabbak voltak, mint addig. A honfoglalók egy relatíve meleg és száraz, de kellemesen száraz időszakban érkeztek be a Kárpát-medencébe. Az Árpád-ház ideje alatt nagyon jók voltak a klimatikus viszonyok ahhoz, hogy a magyar nemzet megerősödjön, és demográfiailag is szaporodjunk; egyre jobb volt itt élni. Aztán a középkorban jött egy kis jégkorszak, amikor a klimatikus viszonyok úgy változtak, hogy ez már nehezebb volt. Elkezdett lehűlni az idő, egyre több lett a csapadék, egyre több lett a szélsőséges időjárás, ezért nehezebb volt fennmaradni, nehezebb volt élni, elindultak járványok, és erre jött még a török hódoltság időszaka, tehát elég sok minden húzta akkor a szegény magyar nemzetet – és ez is hozzátartozik annak a megértéséhez, hogy mi történt ezelőtt 500 esztendővel, hogy hogyan éltük túl azt az 500 évet, ami Mohácstól mondjuk napjainkig húzódik. Tehát, hozzá kell tenni egy természetrajzi réteget is a Mohács-kiállításhoz vagy Mohács-problémához. Meg kell nézni a tárgyi kultúrát, most az Iparművészeti Múzeumról beszélek. Elég sokat köszönhetünk egyébként az oszmán hódoltságnak kulturális gazdagodás szempontjából. Befolyásolt bennünket az a civilizációs kódrendszer, amit az Oszmán Birodalom hozott ide, egy keresztény államba. Kölcsönösen hatottunk egymásra, és ezt a kölcsönhatást is érdemes megnézni: mi az, amit idézőjelben köszönhetünk a törököknek? Többek között a fürdőkultúránkat. Érdemes megnézni Mohácsnak az irodalmi vetületét. Nem lehet úgy beszélni Mohácsról, hogy a Mohács trauma feldolgozását nem beszéljük végig; irodalmilag is, meg művészetekben is lecsapódott. Ezek olyan együttállások, ami képes egy olyan élményszerű tudásátadásnak a megkeretezésére, amire én úgy gondolom, hogy stratégiailag igen-igen nagy szükségünk van.

– Na de ennek az átgondolása akkor az ön feladata? Tehát akár a Mohács 500, akár majd beszélünk egy picit többet Jókai 200. jubileumáról, tehát ezt mind ön koordinálja akkor, hogy hogyan kellene ezekhez a témákhoz hozzányúlni?

– Ez az én egyszemélyi felelősségem, de a miniszterelnök úrtól megtanultuk, hogy egyedül az ember soha nem lehet elég okos, ezért van egy elnöki kabinet, van egy főigazgatói értekezlet, tehát ezeknek az intézményeknek a szakmai autonómiája megmaradt, mindegyik élén áll egy főigazgató, velük is mindig átbeszéljük, illetve hát elkezdtünk munkacsoportokat alakítani, tíz plusz egy munkacsoportot alakítottunk, amiben a legjobb szakemberek, tehát ezekben az intézményekben dolgozó legjobb szakemberek, az adott területhez tartozóan legjobb szakemberek összerakják a tudásokat. Tehát

múzeumpedagógiai munkacsoportban minden intézmény legjobb múzeumpedagógusai közösen gondolkodnak azon, hogy hogyan lehetne egy nagyon jó múzeumpedagógiát művelni ezekben az intézményekben.

És akkor azt a tudást is összegezzük, és a legvégén, valamikor november elejére így áll össze majd a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ fejlesztési stratégiája; rengeteg tudást szedünk össze, és ez valóban az én egyszemélyi felelősségem, hogy ezt a tudást hogyan tudom összecsiszolni egy koherens stratégiává.

– Ez a központ most már mondhatjuk, hogy teljesen felállt, tehát már csak működnie kell, vagy még itt ennek a felállításában is vannak munkák, és ha vannak, akkor mekkora viharokkal jár ez? Mert azért gondolom, hogy vannak olyan intézményegységek, vagy rendszerek, vagy kisebb vidéki intézmények, ahol azt mondják, hogy mi eddig is tök jól elvoltunk, nincs szükségünk arra, hogy egy központ irányítson.

– Nyilvánvalóan minden változás sért érdekeket, és ezeket a konfliktusokat menedzselni kell, ezért a napjaimnak egy része konfliktus-menedzsmenttel telik el továbbra is, eddig is ezt csináltam, most is ezt csinálom.

Én abban bízom, hogy eléggé kívánatos jövőképet tudunk így összerakni közösen ahhoz, hogy ezeket az önös érdekeket, vagy a megszokott, »eddig így csináltuk« logikát felül tudja majd írni. Vannak azért örökölt problémák is, aminek a megoldása most még ránk vár. Mondanék ilyen nagyon akut példákat. Például a restaurátorképzés és a restaurátor-kérdés egy akut probléma. Most, csak nálunk van 24,5 millió műtárgy, erre van összesen 96 darab restaurátorunk, látszik, hogy egyszerűen kapacitásunk véges, és a restaurátor képzés sincs megoldva, tehát nem egy divatos szakma. Egyébként drága a képzés, az egyetemek nem is szeretik, mert rengeteg pénzt kell betenni egy ilyen képzéscsomagba. A restaurátor képzőhelyszínünk is ebek harmincadján van, nagyon méltatlan körülmények között dolgoznak és oktatnak a kollégák, de ha elfogy a restaurátor, állományvédelem nem lesz, akkor nem lesz műtárgy, amit mi őrizünk a múzeumokban, tehát ez egy stratégiai fontosságú kérdés. Ugyanez a raktárkapacitásoknál. A magyar múzeumok jelentős része kényszerűségből elég szedett-vedett körülmények között tárolja a kulturális örökséget. És hát ez most már odáig fajult, ráadásul a klíma is változik, tehát hogy ezekre a nagy hőségekre, nagyon hosszan tartó hőhullámokra nem vagyunk felkészülve még infrastruktúrában sem, ezért a gyűjteményünk állományvédelme egyre nehezebbé válik, és ráadásul ezek az épületeknek egy jelentős részét nem is múzeumnak építették, vagy nem múzeumi raktárnak építették. Tehát, azért itt vakarjuk a fejünket, hogy hogyan tudjuk megoldani nagyon gyorsan, nagyon kevés pénzből az állományvédelmet, a gyűjteménynek a megőrzését. Megváltoztak a kultúrafogyasztási szokások, az eddigi bevált módszertanunkkal nem nagyon tudjuk lekötni a figyelmet, nem nagyon tudjuk megszólítani, főként a Z és alfa generációt. Egy teljesen más kultúrafogyasztási szokás van kialakulóban. Ezt is utol kell tudnunk érni, hiszen ez a dolgunk, és mondjuk a magyar muzeológia és könyvtárszakma elég innovatív ebből a szempontból. Be fogjuk érni ötletekkel, meg kreativitással ezt a történetet, de ez feladat, meg kell csinálni.

Fel kell menni az online térbe, azt az online kínálatot is, azokon a hangszereken is kell tudnunk játszani, amiken meg tudjuk szólítani a fiataljainkat. Ez átgondolásra késztet bennünket, tehát a kiállításpolitikát is meg kell tudni változtatni.

Van a magyar kultúrának egy óriási adóssága, amit én már régóta mondogatok, hogy a kulturális intézményrendszert és a kulturális intézményrendszerben megvalósuló programokat nem kötöttük össze a magyar kreatív iparral.

Nagyon egyszerű példa. A Magyar Népmesék sorozat egy zseniális sorozat, időtállónak bizonyuló zseniális sorozat, amit le lehet vetíteni a gyermekeknek, és élvezik is. Én gyakorló apaként látom, hogy a saját gyermekem érzi, hogy az az ő kulturális kódrendszeréhez, hozzá szól, az ő nyelvén szól, de utána meg a Mancs őrjáratos plüsskutyáival játszik, vagy játszott. Tehát, a kreatív ipari termékcsomagot nem raktuk hozzá. Tárgyi környezete nem az, amiben ő szívesen mozog vagy játszik. Vagy egy másik nagyon egyszerű példa a puzzle: ugyancsak gyakorló apaként járok játéküzletekbe, és látom azt, hogy hihetetlen gazdag puzzle-kínálat van ezekben a játéküzletekben. Ezeknek a puzzlek-nek a 90 százaléka, most mondok egy ilyen számot, hasonlításszerűen, nem rólunk szól. Tehát nem az országgyűlés épületét kell kirakni ezer kis furán kivágott kartondarabból, hanem mondjuk a Louvre-t. Pedig ez tényleg kartondarab, nyomtatás és minta, nem egy olyan nagy truváj ezt megcsinálni, de nem volt megrendelés, nem alakítottuk ki a keresletet, tehát a kínálat nem alakult ehhez. Vannak olyan támadási pontjaink, vagy stratégiai kitörési pontjaink, amiket most már beazonosítottunk és gőzerővel dolgozunk ezeken a stratégiákon. Az egésznek a lényege (és ezt szerettem volna egy hosszas felvezetéssel elmondani):

meggyőződésem szerint a közgyűjteményi intézményeink azok stratégiai fontosságú intézmények, hiszen egy hiteles tudást őrző helyszínek, és nem csak őrizzük ezt a tudást, hanem élményszerűen át is tudjuk adni ezt a hiteles tudást. És ma ebben a fake news, álhírek, hallucináló chatGPT-k világában a hiteles tudás mindennél értékesebb.

– Most, ahogy erről beszélt és említette itt a Mancs őrjáratot, illetve a népmeséket, eszembe jutott a Toldi, amiből nemrégen készült egyébként egy mozifilm, vagy egy film változata, egy mesefilm változata ennek, de nem nagyon éri el egyébként a mostani gyerekeket sem. Tehát, hogyha a szülőben nincs ott az az elhivatottság, hogy na, hát ez végre egy magyar műnek a feldolgozása, akkor ezt valahogy keressük meg, szedjük elő, mutassuk meg a gyerekeknek, akkor lehet, hogy sokan nem is tudnak róla, hogy ez egy friss újdonság, hogy van egy ilyen.

– De a kreatív ipar ezt se követte le. Ezt a lengyelek csinálják egyébként jól, hogyha most nemzetközi példát keresünk Közép-Európából. A lengyelek ezzel a Vaják mitológiával, vagy fantasy sorozattal megteremtették azt a kreatív ipari környezetet, aminek aztán utána volt sok másik előzménye és következménye is, de képesek voltak azon a globális tudat-Európai eszköztáron keresztül lengyel tartalmat, nemzeti tartalmat bevinni a fiatalokhoz, amit mi valamiért megspóroltunk. A Vaják története ugye a Netflix sorozat miatt lett híres, de előtte volt már számítógépes játék, meg van a mai napig számítógépes játék, amit a gyerekek játszhatnak. Elég sikeres mind a kettő. És ezzel bevitték a lengyel történelmet, mitológiát, a lengyel kulturális kódrendszert egy olyan nemzetközi térbe, ahol volt rá fogadókészség. Na most a lengyel történelem és a magyar történelem túl azon, hogy elég sokszor összekapcsolódtunk, nagyjából olyan szempontból hasonló, hogy a miénk is legalább annyira eseménydús, legalább annyi fordulat benne van, a magyar mitológiai lények legalább annyira sokszínűek, mint a lengyel mitológiai lények, tehát ez nem egy olyan nagy tudás, hogy ezekből lehet ilyen típusú, idézőjelben mondom, termékeket csinálni.

Ezért számukra természetesebb, mármint a lengyel fiatalok számára természetesebb egy lengyel kulturális műnek a saját kódrendszerükbe való beillesztése. A Toldival az a probléma, hogy tananyag, tehát ott találkozik a saját gyerekünk, az iskolában találkozik a Toldival. Jó esetben otthon még lát egy Arany János kötetet, de ez egyre kevésbé valószínű, tehát az Arany János összes nem nagyon van kirakva a polcra, nem nagyon forgatjuk otthon, ebben a szülők felelőssége is valóban felmerül, de ő máshol nem találkozik ezzel. A Toldi jelenséggel nem találkozik a hétköznapi életében, nincs ott a TikTokon. Nincs ilyen szórakoztatóipari termék, nincs ilyen toposzunk, nem építjük be a popkulturális termékrendszerünkbe. És innentől kezdve ez neki frontálisan szemben áll egy olyan anyaggal, amiben lubickolnia kellene.

– Ha röviden, velősen kellene megfogalmazni azt, hogy egyébként akár ennek a Közgyűjteményi Központnak, amiről itt az elején beszéltünk, akár annak, hogy mondjuk kellenének ilyen kulturális termékek, amelyek a saját, mondjuk a magyarságunkhoz köthetőek – ezeknek mi a célja?

– Remélem, hogy nem értik félre a kedves hallgatók és nézők, tehát

nem az Apokalipszis lovasaként ülök én itt, de egy dolog elég valószínűnek tűnik számomra: a következő 30 évben nem úgy fogunk élni, mint ahogy az elmúlt 30 évben éltünk. Olyan típusú strukturális válságok alakultak ki a világban, amelyek meg fogják változtatni az életünket, és most nem csak a klímaváltozásra gondolok, hanem arra a konszenzuális béke projektre, amit Európai Uniónak hívtunk.

Tehát az orosz-ukrán háború pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. A palesztin betörés, a rá adott izraeli reakció és a közel-keleti eszkalációnak a lehetősége megint egy olyan kérdés, amire nem nagyon gondoltunk, bár szerintem pont ebben az adásban pár évvel ezelőtt erről beszéltem, hogy a közel-keletre oda kellene figyelni, mert ott az látszott, hogy puskaporos hordó.

Van egy nagyon egyszerű matematikai számítás, egyre többen élünk, egyre többen fogyasztunk, egyre többet akarunk fogyasztani, miközben a nyersanyagkészlet véges. Előbb-utóbb valami konfliktus fog ebből kialakulni. Ezt is már évek óta mondják a tudósok. Mondom, ez elemi matematika.

Tehát van egy csomó strukturális válság, ami most valamiért összeadódott, mert úgy állnak a csillagok, ezért nekünk alkalmazkodnunk kell tudni a változásokhoz, az adaptáció kérdése. És ebben tud segíteni a közgyűjteményi rendszer. Most csak a klímaváltozás kapcsán: ne nézzük földtörténeti idősávban, bár engem mindig lefrusztrál, amikor a homo sapiens pár ezer évét összevetem a dinoszauruszok 170 milliós regnálásával, azért ők 170 millió évig éltek ezen a földön, mi meg pár ezer éve vagyunk homo sapiensként és kezdtük birtokba venni.

De hogyha csak nemzeti léptéket veszünk alapul: a honfoglalás óta legalább háromszor radikálisan változott a klíma a Kárpát-medencében, és mindig tudtunk alkalmazkodni hozzá (az előbb a Mohács kapcsán már próbáltam nagyon vázlatosan érinteni, tehát tudunk alkalmazkodni hozzá). A történelem ugyan nem ismétli magát szó szerint, de rímel. Ami lesz, annak valamifajta előképe már volt is.

Van egy tudásunk, van egy bölcsességünk, hogy amikor ott változott valami, akkor mi mit csináltunk. Tehát, van egy előzetes tudásunk, amit nyilván ki kell egészíteni az új megoldási javaslatokkal, meg az új körülmények, változók figyelembevételével, de ezt a tudást nem lehet megspórolni, vagy nem szabad megspórolni, hiszen akkor nem mínusz nulláról indulunk, hanem mondjuk plusz 10-ről. A vízgazdálkodás kapcsán szokás erről beszélni, hogy hogyan kell megtartani a vizet, ne rohanjon át Magyarországon, és akkor mindig ezeket az előképeket hozzák fel, hogy még a reformkori nagy folyószabályozás előtt a vízmegtartó képessége milyen volt Magyarországnak, és a vízmező térképe hogy nézett ki, és hogy miért kellene egy picit visszatérni ehhez a vízgazdálkodási formához. Ez is egy olyan tudás, ami nálunk is megvan, vagy nálunk megvan, és élményszerűen át tudjuk adni. Tehát az adaptációt, az alkalmazkodást tudjuk segíteni ebből a szempontból. Magyarán, nagyon egyszerűen, a túlélésben tudunk segíteni.

– Ahhoz egyébként, hogy a Közgyűjteményi Központnak a tudása, vagy az az anyag, amit összegyűjtenek, eljusson az emberekhez, talán – nem tudom, hogy ki a célcsoport – a felnőtt emberekhez, a fiatalabb generációkhoz, és a fiatalabb generációkhoz hogyan? 

– Is-is. Azért ’90 után a múzeumba járás kultúrája egy kicsit megkopott. Más típusú fogyasztói modell érkezett éppen akkor a vasfüggönyön túlról, amit mi (szervilis módon gyorsan nyugatiak akartunk lenni, ezért trendkövetőkké váltunk, és) nagyon gyorsan, kritikátlanul átvettünk egy rakás olyan mintát, ami nem biztos, hogy jót tett nekünk. A magyar kultúránk biztos nem tett jót, de magának a befogadónak sem tett jót. Emiatt szoktam azt mondani, hogy

minket kultúrahordozóból kultúrafogyasztóvá változtattak. A kultúrahordozó egy proaktív, aktív hozzáállást feltételez, a kultúrafogyasztó passzív.

Az emberek tömegei esténként azt nézik, hogy mit nem néznek, tehát másfél órán keresztül kattintgatnak különböző stream platformokon, válogatják, hogy mit szeretnek nézni, de ez erről szól, tehát hosszú időn keresztül azt nézik, hogy mit nem…, ez a kultúrafogyasztás. Kultúrahordozás meg az, amikor megtanulok egy táncot, és elmegyek táncolni, teljesen mindegy, hogy néptánc, vagy nem néptánc, tehát táncolok, megtanulok mondjuk zenélni amatőr szinten, és akkor este a családnak zenélünk, vagy születésnapkor nem a telefonról játszódjuk le a boldog születésnapot, hanem apa jól-rosszul elgitározza azt a négy akkordot, ami ebben a dalban van. És így tovább. Tehát, ebből a kultúrahordozói státuszból azért visszanyomtak vagy lenyomtak bennünket kultúrafogyasztói státuszba, és ebből kell tudnunk nekünk visszajönni. Ez mindenkit érint. Felnőttet, gyereket egyaránt. Számunkra még egy szempontból fontos a főként a kisgyerekek célközönségként való pozícionálása, mert rajtuk keresztül elérjük a szüleiket. Másképpen nem. Tehát a fiatal felnőtteket, azokat a mondjuk a 20 és 45 közötti korosztályt nem nagyon tudjuk másképpen elérni, csak a gyerekeiken keresztül. És hogyha olyan programot szervezünk a múzeumban, ahova ő elhozza a gyerekét, márpedig általában ilyen programot szervezünk. A gyereket minden érdekli, egy nagyon nyitott elméjű teremtmény, akkor a szülő szívesen elhozza a gyerekét a múzeumba. Legalább másfél órára, vagy két órára leszedik róla, le tudja passzolni, és tudja, hogy tartalmas időt tölt, hogy épülni fog, jobb emberként jön ki. És az a másfél-két óra alatt vagy elmegy vásárolni, vagy ott marad, és ha ott marad, akkor meg tudjuk őt szólítani, mert unatkozik. Tehát, őt is ki tudjuk szedni a telefon képernyőjéből, tudunk olyan programokat biztosítani a számára, ami számára is élmény. De igazából ez így egységében nézve elég paradox kihívások elé szokott minket állítani, mert a fiatal felnőtt, illetve az idősebb generációnak a mi muzeológusi nyelvünk megfelel. Tehát el tudjuk őket találni. A gyerekeiket már nem. És ez most kicsit nagyon filozófiainak fog tűnni, amit mondok, de ez azért van az én sejtésem szerint, mert a felnőtt társadalommal ugyanabban az univerzumban élünk, tehát ugyanaz a tér és koordináta-rendszerben tájékozódunk. Tehát, van egy történetnek eleje, közepe, vége, férfi, férfi, nő, nő, még ha keverjük, akkor is, tehát tudjuk, hogy miről beszélgetünk. A koordinátarendszerünk ugyanazon univerzumon belül értelmezhető.

A mi gyerekeink már multiverzumban élnek, tehát szimultán időkben élnek, szimultán terekben léteznek.

Ott is van, és nincs is ott. Tehát, ott áll, mondjuk egy 7 éves – vagy 14 éves legyen, hogy telefon legyen a kezében. Tehát ott áll egy 14 éves gyerek a Petőfi állandó kiállításban, és közben nézi a képernyőjét. Néha felpillant, amikor éppen a kurátor mond valami érdekeset, de ott is van a Petőfi állandó kiállításban, még nem tudom, hogy hol van, lehet, hogy egyszerre több helyen, tehát hogy több platformon fogyaszt tartalmat, beszélgetést, és így tovább, és így tovább.

Ráadásul az idő fogalma is más, mint a mienk. Nekünk voltak ilyen kitüntetett időpillanataink, ami abból adódott, hogy az adott eseményt, ha elmulasztottuk, akkor az pótolhatatlan volt. Most a stream platformoknak köszönhetően bárhol, bármikor, bármit tudok fogyasztani, tehát nincs kitüntetett idő.

Nem tudtam megnézni ezt a nem tudom én micsodát, nem baj, majd utólag, amikor éppen lesz időm, akkor majd megnézem, meghallgatom.

És ez ugye az ő idő és térfogalmukat is megváltoztatja, amit mi nem követünk le, mert még nem értjük pontosan. Ráadásul az identitását is megváltoztatja, és ez az identitás probléma szerintem elég hangsúlyos lesz a következő években.

– Itt az identitás alatt mire gondol konkrétan? Az, hogy mi az ember? Tehát, hogy magát az embert hogyan definiáljuk? Mert nyilván az is az identitásunknak a része, hogy emberek vagyunk. Meg az a harc, amit látunk egyébként itt Nyugat-Európában már kiteljesedni, kicsúcsosodni, hogy egyáltalán európaiak, kik vagyunk mi?

– Ez többrétű, meg komplexebb probléma, most ülhetnénk reggelig, mert szívesen beszélek róla, de ez alapvetően két nagy témakörre osztható. Az egyik ez a woke, a nyugati kultúra, nyugati civilizáció identitása, ugye ez a poszthumán filozófiának a káros hatása, tehát hogy az embert a teremtett személyből degradálják egy ökológiai lábnyomnak. Tehát ma már nem személyek vagyunk a saját Isten által kapott szabadságunkba belehelyezve, felelősséggel viseltetve a teremtett világ iránt, hanem ökológiai lábnyom, ezt is elmondtam már ebben a műsorban. Az ökológiai lábnyom nem jó vagy rossz, az csak rossz, hiszen neki nincs ilyen típusú etikai vonzata, csak egy mértéke van, szám. Tehát, hogy mekkora az ökológiai lábnyomod. És egy dolgot tudunk, hogy minél kisebb az ökológiai lábnyomod, annál jobb. Ebből nem nehéz azt a következtetést levonni, hogy talán az lenne a legjobb, ha nem is lenne ökológiai lábnyoma, tehát nem létezne ez a poszthumán filozófia, ami azért eléggé megviseli a racionális diskurzusnak a lehetőségét. A másik, ez az identitásoknak az alakulása, tehát számomra az természetes, hogy magyar vagyok, nem kérdőjeleződik meg. Az identitásomnak ez az eleme, a magyarság, egy természetes, magától értetődő eleme. A fiatalok számára már nem az. Tehát ez egy olyan elem, amivel ő küzd, vagy meg kell küzdenie, dolgoznia kell rajta, akár le is tudja cserélni más típusú identitásokra, hiszen annyi identitása van.

Az online térben különböző identitásokat, avatarokat működtet, különböző csoportoknak a tagja, a globalizációnak köszönhetően ő máshol is teljes értékű embernek érezheti magát, tehát magyarán azt tudja mondani, hogy elmegyek bezzeg Bécsbe, vagy bezzeg Berlinbe, vagy bezzeg New Yorkba, ugyanaz a szolgáltatási kör veszi körül, tehát otthonosan érzi magát, és gyakorlatilag cseréli az identitását New York-ivá, vagy Berlinben budapestivé, vagy Kazincbarcikaivá. Tehát, a lokális identitások is felcserélhetőekké váltak, vagy legalábbis ezt állítják a szakértők. Tehát, az identitás most már nem egy stabil valami. Nincs az a kemény identitás – bennünk megvan. Egy teremtett lény, Jóisten által szabadsággal és felelősséggel felruházva, akinek egyébként vannak egyéb meghatározottságai is, hogy fehérbőrű; ami eddig természetes volt, most szégyelnünk kellene, hogy fehérbőrűeknek születtünk, keresztény kultúrkörön belül értelmezzük az élet, halál, férfi, nő stb. viszonyokat. Ez is eddig evidencia volt.

Most a Gellért-hegyre állítandó kereszt kapcsán kitört nagy műbalhé azt mutatja, hogy az, ami mondjuk a 90-es években még evidencia volt, hogy nálunk még az ateista is keresztény, az most már megszűnt, nem evidencia, hogy férfi és nő identitás, tehát hogy a biológiai nemet nem tudja felülírni a társadalmi konstrukció, vagy a társadalmi nem. Ez eddig evidencia volt, most már ez sem az.

És az, hogy nemzeti identitás, hogy te egy nagyobb közösségnek, egy organikus közösségnek vagy a tagja, ez sem magától értetődő. Tehát a mi gyerekeink ezekkel dolgoznak, ezek problematikusak, küzdenek velük, megpróbálják helyrerakni (okos gyerekek egyébként), csak ez a magától értetődőség nincs; nem segíti őket, ami minket megtartott,

vagy segített nekünk ezeket a dolgokat rendbe rakni a fejünkben, ezért nekünk kell tudnunk segíteni. Úgy kell nekik tudnunk segíteni, hogy közben a figyelmük folyamatosan próba alatt van, kihívás alatt van, és a koncentrálóképességük véges. Tehát az én személyes tapasztalatom, ami nyilván egy limitált és nem reprezentatív fókuszcsoportnak alapszik, 20 percig tudom fenntartani a figyelmüket még a közvetlen munkatársaimnak is. Húsz perc után elveszítem a Z és Alfa generáció tagjait. Húsz perc alatt kellene megerősítenem benne olyasmit, ami számunkra mondjuk 14 év alatt kialakul iskolában, otthon, és így tovább.

– Igaza volt, valóban nagyon szerteágazó ez a téma, és rengeteg mindenről lehetne ezen belül beszélni, de én most hadd folytassam ott (és akkor majd visszatér arra, amire esetleg még szeretne), hogy itt Magyarországon azért egy komoly problémát jelent az, hogy vannak olyan fiatalok, és nekem sincsen reprezentatív mintám erről, de személyes élményem van, hogy mondjuk egy magyar gimnáziumi osztálynak egy jó része nem Magyarországon képzeli el a jövőjét, mert azt mondja, hogy szeretne kint dolgozni, kint élni, nem lát mondjuk lehetőséget, és ennek most nem kifejezetten az egzisztenciális részére szeretnék rákérdezni, hanem pont kicsit az oktatásban betöltött szerepére mondjuk a magyar identitásnak, a magyar kultúrának, mert gyakran – ez már személyes élmény, az én személyes élményem az volt, például a magyar történelem oktatással kapcsolatban, hogy nem nagyon sokat hallottam arról, hogy milyen győzelmeket arattunk, milyen eredményeket értünk el, milyen nyertes háborúink voltak (ha már itt a mohácsi vész szóba jött), vagy hogy milyen nagyjaink vannak egyébként, talán a reformkornál ezt azért kicsit jobban kiemelték, de egyébként nem ezen volt a hangsúly, hanem az emberben egy olyan összkép alakult ki, hogy igazából egy leigázott, megvert népnek vagy a tagja, vagy a polgára, és itt kéne ebből valamit most neked produkálni, ebből a helyzetből kéne valahogy felállni. Mi magyarok, akiket az ág is húz, és még a köznyelv is ráteszi ezeket a köznyelvi fordulatokat, és akkor várjuk el azt, hogy egy gyermek, vagy egy fiatal, akiben ott van a tettvágy, az ebből hozzon ki valamit.

– Soha nem értettem ezt a típusú kisebbrendűségi komplexust, mert 1100 éve rettenetesen sok próbát kiállt ez a nemzet, mindenfélét, kezdve a tatároktól a törökökön át, osztrák, mindenfajta egyéb bajunk volt, szovjet. Különben természeti katasztrófák, pestisjárvány, kolerajárvány, volt minden, ami megpróbálta ezt a népet. Ráadásul egy olyan nyelvet beszélünk, egy olyan anyanyelvi kultúrában élünk, aminek nincs rokon nyelve.

Tehát egy kicsit árván állunk itt Európa közepén, mondjuk a latin nyelveknél azért mégiscsak vannak, vagy a szláv nyelveknél van valami rokonság.

A szerb és a horvát azért, hogy is mondjam, bele tud kapaszkodni a másikba, és nem okoz neki ez nyelvi nehézséget, vagy a cseh és a szlovák, tehát vannak rokonaik, akikkel, hogyha úgy van, össze tudnak fogni, nekünk nincs. Minden emberi számítás szerint ennek a nemzetnek az elmúlt 1100 évben sokszor el kellett volna tűnnie úgy, hogy még írmagja sem maradjon. Ehhez képest itt vagyunk, és

hogyha jól összeszámoljuk a környező országokat, az utódállamokat, akkor az egyik, ha nem a legnépesebb nemzetként mégiscsak itt vagyunk 1100 év után. Tehát, ez önmagában azt mutatja, hogy mi egy nyertes nemzet vagyunk.

Ezért nem értem a frusztrációt. Amit értek belőle, az meg inkább kultúrpolitikai frusztráció. És a mi fiataljainkat azért nem tudom hibáztatni az elvágyódás miatt, mert hogy így szocializálódtak.

Ugyancsak itt a műsorban beszéltük, úgyhogy a hallgatóktól elnézést kérek, hogyha ismételjük magunkat, de itt azért nemzedékek sora nőtt fel úgy Magyarországon, a legvidámabb barakk időszakában, hogy fejben máshol élt. Tehát, hogy folyamatosan az volt az ő alapállása, hogyha pár száz kilométerrel arrébb születtem volna, akkor nekem most jobb sorsom lenne. Tehát, hogyha nem tudom, Bécs környékén születtem volna, akkor én most nem élnék ebben a kommunista diktatúrában, ebben a nagy meleg gulyáskommunizmusban, hanem sokkal jobb életem lenne, több pénzt keresnék, világhírűbb lennék, és így tovább, és így tovább.

Nemzedékek sora így nőtt fel, hogy ha ott születtem volna, akkor nekem jobb lenne. Tehát, folyamatosan ez az »el akarok innen menni«, elvágyódás határozta meg, még akkor is, ha nem gondolta komolyan, ez határozta meg az ő létérzékelését, és ebben szocializálódott, mondom, nemzedékek egész sora. Ezt a mintát hozzák a gyerekeink.

Ezt erősítette fel ez a szabad munkaerőáramlás, olcsó fapados járatok és így tovább, tehát ez a világtekergés (nem tudom másképp, meg finomabban megfogalmazni, olcsó ígérete), és a globalizációnak, szolgáltatásrendszernek a kiépítése. Tehát én elmehetek Delhibe, mert ott is van meki. Nem kell nekem az indiai konyhához adaptálódnom, egzotikumként kipróbálhatom, nem biztos, hogy jót tesz nekem, de nem kell nekem ahhoz az adatviszonyokhoz alkalmazkodnom, hiszen van Starbucks, meg van McDonald’s. Tehát, hogy megoldom a saját fogyasztói körömből a fenntartásomat. És ez kicsit lebegővé tette a fiatalokat. 

Tehát én nem is azt érzékelem, hogy ő el akar menni Magyarországról, mert nem ez a fő érzés, hogy ő egy diktatúrában él, hiszen aki azt mondja, hogy Magyarországon diktatúra van, az nem tudja, hogy mit beszél. Én éltem diktatúrában, az tudom, milyen. Hanem ez a máshol, menjünk, bárhol jó. És akkor megyünk tovább, és megyünk tovább, csak ez azért veszélyes, hogyha ezt elfogadjuk, mint egy legitim életgyakorlatot, mert akkor elindulhat egy olyan körforgás, hogy itt most éppen élhetetlenné válik a terület a klimatikus változások miatt, ezért menjünk egy másik helyre, ahol viszont még mindig lehet élni, tehát hogy még mindig emberhez méltó körülményeket tudok létrehozni. Mivel 8 milliárdan vagyunk, elég sokan indulnának egyik helyről a másikra, és nincs másik föld. Tehát egy idő után ez véges lesz. Nem tudunk máshova menni. Ezért másik stratégia, hogy megnézni mondjuk a szülőföldet, ami nekem természetes, hogy szeretem a szülőföldemet, és nem akarok elmenni a Kárpát-medencéből akkor se, hogyha éppen rossz nekem. De hogyha kötődsz valamihez, érzelmileg, zsigerileg kötődsz egy bizonyos környezethez, akkor sokkal nagyobb felelősséggel bánsz vele. Tehát nem arról szól a történet, hogy akkor most próbáljuk meg az ipari kendertermesztést visszább venni, mert nagy a vízigénye, mert senki nem érti. Hanem

azért veszel vissza ebből az intenzív talajmegművelésből, mert arra gondolsz, hogy az unokád is itt fog élni.

Tehát, hogy neki muszáj élhető körülményt hagynod, vagy környezetet hagynod, akkor gondoljuk meg, hogy talán nem tudom, humuszt nem fogjuk minden ősszel felbolygatni, maradjon meg, ne fújja le a szél, és így tovább. Tehát, más az idő- és a térkoncepciód.

– Azért vetettem fel ezt a problémát, és lehet, hogy már nem először egyébként a beszélgetéseink során, mert most ezzel a központosítással, illetve magával ezzel a Közgyűjteményi Központtal könnyebb adott esetben ezen a pesszimizmuson, vagy ezen a kisebbrendűségi érzésen változtatni? Van arra reménysége, hogyha nem is nyilván egyik évről a másikra, de valahogy a felnövő generációk mondjuk, akik most születnek ezekben a napokban, azok már nem ilyen magyarságképpel nőjenek fel?

– Hát mindenféleképpen megpróbálom, és két esély van, vagy sikerül, vagy hősi halott leszek, nekem mind a két alternatíva megfelel. Az a legnagyobb problémám, hogy beszélünk a globális tudatiparról, a miniszterelnök úrnak a kötcsei beszédéből kiszivárgott ez a rész, és akkor most mindenki a globális tudatiparról beszél. Azért sikeresek, ha létezik ilyen globális tudatipar, tehát ha értjük, hogy mi tartozik bele ebbe a gyűjtőfogalomba, azért sikeres a globális tudatipar, mert vannak állításai. Tehát azt mondják, hogy a multikulturalizmus jó. Ez egy állítás, amit aztán megargumentálnak, vagy elfogadott, vagy nem, de vannak állításai. Nekünk, magyaroknak nincsenek állításaink. Tehát mi nem mondunk ilyen típusú tételmondatokat, nem nagyon szeretjük felvállalni. Fejben másodikként elfogadjuk azt, amit Nyugat-Európa éppen állítgat, ha állítgat, nem nagyon értem, ott össze-vissza beszélnek.

Európai gondolat nincs, és már sok évtizede nincs olyan, hogy európai gondolat. Azelőtt meg az európai gondolat éppen átformálta a világot, hiszen így a gyarmatosítás, meg a felfedezések arról szóltak, hogy mi európaiak gondoltunk valamit a világról, és bárhova mentünk, megpróbáltuk átformálni a világot arra, amit mi gondoltunk helyesnek.

Ez többé-kevésbé sikeres volt, van, ahol inkább, máshol nem, vannak árnyoldalai is, de hogy volt európai gondolat. Most nincs. Az a kérdés, hogy van-e magyar gondolat, és ha van magyar gondolat, akkor az hogy szól, és mennyire tudjuk erősen képviselni, hány embert tudunk behúzni. Én ehhez, mint Közgyűjteményi Központi elnök, azt tudom tenni, hogy programokat javaslok a kollégáknak, de nem csak a hozzám tartozó intézményrendszerben, hanem a teljes közgyűjteményi rendszerben, programokat próbálunk hirdetni, ilyen címszavakat, amit nem kell elfogadni. Tehát, hogy azt mondja valaki, hogy ez hülyeség, nem kell csinálni, nem kötelező. Példának okáért, amikor átvettük az Európai Unió soros elnökségét, akkor elindítottunk a kulturális államtitkárság egy olyan programot, aminek az a címe, hogy 1100 éve Európában, 20 éve az Unióban. Tehát ez a programnak a megnevezése. Annyit próbáltunk érzékeltetni, hogy

mi azért 1100 éve vagyunk európaiak, és csak húsz éve vagyunk az Unió tagállamai, vagy tagállama, ami azt jelenti, hogy az európai idő és térhorizont hosszabb és szélesebb, mint amit az Unió maga tud prezentálni.

Tehát ne feledkezzünk meg erről a tényről. Ez például egy olyan gondolat, amit szívesen tudok képviselni.

Jövőre lesz a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának 200. évfordulója, a Magyar Tudós Társaságként indult, majd jogutódként Magyar Tudományos Akadémia lett. Az ifjabb Széchenyi az, aki első felajánlását megtette ennek a létrehozására, tehát jövőre A Magyar Tudomány Évéről fogunk beszélni, olyan tudománypolitikai kontextusban vagy közegben, amikor a tudomány maga a nemzetköziségbe fullad bele. Tehát a tudománymetrikánk azokat a tudósokat, kutatókat, egyetemi oktatókat díjazza, akik nemzetközi szaklapokban, leginkább angolul közölnek tanulmányokat, vagy nemzetközi konferenciákon vesznek részt. Amivel önmagában semmi baj nincs, tehát nagyon jó, hogy ott vagyunk a nemzetközi tudományos térben, csak ez nem szabadna, hogy az anyanyelvi tudományosság kárára menjen, márpedig érzékelhető módon cseréljük le a tudomány nyelvét magyarról angolra. Mondok egy számomra felfoghatatlan példát. Az Osiris Kiadóval közösen pont a Petőfi 200-ban elindítottunk egy monográfia-sorozatot. Az volt a cél, hogy a nagy klasszikus íróinak-költőinek szülessen meg végre az a tisztességes monográfiája, amit aztán nemcsak a köznevelésben, hanem így a tágabb kulturális disszeminációban is tudunk hasznosítani. És a reformkor az nagyjából meg is volt. Tehát, hogy Petőfiig még eljutottunk nagy megnyugvásomra, még Jókaiig is eljutottunk. A XX. század monográfiáira is az Osiris Kiadó tulajdonosa, Gyurgyák előszerződött különböző irodalomtörténészekkel, hogy akkor megszületnek ezek. És ezek az irodalomtörténészeknek egy jelentős része visszadobta a munkát, pedig lett volna rá pénz, meg minden egyéb, mert hogy tudománymetrikailag nem éri meg nekik monográfiát írni, hiszen nem esik akkora súllyal latba, mint egy nem tudom, Q2-es, öt ember által olvasott tudományos szaklapban angolul publikálni. Nagyon igazságtalan ez a rendszer. Ezt egyébként a Magyar Tudományos Akadémia vezetőségével beszéltük is, amikor én finom utalásféleképpen az alapítólevelet, meg a törvénycikkelyt, ami a Magyar Tudományos Akadémiára vonatkozik, felemlegettem, hogy ezt azért hoztuk létre, hogy a magyar nyelvű tudományosság fellegvára legyen, ami nem zárja ki a nemzetközi tudományos életben való jelenlétet. És akkor most a Tudományos Akadémiával azon dolgozunk, hogy legyenek olyan közös programjaink, ami ezt az anyanyelvi tudományosság kérdését tudja visszahozni. Ez például,  ennek az a címe, ennek a programnak, hogy A maga nyelvén tudós, ugye ez a híres, minden nemzet a maga nyelvén tudós, annak a kifordítása, de hozzátettünk egy kis csavart: Nemzeti ébredés a kultúrában. Ennek az angol fordítása az a National Woke. Tehát amivel csak annyit akarunk mondani, hogy minket nem kell felébreszteni, tehát értjük azt, hogy Amerikában esetleg szükség van ébredésre, de minket nem kell felébreszteniük, 200 évvel ezelőtt felébredtünk. Ráadásul, hogy felébredtünk, tehát a Tudományos Akadémiától a Nemzeti Színházon át az összes olyan nagy kulturális intézményt akkor alapítottuk, ami azóta is működik, megtart bennünket a saját anyanyelvi kultúránkban, ráadásul egyre gazdagabban. ’26-ban a Mohácsot (azt már körbejártuk), ott is próbálok egy ilyen figyelemfelkeltő vagy provokatívabb programszerűséget kitalálni, az most így hangzik jelen munkafázisban, hogy Kereszt és félhold, ki nyerte meg a háborút? Tehát, hogy megint csak próbáljuk meg egyértelműsíteni, hogy miről szól. Aztán a Nemzeti Múzeumban új állandó kiállítást kell összeraknunk, mert a jelenlegi állandó kiállítást ’96-ban fejezték be, azóta egy kicsit eltelt az idő.

Ugyan mondhatjuk azt, hogy mi nem írjuk újra a történelmünket, mint nyugatra, más országokban ez megtörténik, de ettől még frissíteni kell a tudásátadás szempontjait,

és akkor gondolkodtunk, hogy hogyan tudnánk megfogni a Nemzeti Múzeum új állandó kiállítását, és itt meg Máraitól loptunk egy gondolatot, ötletet. Ő Kosztolányi kapcsán mondja azt, hogy mindig a költők csináltak legelőből hazát. Most a költőket lehagyjuk, és akkor az a programnak a neve, hogy Legelőből hazát. Erről szól a magyar történelem. Gyakorlatilag erről szól az elmúlt több mint 1100 évünk itt a Kárpát-medencében, hogy legelőből hazát csináltunk, és ennek a mindenfajta leágazását kell tudni úgy megmutatni, egy olyan történetben megmutatni, olyan élményközpontszerűen megmutatni a fiataljaink számára; nem csak a fiataljaink számára, hanem a teljes magyar lakosság számára, hogy ez őt büszkévé tegye és túlélővé tegye. Tehát, hogy ez az, amibe tudunk kapaszkodni. És a XX. századnak van egy szörnyű tanulsága, amit elfelejtettünk mára.

A szörnyű tanulság az arról szól, hogyha nincs egy nagyon erős közösség körülötted, ami megvéd, akkor sütheted az emberi jogaidat. Tehát ha nincs egy olyan erős közösség, ami szavatolni tudja a te egyetemes emberi jogaidat, ami nyugati találmány és a világ jelentős részében ezeket nem feltétlenül fogadják el egyetemesnek, de ez egy másik kérdés, de ha nincs egy erős közösség, akkor sütheted az egyéni emberi jogaidat. Erős közösség többféle lehet, többféle politikai közösség lehet, de az, ami számunkra természetes és természetszerű, erről beszél már Bibó is, az a nemzet. Tehát ha nincs nemzet, sütheted az emberi jogaidat. Nagyjából ez az ív, vagy ez a felismerés, ami például egy állítás. Nem biztos, hogy igaz, nem biztos, hogy helyes, én azt gondolom, hogy helyes, és elnökként a döntéseim mind azt célozzák, hogy ezeket a típusú állításokat tudjuk megfogalmazni, és tudjuk képviselni, megmutatni. Aztán viszonyuljanak hozzá, nem szájbarágós módon azt mondjuk, hogy ez a helyes, így kell gondolnod, valamihez kell tudnia viszonyulni. Ha nem mondok semmit, nem tud hozzá viszonyulni. 

– Van-e arra ötletterv, hogy hogyan lehet egyébként ezt teríteni az országban? Mindazt, amit most egyébként elmondott, akár ezeket a mottókat, szlogeneket, akár azt, hogy a mohácsi vészt így egészben komplexen lássuk adott esetben például tervezik-e azt, hogy mondjuk kimennek a TikTokra, a YouTube-ra, a közösségi médiát úgy használják, mint ahogy egyébként, ahogy látjuk, hogy a nyugati kultúra ezeket erőteljesen használja; hogy ne csak a budapesti diplomás szülők gyerekeinek adasson meg mondjuk az a lehetőség, hogy elmennek a múzeumba, és végignézik ezt?

– Ennek az elő-infrastruktúráját már elkezdtük építeni évekkel ezelőtt, tehát hogy azért én általában nem csak az adott munka vagy feladatomra koncentrálok, hanem rendszerlogikailag egészben látom, ezt a filozófiából hozom, egészben látom a dolgokat, és elkezdtük építeni a különböző elemeit, tehát a Petőfi Kulturális Ügynökségben, meg a Kultúra.hu oldalunkon azért már megvan az a kapacitás, ami a közösségi médiában való formátumokat is képes gyártani, tehát a Podcast-től a TikTok rövid videókig. A különböző hozzánk tartozó területeken azért már kipróbált gyártósor, ha szabad így mondanom van, a kollégákat nem akarom lebecsülni, de nagyon jól dolgoznak, és elég kreatívak hozzá. De ez még mindig csak a tartalomgyártási része, a disszemináció része. Az a fontos, amit először mondott szerkesztő asszony, tehát kimenni Budapest határain kívül, ez az egyik legfontosabb feladatunk jelen pillanatban, és ezt már a tavaly elkezdtük, már a Petőfi 200-ban elkezdtük építeni a Petőfi klubok hálózatát, kipróbálgattuk, hogy működik. Aztán a tavaly elindítottunk, hanem az idén elindítottunk, (bocsánat, én már fejben 25-ben vagyok), tehát az idén elindítottuk a Petőfi kulturális programot, ami egy ilyen térségi szolgáltatási program, aminek az első lépése az volt, hogy a kultúrstratégiai intézmények kínálatát ilyen karavánszerűen elvittük különböző járásokba. Budapestről 3164 település kulturális programjait nem tudod megoldani, egyszerűen túl nagy a szám, viszont járásból kevesebb van, 170 valamennyi, azt még lehet koordinálgatni, és akkor a kultúrstratégiai intézményeket a kulturális államtitkárság koordinációjában kivittük ezekbe a járásokba, ahol olyan programokat szállítottunk, amire azt gondoltuk, hogy ott van fogadókészség, és jól gondoltuk, viszont az történt, amit sejtettünk, hogy történni fog, és azért is csináltuk, hogy kiment mondjuk egy színész egy olyan kistelepülésre, ahol 30 éve nem láttak élő színészt. Őt látták a tévében maximum, és akkor kiment egy kicsit duzzogva, de hát most Istenem, ez volt a feladat, ezért kapta a pénzt, hogy ő most valami isten háta mögötti, vagy innen nézve isten háta mögötti településen József Attila estet adjon elő, és hihetetlen sikere volt, tehát a közönség elképesztően hálás volt, megemelte a színészt, és akkor az előadása végén felállt a 70 x éves Mari néni, és gyönyörűen szavalt József Attilát. Tehát, hogy ő is kapott, ő is adott, mind a két fél megemelkedett 10 centivel a föld fölé, tehát lebegtek, mindenki érzelmileg, zsigerileg, lélekben, mentálisan erősödve jött ki erről az eseményről, és ennek jön a második lépése, hogy megerősíteni ezeket a kulturális önszerveződéseket. Tehát nem az a dolgunk, hogy Budapestről vigyük ki a kultúrát, mert ez egy nagyon rossz pozíció, hiszen akkor azt mondjuk, hogy minden, ami értékes, az Budapesten van, azt’ Bucsára majd néha kimegyünk, és akkor egy-két csontot odadobunk, hanem az, ami itt jó, meg ott jó, azt érintsük össze, és ami ott jó, azt erősítsük. Mert ez drága mulatság egyébként folyamatosan utaztatni ezt a társaságot, miközben sokkal kevesebb pénzből, a helyi viszonyok pici alakításával meg lehet erősíteni azt a kulturális közeget, ami kultúrahordozóvá teszi az ott élőket, ezáltal a komfortérzetük is jó, és akkor fejben nem Budapesten élnek.

– Nagy munka.

– Az, de szükséges munka. Ezt neveztük el még annak idején ilyen Klebelsbergi modellnek; az a csávó, az zseni volt, Klebelsberg Kuno.

– Most ugye 2025-ben lesz a 150. évfordulója az ő születésének, és Jókai Mór születésének pedig a 200. évfordulója. Úgyhogy maga, gondolom 2025 is ad jó pár munkát, ahogy említette is, hogy már fejben ott is van.

– Klebelsberg kiállítást, azt előkészítjük, azt az Országos Széchényi Könyvtárban tervezzük most éppen. És azért oda, mert az Országos Széchényi Könyvtár fent van a Várban, ami azt jelenti, hogy évente tízmillió ember, turista bemegy az oroszlános udvarba, körülnéz, és nagyon nincs, amit nézzen. Tehát, hogy nem várhatom el a kínai turistától, hogy az Országos Széchényi Könyvtártól izgalomba jöjjön, hogy ott több millió magyar könyvet olvashat. Ezért egyébként az OSZK főigazgatója már évekkel ezelőtt elkezdte a kiállítótér átalakítását, ezt a régi szocreál förmedvényt megpróbáljuk belsőépítészetileg valahogy ellensúlyozni, és olyan kiállításokat szeretnénk ott a várban, ami nemcsak a magyarok számára, hanem a külföldi turisták számára is megmutatja, hogy mi kik vagyunk, mit akarunk. Másfelől pedig a Jókai 200 egy nagyon izgalmas kérdés, ugyanis keveset beszélünk erről, valamiért nem tartottuk eddig fontosnak, de Jókai és a tudomány viszonya az egy jó viszony. Tehát, hogy ő a kora tudományos eredményeit folyamatosan figyelemmel követte, beépítette a saját irodalmi műveiben, meg újságcikkeiben, tehát egy nagyon tájékozott ember volt ebből a szempontból. Idézőjelben amatőr tudósként is funkcionált. Köze volt a földhöz, tehát azért volt neki mindenfajta terménye – nem minden, hanem voltak ilyen kedvenc szőlője, meg minden egyéb.

Hogy meg tudjuk mutatni Jókai életművén keresztül azt a tudományosságot, vagy azt a hiteles tudást, ami bennünket körülvesz, és például Jókai eligazította a világban. Ráadásul egész jó tudományos-fantasztikus író volt, tehát mi egy olyan Jókai-kiállítást szeretnénk, ami a jövő század regényeként, idézőjelben, azt hiszem, ezt ő írta, a tudományos fantasztikumból nem csak a fantasztikum, hanem a tudományos részt is hangsúlyozni tudja, meg a magyar tudományos fantasztikum irodalmat itt is meg lehet mutatni, ami megint csak egy jó szubzsánere vagy zsánere a magyar szépirodalomnak, és mindezt úgy kellene megcsinálni, ez a cél, hogy ne csak a Petőfi Irodalmi Múzeum falai között maradjon ez a kiállítás, hanem ugyancsak úgy, ahogy a Petőfi 200-ban elindult egy Petőfi busz, és jártuk az egész Kárpát-medencét egy utazó buszkiállítással, valami hasonló Jókai kapcsán is: legalább egy vándorkiállítást rakjunk össze, illetve azokat nézegetjük, kikkel tudunk a Jókai témában együttműködni a társintézmények közül.

– Az a vonal, és ez lesz most az utolsó kérdésem, ami egy picit populárisabbá teszi ezeket a szereplőket, és akkor most mondok olyat, hogy mondjuk Jókainak a magánélete, vagy hogy milyen kötődései voltak, kik voltak a barátai, milyen életet élt egyébként, mit csinált, amikor nem írt, ami lehet, hogy teljesen érdekes, vagy érdeklődést kiváltó lehetne például egy fiatalban, ez már túl tudománytalan, ez már nem illik?

– Nem, de ezt használjuk is. Ugye az országos cimborájával, Petőfi Sándor nevezetű költővel pont az asszony miatt vesztek össze elég rendesen, és itt Petőfi volt a hunyó, tehát ő volt a, hogy mondjam, kevésbé tiszteletreméltó, vagy szerethető ebben a nagy konfliktusban. Elviselhetetlen fráter volt egyébként Petőfi olykor, máskor meg imádnivaló. De igazából nem itt fogjuk meg most, tehát nem bulvárosítjuk ennyire Jókait, hanem lefejlesztettünk egy mesterséges intelligenciát, aminek ez a neve, hogy Jók.ai.

Egy ChatGPT-t tanítottunk be a Jókai teljes életművön, és azzal az eszköztárral, amit még csak most próbálgatnak mindenfajta nemzetközi műhelyekben, a köznevelés számára hogyan tudjuk a mesterséges intelligenciát hasznosítani, egy picit úttörő módon, előre szaladva mi megcsináltunk egy ilyen tanító ChatGPT-t, vagy tanító mesterséges intelligenciát, aki segít a fiataljainknak a Jókai életműben valahogy eligazodni, vagy kapcsolódni egyáltalán hozzá. Nem azt mondom, hogy kvízgenerálástól beizgulnak a fiatalok, de az, hogyha megrajzol valamit az ő promptjai alapján, tehát az ő parancsai alapján a Jókai életműből, akkor máris közelebb húztad, hiszen ahhoz, hogy ezt a promptot megfogalmazza, valamit el kell olvasni, valahogy kapaszkodnia kell benne. Meg mindenfajta ilyen, tehát ez egy olyan fejlesztés, amit

a fejlesztő csapat, akik a Popkulturális Értéktárat is összerakták, azok különböző középiskolás tanárokkal és diákokkal fókuszcsoportban dolgoztak végig. Tehát, olyan módszertan alapján dolgoztak, amit majd a köznevelésben lehet hasznosítani, és folyamatosan kapták a visszajelzést attól a korosztálytól, akire ez célozva van.

Tehát szerintünk, vagy szándékaink szerint ez egy használható fejlesztés lesz, ami ha valóban beválik, akkor annak a tartalmi cseréje, az már semmi, tehát hogy betöltesz egy másik adatbázist, és utána egy másik tananyagot képes ugyanez a mesterséges intelligencia hasonló módon, interaktív módon a fiatalok számára élményszerűvé tenni, vagy bekapcsolódási pontokat felkínálni. Úgyhogy erre a Jók.ai-ra nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan tudjuk ezt, hogyan tudjuk ezáltal becsábítani a fiatalokat egy olyan életműbe, ami azért, hogy is mondjam, nem nagyon olvasott. Jókait utoljára nagy tömegben talán a szüleink generációja olvasott, nekem már kínlódás volt, bizonyos része. Mint minden kortársam, azért a tájleírásokat átugrottam, mert kicsit unalmas volt, hogy mindent leír. És most képzeljük el azt a gyereket, aki azt az adott tájleírást ki tudja váltani, hogy Google Earth-os, vagy Google Maps-es hirtelen megnézéssel; meg tudja nézni, minek olvassa hosszú-hosszú oldalakon keresztül, hogy mi van ott, miközben egy pillantás, vagy egy YouTube-on ránézés, öt perc alatt teljes információcsomag birtokában van, tehát nehéz Jókaiba visszahozni az olvasókat, de nem lehetetlen feladat, pont azért, mert hihetetlen tudás van mögötte. Jókai nemcsak szépíró, hanem egyfajta olyan tudománynépszerűsítő is, aki észrevétlenül tudja a tudást adagolni.

– Sok sikert kívánunk 2025-höz, azért remélem, hogy addig még találkozunk, és a munkájához is nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

– Köszönöm én is a lehetőséget.

– Demeter Szilárd volt a vendégünk, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke.