Amikor néhány évvel ezelőtt az Országgyűlés döntése nyomán a Magyar Kultúráért Alapítvány tulajdonba kapta a Hajógyári-sziget állami részét, bejártam a Széchenyiék által elkezdett építményeket. Az ipari műemlékeken nagyon világosan látszódott, meddig ért a Duna a 2013-as árvízkor. Ezért a kollégáknak csak annyit mondtam: bármit is tervezünk ide, az értéket az első emelettől fölfelé rakhatjuk, a földszinten csak olyan dolgok lehetnek, amiket könnyedén tudunk mozdítani. Múzeumigazgatóként ugyanis olyan tárgyi környezetben mozgok, ami nem engedi, hogy megfeledkezzünk néhány evidenciáról. Az első, hogy ami egyszer megtörtént, az megismétlődhet. A második: radikálisan új történések a legritkább esetben fordulnak elő, majd’ mindennek van előképe. Ahogy mondani szokás: lehet, hogy a történelem nem ismétli magát szó szerint, de rímelni rímel. A harmadik: olyan örökség között dolgozunk, ami önmagában bizonyítja: aki nem tud sikeresen alkalmazkodni, az eltűnik, aki meg igen, az fennmarad. Ezért értelmezzük ma mi magyarul az avar-kori régészeti leleteket.

Közgyűjteményeinkben mint nemzeti tudásközpontokban széleskörű, hiteles tudást őrzünk. Ezért most József Attila szobra mellé kucorodva nézzük a megáradt Dunát, és mormoljuk magunkban, magunknak: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem. // Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell. / S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell”.

Valahogy így látja az árvizet egy muzeológus, könyvtáros, levéltáros is. 

A földtörténeti változások az emberiség szempontjából kevésbé érdekesek, eléggé frusztráló összemérni a homo sapiens eddigi párezer évét a dinoszauruszok 170 millió éves regnálásval. De ha csak nemzeti léptékkel nézzük a honfoglalás kora óta eltelt 1100 esztendőnket, akkor is tudunk olyan változásokról, amelyek tapasztalati anyagára ma is támaszkodhatunk.

Nagyon röviden: tudjuk, hogy a honfoglalás idején a Kárpát-medence meleg, viszonylag száraz éghajlata kedvezett a nomád életmódnak. A tágas puszták és a folyók menti dús legelők ideális feltételeket biztosítottak a letelepedéshez és az állattartáshoz. 

A középkori meleg periódus, amely nagyjából a 10. századtól a 13. századig tartott, jelentős fejlődést hozott. A kedvező éghajlati viszonyok elősegítették a mezőgazdaság térnyerését és a népesség növekedését. Ebben az időszakban kezdődött meg az erdőterületek fokozatos csökkenése és a vízszabályozások első hulláma. 

A 14. század közepétől azonban új korszak köszöntött be: a kis jégkorszak. Ez az időszak, amely egészen a 19. századig tartott, hűvösebb és csapadékosabb időjárást hozott. A klimatikus változások komoly kihívások elé állították a lakosságot. A gyakoribb árvizek és a rövidebb tenyészidőszak miatt a mezőgazdasági termelés bizonytalanabbá vált. Ez az időszak egybeesett a török hódoltság korával is, ami tovább súlyosbította a helyzetet. A népesség jelentősen csökkent, a településhálózat átalakult. Sok falu elnéptelenedett, különösen az alföldi területeken, ahonnan a lakosság védettebb, magasabban fekvő területekre húzódott.

A 18-19. század fordulóján kezdődő melegedés és a török kiűzése után megindult az ország újjáépítése. Nagyszabású folyószabályozási és mocsárlecsapolási munkálatok változtatták meg gyökeresen a táj képét. Az Alföld arculata jelentősen átalakult, a korábbi vizes élőhelyek helyét szántóföldek vették át. Ez az időszak egybeesett a népesség növekedésével és a városiasodás felgyorsulásával.

A 20. század során az urbanizáció és az iparosodás tovább alakította a Kárpát-medence környezetét. A vidéki népesség aránya fokozatosan csökkent, míg a városok robbanásszerű növekedésnek indultak. Az intenzív mezőgazdasági művelés és a környezetszennyezés új kihívásokat teremtett.

Napjainkban, a 21. század elején, a globális éghajlatváltozás újabb fordulatot hoz a Kárpát-medence környezeti viszonyaiban. Az átlaghőmérséklet emelkedése, a szélsőséges időjárási események gyakoribbá válása komoly alkalmazkodást igényel. Lehetett tudni, hogy az aszályok és az árvizek kockázata egyaránt növekedni fog, ami a mezőgazdaság és a vízgazdálkodás területén is új megoldásokat követel.

És bár a hétköznapokban mi is kapálunk, ölünk, ölelünk, tesszük, amit kell, ezt látjuk örökségünk őreként, adatkurátorként nemzeti tudásközpontjainkban. Hogy – kicsit átírva József Attilát –: miénk a múlt, az ősöké a jelen. Tudásverset írunk. Nekünk tényleg ők fogják ceruzánkat, s mi érezzük őket és emlékezünk. 

Nem tudjuk, mi a megoldás. A lehetséges stratégiákat a szakemberek és politikusok feladata összedrótozni. De ránézünk a gyűjteményeinkre, és tudjuk, hogy nincs az a politikus vagy szakember, aki nélkülünk és helyettünk megmenti a magyar életet. Egy király rossz döntése okán elveszíthetünk csatákat – de egyedül egymagában még soha senki nem nyert háborút.

Ezt üzeni az áradó Duna.