Meg tudjuk-e védeni a nyelvben és történetekben gyökerező közösségi tudást egy olyan korban, ahol a multikulturalizmus felülírja a nemzeti önazonosságot? Hány magyar hang jut el a globális zajban a fiatalokig? Hogyan lehet visszahozni a kulturahordozói státuszt a fogyasztás helyére, és mit veszíthetünk, ha ez nem sikerül? Ez a beszélgetés nemcsak kulturális stratégiákról, hanem személyes felelősségről, benyomásokról és a még lehetséges nyereségekről is szól.

– Szentegyházától Brüsszelig, Kolozsvártól Budapestig. Bumm! Így készül az ideológiai mindenes? Sokan így hívják az embert, aki napjainkban víziót alkot. Nem gazdaságit, nem politikait, ideológiait, sok közéleti formáció hiánycikkét, de rálát zenére, irodalomra, sőt még a múzeumokra is. Mindezt minisztereket is túlélve, pedig nem egy kimondott konfliktuskerülő alkat. A Köztér mai vendége a magyar kultúra egyik vasökle, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke, Demeter Szilárd. Üdvözöllek!

– Üdvözlöm a kedves nézőket!

– Kiadhatlak így az elején, kapásból?

– Persze.

– »A mai médiacirkusz után mindenképpen jövök«. Írtad ezt, amikor volt ez a kis.

– Akkor Gege?

– Igen, amikor volt ez a média hiszti.

– Igen.

– Ebből én arra is következtetek, hogy te a konfliktusokat, vagy inkább az igazságot keresed?

– A produktív konfliktusokat keresem, mert azon keresztül lehet eljutni az igazsághoz. Tehát, hogy ugye van ez, hogy langyosakat kiköpi az Úr, tehát hogyha mindig bennmaradunk a komfortzónánkon belül, elhallgatunk, elnyerünk témákat, problémákat nem mondunk ki, nem beszélünk egyenesen, akkor nem is kapnak megoldást, hanem jutunk el a megoldáshoz, néha a megoldáshoz meg konfliktus kell.

– És hogy alakultál pont ilyenné? Tehát, hogy mindig is harcos voltál, azt lehet tudni az anekdotáidból, de mindig is kultúrharcos voltál?

– Az a kérdés, hogy mit értünk kultúrharc alatt, vagy ki az a kultúrharcos?

Nekem ugye van egy egzisztenciális tapasztalatom, tehát hogy a látszattal ellentétben én egy elég idős férfi vagyok.

– Erre majd még kitérünk.

– 1976-ban születtem, még a múlt században, és a kommunista diktatúrában nőttem fel Székelyföldön. Egy olyan Székelyföldön, amit a kommunista diktatúra tagadott, tehát hogy mi nem voltunk elfogadott elsőrendű állampolgárai annak az országnak, amit hazaként kellett volna szeretni, és akkor a saját szülőföldünk létét is tagadta a román nacionálkommunista diktatúra. Paradox módon elképesztő minőségű magyar anyanyelvi kultúra vett engem körül gyermekkoromban, de láttam azt is, hogy ez a kultúra nem természetes. Tehát

nem magától értetődő, hogy van magyar nyelvű anyanyelvi kultúra, ez el is tűnhet. Tehát az asszimiláció folyamata azt mutatta meg, hogy akár két generáción keresztül is el tudod veszíteni az anyanyelvedet,

az anyanyelvi kultúrádat egy másik kultúrában az identifikálót, tehát hogy egy másik kultúra fogja meghatározni azt, hogy ki vagy, mit gondolsz a világról. Láttam olyan lehetetlen helyzeteket, hogy a nagymama az unokájával már nem tudott beszélni, mert a nagymama csak magyarul tudott, az unokájának meg csak románul tudott.

– Nyugtass meg, nem a ’80-as években láttad.

– De, ’80-as években.

– Már a ’80-as években? Székelyudvarhelyen, meg Udvarhely környékén?

– Hát jöttek haza onnan elszármazott, leginkább lányok, tehát mondjuk a bátyám vagy az idősebb generációból, akiknek a gyermekeivel már mi is úgy játszottunk a játszótéren, hogy ők egy vak hangot nem tudtak magyarul, mi meg nem tudtunk románul. Minket annyira nem zavart, tehát gyermekként ez ilyen egzotikus, érdekes volt. Az, amikor a nagymama próbált az unokájával beszélni, az volt zavaró, és nem tudott.

– Akkor a harcos jelleg az igazából neked valahol itt alakult ki, és itt türemkedett bele a politika már elsőre az életedbe, a kultúrádba, nem?

– Ez inkább a kulturális identitás megtartása miatt volt fontos számomra. Tehát, hogy ez a miénk, ezt ne vegyék el tőlünk.

És mivel hogy nem természetes, nem magától értetődő, ezért ez a piros lámpa, ez hamarabb bekapcsol bennem. Tehát amikor veszélyben érzem a magyar kultúrát, akkor bekapcsol bennem ez a vészjelző, és akkor nyilván ugrok, mert engem megtartott.

Tehát az egzisztenciális tapasztalatnak ez a következménye, hogy a minőségi anyanyelvi kultúra elképesztően nehéz körülmények között is megtart.

– Nem lehet nem észrevenni, bár sokan úgy csinálnak, az analógiát, hogy te ugyanúgy egy lámpáról beszélsz, ami fölkapcsolódik, ha veszélyben érzel valamit, mint mondjuk azok, akik a HVG-be írnak borzasztó nagy tárcákat, bestseller tárcákat, és mintha egy csónakban ülnétek, egy platformon lennétek, mert ugyanaz mozgatja azt a lámpát, nem?

– Ez azért érdekes kérdés, mert most nem a magyar nyelvű kultúra van veszélyben, hanem a nyugati kultúra van veszélyben. És ezt a józanabbja az ideológiai ellentáborból, vagy a politikai-aktuálpolitikai ellentáborból a józanabbja ugyanúgy érzékeli, mint én. Tehát, hogy van egy közös nevezőnk, ez a közös nevező, ez a nyugati kultúra egésze.

– Én most még nem erre gondoltam, hanem arra, hogy te, amikor azt mondod, hogy a magyar nyelv, mint olyan, mondjuk veszélyben volt már a nyolcvanas években Erdélyben, ráadásul a legmagyarlaktább részen, ugye Udvarhelyszéken, akkor az olyan érzéseket váltott ki belőled, mint amit most kivált egy liberálisnak mondott íróból, újságíróból. Tehát hasonló az az automatizmus, nem?

– Platónnak van egy ilyen nagyon jó megközelítése, hogy az igazsághoz szenvedély kell, ezt nyilván Szókratésszel mondja ki, de hogy

az igazságot szenvedély nélkül nem lehet keresni. Tehát kell legyen az emberben valamifajta szenvedély. Ez lehet düh, lehet szerelem, lehet mindenfajta egyéb, de hogy kell az igazsághoz szenvedni, kell érzelem, kell emóció ahhoz, hogy az igazságot ne csak hogy kutasd, hanem hogy ezt az emellett ki is állj.

Tehát a racionális igazság, a steril, objektív racionális igazság az önmagában halott.

– Akkor nézzünk egy szenvedélyes Demeter Szilárdot.

– *Ha rajtam állna, akkor a magyar irodalom 80 százalékát valószínűleg kukáznám. Tehát azt mondanám, hogy sajnos nem jó. Az összevetési alap mondjuk költészetben Rilkétől Arany Jánoson át Kemény Istvánig terjed, tehát hogy ezek azok a szerzők, akiket szívesen olvasok, akkor hozzájuk mérten azért, hogy is mondjam, van kivetnivaló egy-két kortárs költő művészetében, vagy nem tartod annyira értékesnek. Nekem nem az a bajom Parti Nagy Lajossal, amiket a HVG-re ír, vagy bárhova ír publicisztikaként, hanem az a nagy bajom Parti Nagy Lajossal, hogy az utóbbi években az ő tehetségéhez és írói vagy költői nagyságához képest szarokat ad ki, mint szépirodalmi mű.

(felvétel részlet a Telex-interjúból.)

– Ez amúgy nagy port kavart, de hogyha valaki onnan közelíti meg ezt a mondatodat, ez olyan, mintha igazából egy jó tanácsot adtál volna neki.

– Ez egy kultúrszociológiai faktum. Tehát ma a Nyugat szerzőinek 80 százalékáról nem tudunk, nem olvassuk őket, maximum 20 százaléka az, aki fennmaradt az idő rostáján. Tehát a kortárs magyar irodalomnak 80 százaléka akkor is el fog tűnni, hogyha én ezt nem mondom ki. Én azért mondom ezt ki, mert próbálok a minőségelvűség irányába elmozdulni még a kultúrafinanszírozás vagy a támogatáspolitika terén is, tehát hogy azt mondom, hogy teljesítmény kell, alanyi jogon nem jár semmi. Megszűnt egy nagyon fontos kapuőr tisztség, ez a szerkesztő tisztsége. Tehát a mai magyar irodalmi folyóiratok jelentős részében már nincs olyan típusú szerkesztői munka, ami ellátná ezt a kapuőri szerepet, tehát hogy azt mondaná, hogy…

– Miért?

– Hát ez sok mindennek köszönhető, leginkább az internetnek, tehát hogyha nem jelentetheted meg magad mondjuk egy bejáratott rangos irodalmi lapban, akkor biztos lesz olyan felület, ahol megjelentetheted a förmedvényeidet, amit versnek nevezel, és innentől kezdve te alanyi jogon költő vagy, és verheted az asztalt, és ezen jelenség ellen kell tiltakozni. Nem az a baj, hogy verset írnak az emberek, írjanak verset az emberek, 16 éves kor környékén mindenki verset ír; Szilágyi Domokos mondta, hogy abból lesz jó költő, aki ezt abba is adja, és majd később tér oda vissza. Van, aki nem hagyja abba, és úgy gondolja, hogy ő költő, alanyi jogon költő, és már nincs meg az a típusú mérce, vagy az a kapuőr szerep, aki a tehetségtelen, középszerű vagy tehetséges, de még nem jó költőket visszarugdosná az íróasztal mellé, hogy dolgozzatok.

– Na jó, de Parti Nagy Lajos azért egy nyíltan baloldali író. Tehát, hogy ugyanezt el tudnád mondani olyanokról, akikkel ilyen egy kultúr- vagy politikai közösségben vagy, és mondjuk, hogy nem az a baj vele, hogy ide meg ide ír, hanem hogy szarokat ír.

– El is szoktam mondani. Engem egyik oldalról sem szeretnek. Itt egy kicsit paradox helyzet van, hiszen az, hogy kit fogunk 50 és 100 év múlva olvasni, azt nem mi döntjük el.

Szenvedélyes olvasó vagyok, és olvasóként keresem az irodalomban azt a típusú minőséget, ami engem olvasóként megfog. És vannak olyan típusú könyvek, ami jó példa arra, hogy ez nem ideológiai vagy világnézeti kérdés, hanem a könyv esztétikai minősége a döntő.

Például Visky Andrásnak a Kitelepítése egy olyan súlyos könyv, az utóbbi három évtized egyik legnagyobb magyar könyve, ami független attól, hogy mit gondolunk a világról, mindenkit meg tud szólítani, mert ez a mi történetünket mondja el. És nekem az a bajom a kortárs irodalommal, hogy nem a mi történeteinket mondja el. Ezt eleve Esterházy elrontotta, amikor elkezdett a szövegből irodalmat csinálni, posztmodernnek hívták ezt. Eszterházy mindent tudott az irodalomról, mindent tudott a magyar nyelvről, nagy író volt, egy dolgot nem tudott, nem tudott olvasható könyveket írni. Tehát az intellektuális kihívás Esterházyt olvasni, nagymamámnak nem biztos, hogy el tudnám adni az ő műveit. Ezzel sincs baj, ennek is megvan az értéke. Most nem Esterházy nagyságát akarom rombolni.

– Parti Nagy Lajos szerintem most fölsóhajtott.

– Parti Nagy Lajossal is az a bajom, meg az öreg Závadával is ez a bajom, hogy ők egyébként jó írók, minőségi irodalmat tudtak írni, most ahhoz képest, amilyen szinten ők tudnak írni, ahhoz képest.

– Tehát A fagyott kutya lábát még úgy olvastad el, hogy így faltad a lapokat, de azóta pedig már nem is biztos, hogy elolvasod az új könyveiket?

– Elolvasom, mert szakmában nekem kötelező ezeket elolvasni, főként a nagyokat, akikkel néha össze szoktam zörrenni, tehát hogy tudnom kell, hogy éppen hol tartanak, és mindig hiányérzet maradt bennem. Tehát mindig az maradt bennem, hogy hol volt a szerkesztője, miért engedte meg, hogy ezt kiadja, miért nem dolgozott rajta még, hiszen ennél többre képes, már bizonyította, hogy többre képes. Nyilván egy írói életműben vannak hullámzások, tehát egy alkotó sem képes egyenletes színvonalon alkotni, de a hiányérzet bennem ettől még, olvasóban felkel.

– Neked fontos, hogy egy művész nevelje a társadalmat, vagy inkább az fontos, hogy szórakoztassa? Mert értem, amit mondasz, hogy a mi történetünk, de mondjuk egy Rejtő Jenőt mondjuk egy nem is tudom, mondjuk Babitscsal összehasonlítani, azért az elég erős, miközben végül is kortársak voltak.

– És mind a kettő zseni volt.

– És mind a kettő zseni volt.

– De hogy a világ sokszínű.

Illyés Gyula mondta azt, hogy kevés irodalomnak van önmagán túlmutató feladata, de a magyar irodalom az pont ilyen. És ebben a szövegében használja először a szekértábor metaforát. De akkor ő úgy gondolta, hogy a magyar írók szekértáborszerűen körbe kell vegyék a magyar nemzetet, és védeniük kell.

Tehát, hogy ez volt az irodalmon túlmutató feladata Illyés szerint. Azóta a szekértábor metaforát használják szembenálló szekértáborok jelzésére. Én úgy gondolom, hogy a magyar irodalom vagy a magyar kultúra, bocsánat, a magyar kultúra, ez egy irodalomcentrikus kultúra volt, legalábbis az eddigi időszakig. Most még mindig nagyon fontosak az írók, de kevésbé fontosak, mint amennyire fontosnak gondolják magukat.

– Azért kezdtél el könnyűzenével is foglalkozni, nem?

– Nem, azért kezdtem el könnyűzenével foglalkozni, mert szeretem a könnyűzenét.

– Erre is majd még kitérünk.

– Na de hogy mi a történeteinken keresztül értjük meg magunkat.

Tehát a vátesz költő szerepe, ami mondjuk Vörösmartytól errefelé azért végighúzódik a magyar irodalmon, ez egy eléggé magyar sajátosság, tehát más kultúrákban ilyen típusú bátor költő kevésbé hangsúlyos, vagy kevésbé van jelen. Nálunk igen. Nálunk a költők mondják meg, hogy merre van az előre.

– Kicsit lazításképp, szereted még a Hosszúlépést?

– Ha a zenekaromra gondolsz…

– Oda akarok kilyukadni, azt eltaláltad a metálját a kérdésnek.

– Akkor ez egy hőskorszak volt, igen.

– Ez egy hőskorszak. Na jó, de a boldog G-nap előtti időkre azért vissza szoktál gondolni, amikor még Stumpf Andrással tudtatok egy pódiumon állni?

– Én ma is tudok vele egy pódiumon állni.

– Szoktatok?

– Az a kérdés, hogy ő feláll-e mellém a pódiumra. Azt hiszem, utoljára egy Music Hungary konferencián kérdezgetett eléggé tendenciózusan és intenciózusan, tehát hogy nem teljesen függetlenül és objektíven, amit én nyilvánvalóan benyeltem, mert nem akartam itt a tisztelt publikum előtt azt mondani, hogy András, baszki ne csináljuk már ezt egymással. A közönség volt az, aki utána visszajelzett, hogy »András, ezt nem kellett volna csinálni«.

– *Erdély nem olyan régóta Romániának a része, tehát több időt volt magyar, mint amennyit román, de ez a 100 év, tehát a Trianon utáni 100 év, az mentálisan is megmerevítette a határokat. Tehát a magyar és a román határ az egy alig 100 éves határ. A magyar állam az 1100 éves. Tehát van egy 1100 éves történelmünk, és egy 100 éves közelmúltunk, és a 100 év többet, vagy erősebben él bennünk, mint az 1100 év tudata. Ezért én úgy gondolom, hogy egyébként Erdély a hazám, most egy Románia nevű országnak a része, ezzel most nem tudok mit kezdeni, ezek a tények, de ettől nekem ezt nem kell átélés szintjén elfogadnom, és nincs is bennem hazaszeretet. Tehát romániai rend, nincs egy ilyen típusú ragaszkodásom. Miközben Magyarország felé már akkor voltam, amikor életemben nem voltam még itt. (felvételt bejátszása)

– Szintén nagyon sokan neked ugrottak, de gondolom, valahogy főleg innen Budapestről, mármint emiatt.

– Na, ez kimaradt nekem, tényleg nekem ugrottak.

– Igen, igen. Nekem van is itt fölírva egy-kettő dolog. Ugye egy Románia nevű országnak a része. Úristen, diplomáciai botrány, meg satöbbi, satöbbi.

– De hát ezek tények. Tehát, hogy történelmi tények. Most én értem, Nyugaton az a divat, hogy újraírjuk a történelmünket, de mi még nem tartunk itt. Tehát, hogy ezek tények. Tehát, hogy Románia, mint Románia jelen formájában nem létezett Trianonig.

– Budapesten, a baráti társaságodban mennyire tudod egy olyan embernek ezt így ecsetelni, vagy nem tudom, így átadni, akinek semmi köze nincsen Erdélyhez, semmi köze nincsen ahhoz a fajta kisebbségi léthez, amit az elején is mondtál.

– Ez azért jó kérdés, és azért fontos kérdés, mert ugye itt beszélek ebben az interjúban a mentális határokról, tehát hogy a kartográfiai határok, a jelenlegi országhatárok, azok ilyen mentális határokká merevültek. Na most tényleg ez a számomra döbbenetes élmény, hogy van egy 1100 éves államiságunk, vagy több mint 1100 éves, ki honnan nézi. Van egy olyan típusú történelmünk, ahol ezek az államhatárok azért mozogtak. Tehát, hogy hol ide tartozott az Erdélyi Fejedelemség, hol nem. De valamiért úgy gondoljuk mi 1100 éve, hogy a Szent István által alapított állam az a bizonyos haza. Ezt nevezik most némiképp, kicsit elfedve a lényeget Kárpát-hazaként, vagy Kárpát-hazának. De hogy nekünk közünk van egymáshoz. Sokkal organikusabb közünk van nekünk, székelyeknek Budapesthez, mint székelyeknek Bukaresthez.

Van egy ilyen történelmi, egy historikus együvé tartozás tudat, ami egy tök jó dolog és nagyon természetes. Ezt az együvé tartozás tudatot gyakorlatilag Trianon utáni időszakban, főként a szocializmusnak álcázott kommunizmus, ez a legvidámabb barakk mentalitása, felülírta, ötven év alatt felülírtak egy ezeréves tudást. És most úgy beszélünk határon túli területekről, mintha nem lenne közünk hozzá.

Határon túli művészetekről beszélünk, vagy művészekről beszélünk. Milyen határon van túl?

– Visszatérve még egy kicsit a Telexes interjúdhoz. Nagyon sok helyen voltál téma, például az 5-ben is.

– *De hát Demeter nem kukáz, Demeter arról ír, pont az Ági által hivatkozott második szövegben, hogy ők egyébként 90 millió forinttal támogatták eddig Parti Nagy Lajost, mármint az ő művészetét, és hogy nem elégedett azzal, ez utóbbit kellett volna levágnia, amit egyébként 90 millió forintért vettek, ámde engem igazából az zavar ez ügyben, hogyha ő ezt így gondolja, akkor ő rosszul dolgozik, hiszen 90 millió forintot adtak valakinek, aki szerinte nem jó, és nem tudja felmutatni azokat, akiknek szintén adtak volna 90 millió forintot, ámde jó szerinte. 

– De hát adtak, adtak, azért itt van ez az Előretolt Helyőrség, a Petőfi Irodalmi Ügynökség, a mit tudom én, tehát egy egész díj, meg például egy rendszer van, ami semmit nem tud feladni.

– Két lehetőség van. Az egyik az, hogy ő ezt is elmondta a Telexben, de azt kivágták, a másik szerintem sokkal valószínűbb, hogy ő továbbra sem azzal érvel, hogy ő kiket hozott, kiket emelt föl, kiket csinált meg, hanem a másik oldalt támadja, és a legrosszabb hírem a fideszeseknek, és erre nagyon figyeljenek: amit Demeter Szilárd csinál, ami világot ők fölépítenek a NER alatt, látszódhat ez bármilyen masszívnak, hogyha jövő tavasszal van egy kormányváltás, akkor pont azért, mert ebben ők nem csináltak semmit, nem értek el semmit, úgy jön vissza, nem Parti Nagy Lajos, hanem mindenki, aki nívótlanul is rossz volt akár, de most ellenzéki, hogy semmi nyoma nem marad az ő tizenkét éves kultúrájának.)

(felvétel bejátszása)

– Ezt sem láttam.

– Szívesen. Hol vannak azok az írók, költők, akiket a Ceglédi Zoltán hiányolt?

– Ceglédi Zoltán ugyanott téved, ahol az összes többi téved, hogy nekem kell csinálnom írókat. Tehát, hogy a Parti Nagy Lajosnak az apanázsa, fogalmazzunk így, az a Digitális Irodalmi Akadémia tagsága. A Digitális Irodalmi Akadémiában nem én választok tagokat, hanem a díjat tagjai választják be a következőt és a következőt és a következőt kihalásos alapon.

– Miért rajtad kérhetik számon?

– Ez egy dolog. Én azt mondtam, hogyha már DIA tag vagy, és megkapod az adófizetői forintokat, akkor dolgozz érte. Tehát legyen az életműved méltó az a pénzhez, ez volt, amit Ceglédi félreértett. Nekem nem dolgom azt mondani íróknak, hogy írók írjatok remekműveket. Kipróbáltuk, kommunizmusnak hívták, nem működött. Révai elvtárs volt az, aki parancsba akarta adni a minőségi irodalmat, de az irodalom nem így működik.

Nekem az a dolgom, hogy szélesítsem azt a lehetőségfeltétel-rendszert, amin keresztül, vagy amibe belépve ezek az írók tudnak minőségi műveket alkotni. De nem tudom helyettük megírni, nem is várhatom azt el, hogy az én mércémnek úgymond megfeleljenek.

Én nem egyedül, önmagamban soha nem döntöttem se ösztöndíjról, se juttatásról, se semminek, sőt, ezekben a döntésekben részt se veszek. Mindig kuratóriumokat állítok fel, kuratóriumok hoznak létre…

– De hát Szilárd, akkor azt miért nem tudják az emberek?

– Én azt elmondom elég sokszor, elég sok interjúban elmondtam, csak az a probléma az újságírással, most nem szerintem Ceglédi Zolit akarom bántani, mert ő még az értelmesebb elemzők közé tartozik, hogy nem figyelnek oda arra, amit az ember mond, vagy funkcionális analfabéta az újságíró, és nem érti, fel se fogja, amit te leírsz neki, vagy elmondasz neki, vagy nem is érdekli az, hogy te mit mondasz, hanem egész egyszerűen azt akarja, hogy az ő prekoncepcióit, vagy előzetes ítéleteit te igazold vagy cáfold.

– Na jó, de kicsit helyezzük ezt kontextusba. Tehát hogyha te ’85-ben megkaptad az első könyvedet, amit képtelen voltál letenni, az egy ilyen megsüvegelendő dolog, de vajon, hogyha mondjuk most lennél 10 éves, vagy 11 éves, TikTok, Instagram, meg mindenféle internetes dolog között ugyanúgy, mondjuk Bernard Shaw rajongó lennél?

– Ez egy nagy kérdés. Ez a kisfiam kapcsán bennem is felmerült, hogy akkor én hogy fogom tudni őt becsábítani a könyvek világába. Ő most hétéves, és most tanultak meg annyira olvasni, hogy talán folyó szöveget is elkezd tudni olvasni, tehát most második osztályos, másodikos.

– Tehát konkrétan izgulsz.

– És azt csináltam, hogy pont a tegnap sikerült megérkezni a csomagnak, hogy megvásároltam interneten egy internetes antikváriumban a Delfin-könyvek 175 kötetét. És körbe fogom rakni a gyereket Delfin-könyvekkel, mert az egy kapudrog. Tehát hogyha rá tudom venni, hogy ifjúsági kalandregényeket olvasson, akkor onnantól kezdve már egy lépés, hogy mindent is olvasson. Meg ilyen típusú, a Jules Verne összest vadászom éppen, azt is megpróbálom köré tenni, Jókait, meg mit tudom én, Csukást.

– Jókaival gondolod, hogy a kisfiadat rászoktatod az olvasásra?

– Rá tudom szoktatni az elmélyült olvasásra majd később. Tehát nem most. Most nyilván nem ugrasztom neki A kőszívű ember fiainak, de 15 évesen azt oda fogom adni, hogy azt érdemes végigrágni sorról sorra, még akkor is, hogyha a Google Maps-en meg tudod nézni a Vaskaput, tehát hogy nem muszáj neked végigolvasni az összes tárgyat.

– Az már nem a Vaskapu.

– Igen, de hogy helyszínt be tudsz idézőjelben járni, de hogy körberakom a gyereket minőségi irodalommal, és minden este olvasunk neki.

– *Szoktál-e olvasni valamennyit?

– Igen, szoktam.

– Mennyit sokat?

– Esténként, mielőtt elalszok, egy olyan 20 percet.

– Pont most fejeztem be egy könyvet.

– Na, milyen könyvet?

– Angol nyelven szoktam olvasni, és általában thrillert, vagy krimit.

– Hát telefonon leginkább.

– Na, az is valami.

– Az is valami.

– Nem tudom, egy hónapban két könyvet.

– Kéthavonta egy könyvet talán.

– Igazából nem sokat. Hetente tíz oldalt el szoktam olvasni igazából.

– Ahogy időm engedi, változó, hektikus. Tehát hogyha neki tudom adni magam, akkor olyan másfél-két órákat. Van, hogy hetekig nem jutok hozzá.

– Olvastam a Vaják sorozatot, Hobbitot, fantasyt.

– Tekintve, hogy sokat olvasok, azt talán Colin Hoover. 

– Pszichológiát olvasok.

– Magyar kortárs irodalmat szoktál fogyasztani?

– Nem igazán.

– Inkább nem.

– Csak a fantasy vonal?

– Igen.

– A magyar irodalmat egyáltalán nem is?

– Nem, annyira nem köt le. Nem, bocsi. Leslie L. Lawrence, Lőrincz L. László.

– Aha.

– Úgyhogy egyszer olvastam tőle, de nem az. Én végigszenvedtem a könyvet, azt mondtam, hogy jó becsülettel végigolvastam.

– Középiskolában, mikor kötelezők voltak, akkor azért csak-csak megfogtad, vagy elolvastad, vagy bővítetted?

– Hát, nem feltétlen. Akkor is inkább kihagytam.

– A Pál utcai fiúkat.

– Van kedvenc íród?

– Hú, Szabó Magda. Nagyon szeretem Szabó Magdát.

– És magyar kortársak közül szoktál?

– Háy Jánost szoktam. Abból írtam az X-en az esszémet, anno gimiben.

(felvétel bejátszása)

– Mondhatjuk, hogy Háy János fogja megmenteni a magyar kortárs irodalmat?

– Janó jó. Janó jó, mert az ő történetei rólunk szólnak. Tehát, hogy hány például az egyik olyan író, akivel nem mondom, hogy napi kapcsolatban vagyok, de jó viszonyban vagyunk, tehát szoktunk beszélgetni.

– Tudtok beszélgetni, és nem azzal kezd, hogy Orbán Viktor.

– Nem, nem, nem. Tehát, hogy Janóval úgy kezdünk, hogy ledorongol valami, érted, hogy úgy gondolja, hogy valamit nem jól csináltam, vagy miért nem kérdeztem meg őt, és így tovább, és akkor megdumáljuk, hogy szerinte mit kellett volna, én meg miért gondolom azt helyesnek, amit én tettem, és akkor a végén barátsággal elválunk egymástól, tehát hogy Janóval ilyen dinamikus a kapcsolat. Nagyon kedvelem egyébként, tehát hogy ő egy elképesztően jó, meg tehetséges író. Várom, hogy nagy író legyen, mert a jó író és a nagy író között van egy fokozat, de szerintem Janó képes ezt a lépést megtenni.

– A nagy író, azt mondod, hogy 100 év múlva nem azt mondja majd a fiatal lány, hogy Szabó Magda, hanem mondjuk, hogy Háy Jánost olvas.

– Igen, igen, benne megvan ez a potenciál.

– Rajta kívül még kire tudnád ezt mondani?

– Például Viskyre, tehát most azt mutatta meg ezzel a Kitelepítéssel, hogy képes nagykönyvet írni. Bereményi Géza, hogyha befejezné ezt a Magyar Caperfieldet, akkor ő is képes átlépni ezen a kapun, tehát hogy ez egy olyan könyv, az első kötete legalábbis, ami tényleg meg tud szólítani. Szerintem az öreg Závada már nem képes megírni ezt a…, hát Isten tudja, remélem, hogy igen, azért adnék neki egy esélyt. Száraz Miklós Gyuri, őbenne is megvan ez a lehetőség, de ezek mind az idősebbek, tehát a fiatalabbakat, azt még várom, hogy érjenek, tehát hogy majd 50 és 60 között megnézem őket, hogy éppen hol tartanak. De amiről beszéltek itt a riportalanyok: van egy olyan kérdés, ami az irodalmi elitnek a problémája, és ezt is próbálom már évek óta mondani. Ha kimegyünk a Vörösmarty téri könyvfesztiválra, akkor azt látjuk, hogy a fantasy…

– Mindent visz.

– … előtt, a fantasy szerző előtt tömött hosszú sorokban állnak fiatalok. Mellett ül a Kossuth-díjas író, ott van három rokona, öt ellensége és kettő kritikus, tehát nagyjából ez a felállás. És én mindig azt mondom a Kossuth-díjas íróknak, hogy azok az emberek, akik ott tömött sorokban állnak, hosszú sorokban fent az író előtt, azok olvasók, könyvet olvasnak, tehát ugyanolyan könyvtárgyat forgatnak, mint amit te kiadsz. Az, hogy őt a fantasyből átrugdossuk, átemeljük, átzsilipeljük, nem tudom, hogy lehet ezt szépen megfogalmazni, a szépirodalomban ahhoz nem őket kell megváltoztatni, hanem a te irodalmadat kell.

– Mindenki jobban tagadja?

– Nem. Közelebb kell vinni. Amit a hölgy mondott, nem köt le, nem érint meg. Az irodalomnak az a lényege, minden művészeti alkotásnak az a lényege, hogy zsigereiben megérint téged. Tehát azt érzed, hogy ez hozzád szól, rólad szól, neked, rólad, a te élethelyzetedet segíti, gondolatmankó, lélekmankó és így tovább, és ezt a régebbi nagyjaink tudták.

– Akkor Frei Tamást egy jó írónak, Ugron Zsolnát egy jó írónak gondolod? Mert ők persze ránéztek.

– Ugron Zsolnát igen, Frei Tamásnál…

– Frei Tamás tisztességes iparos, de nincs benne az a típusú isteni szikra vagy lélek, ami Zsolnában mondjuk megvan. Zsolnával erről szoktam is beszélgetni egyébként, tehát hogy őt is próbálom rávenni, hogy térjen vissza az íróasztalhoz és írjon, merthogy egymagában több olvasója van, mint az őt szidó liberális költőknek összesen, tehát hogy nem baj az, ha vannak sikeres íróink.

– Ugye a Konok Péter említett egy olyat, hogy Előretolt Helyőrség, erre még többször vissza is fogunk térni, de hogy most egy kicsit puskázok, most szeptember 15-én írtatok ki legutoljára pályázatot, tízen nyernek.

– Írtak ki.

– Írtak ki, és tízen nyernek. Ez egy kicsit ilyen titkos dolognak hangzott, pedig amúgy abszolút nem az, és minden publikus. Ez, amiről most beszélünk, ez még nem az erdélyi, arra majd ki fogunk térni; miért pont ez a neve, meg mi közöd volt így az egészhez ennek az újraalkotásában?

– Amikor én ’95-ben elkerültem Kolozsvárra egyetemistaként (ugye ’90-ben lettem középiskolás), akkor nyílt ki a világ, akkor dőlt meg a rendszer, és ’90-ben az elsők között alapítottunk diáklapot, diákönkormányzatot, és így tovább. Benne voltam még Székelyudvarhelyen. Ez a Benedek Elek Tanítóképző.

– Tanítóképző, tanárképző?

– Tanítóképző. 600 lány, 20 fiú.

– Szándékos volt? Szüleid jó fejek voltak. 

– Egyrészt édesanyám tanítónő volt, de nem ez volt a lényeg. Édesapámat azzal győztük meg, hogy a tanulni vágyó gyerekre és beteg emberre szükség van, tehát a tanítónak és az orvosnak mindig lesz munkája, és akkor azt mondta apám, hogy oké, akkor ne legyek esztergályos, hanem legyek tanító. Engem meg azzal győzött meg édesanyám, hogy ott volt a legközelebb olyan iskola, ahol zenét tanulhattam.

– Már akkor is érdekelt a zene?

– Már zenéltem akkor. És nekem az volt a fontos, hogy zenét tanuljak, az összes többi, hogy tanító leszek, az már ilyen melléktermék volt. Na és akkor ’95-ben, amikor elkerültünk Kolozsvárra, akkor ez a generáció, tehát ez a diáklap alapító generáció került fel Kolozsvárra, tehát ott is alapítottunk egy diáklapot, én meg diákújságíróként nyilván jártam a kocsmákat, kerestem a témát, meg a söröket.

– És Orbán János Dénes egyszer csak így jelent meg az életben.

– Egyik kultkocsmában ott volt az Előretolt Helyőrség csoport, irodalmi csoport, ezek voltak Orbán János Dénesék, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Sántha Attila, György Attila, László Noémi, ilyen nevek voltak ott. Volt nekik egy törzsasztaluk, ahol ők minden este söröztek, én meg azt láttam, hogy ezek a nagyhangú fiúk csak azért, mert költők, sokkal könnyebben tudnak becsajozni, mint én, aki filozófusként veretes Nietzsche idézetekkel próbálom hódítani a hölgyeket, és kissé nehezebben működik a történet. És akkor elkezdtem nézegetni, hogy pontosan mit írnak, és akkor írtam egy cikket róluk ebben az általunk alapított diáklapban az Előretolt Helyőrségi jelenségről, aminek az első mondatára emlékszem, az valahogy így volt, hogy: manapság egy március 8-i verset is úgy illik kezdeni, hogy nehéz már a téli bakancs, bazmeg. Na mindegy, elkezdtek megkeresni engem, tehát hogy kerestek kocsmáról kocsmára, mert meg akartak verni.

– Ahogy az lenni szokott, ugye?

– De én mindig nem abban a kocsmában voltam, na mindegy, tehát hogy ott volt egy ilyen barátkozós történet, és akkor valahogy bekeveredtem oda közéjük.

– Miután nem vertek meg, végül barátok lettetek.

– Egy időben te voltál a magyar baloldalnak a vörös posztója egy elhíresült mondatod miatt.

– *A kormányközeli Origón jelent meg a cikk, amelyben Sorost Hitlerhez hasonlította. A többi között azt írta, hogy Soros György a liberális Führer, Európa Soros György gázkamrája, ahol mi vagyunk az új zsidók.

– Ez itt nem arról szól, hogy ellenzék, meg nem tudom, konzervatív, meg liberális, kulturált ember ilyen gondolatokat 2020-ban, ismerve a sztálinizmus és a nácizmus rémtetteit, nem fogalmaz meg, mert ki kell jelentkezni egy klubból. Nem fogadják be.

(felvétel bejátszása)

– Na, azért akartam bemutatni ezt a videót, mert aki ismer téged, azt gondolom, tudja, hogy nem úgy van, ahogy itt ezt interpretálták. De valahogy ebből nagyon rosszul jöttél ki. Pedig addig minden ilyen őszinte szavad, az úgy betalált.

– Ez egy nagyon érdekes időszak volt az életemben, mert amit elmondtam, vagy el akartam, vagy leírtam ebben a cikkben, annak a lényegével, az üzenetével nagyjából egyetértek. Tehát ugye arról szólt a történet, hogy a multikulturalizmus az a nyugati kultúra halála, tehát végünk van.

Azoknak a típusú nemzeti kultúráknak van vége, ami a nemzeti identitásban, a kulturális identitásban találja meg az alapzatát. A multikulturalizmus ezt írja felül. És ez a nyitott társadalom, ez a bizonyos kapszula, ez most ki fogja nyírni a nemzeti kultúrákat –

írtam ebben a cikkben, Sorosozva, meg minden egyéb. És nem értettem a felháborodást. Tehát, én csak egy történelmi analógiát próbáltam keresni ehhez a gondolathoz. Tehát hogy volt már ilyen, amikor egy politikai közösség, esetünkben a zsidóság másodrendű polgárrá vált, és innentől kezdve süthette az emberi jogait. Ezt nem én mondom, hanem Hannah Arendt, aki ezt az egészet próbálta megfejteni, és azt mondja, hogyha nincs egy erős politikai közösség, aki megvéd téged egyénként, akkor egyénként az egyetemes emberi jogaidat sutba dobhatod. Tehát nekünk szükségünk van magyarként a magyar nemzeti közösségre, és ha ezt valaki felül akarja írni, másodrendű polgárrá tesz bennünket, nem multikulturális társadalmakat, akkor innentől kezdve ez a vége, ez lesz a vége, ezt próbáltam megélni ebben a történelmi analógiában, és nem értettem a felháborodást. Ugyanis én nem értem, tehát hogy székelyként nemhogy szemita vagy antiszemita nem lehetsz, hanem nem érted a kérdést. Tehát, hogy eleve úgy születsz meg egy országban, ahol indulásból, születésedtől fogva utálnak téged azért, mert annak születtél, ami. Tehát ha van sorsközösség, akkor itt innen kezdődik, hogy még meg se szólaltál, de tudják rólad, hogy magyar vagy, és már gyűlölnek politikában. Tehát, hogy magát az érzést átéled, tehát mi nem lehetünk antiszemiták. Én nem láttam olyan komolyan vehető székely embert, aki zsidózna. Nem is láttunk zsidót sem, meg nem is értettük ezt a kérdést, nem is tudtuk felfogni, hogy miről beszélünk, és amikor én megírtam ezt a cikket, még mindig nem tudtam felfogni, hogy ennek hol van, milyen típusú nézettsége van.

– Oda kellett volna írni az elejére, hogy a szerző székely származású?

– Akkor se értették volna meg, tehát mondom, én általában csodálkoztam, hogy most miért lett ebből ekkora balhé, és akkor az öreg zsidó barátaim, vagy ismerőseim, mert nekem azért elég nagy szövetségesi rendszerem van, minden táborból beszélgetek a normálisabb emberekkel, és vannak olyan emberek, akik felismerik az érdekeiket, tehát azt mondják, hogy ez a gyerek nem akar rosszat, nekem is jó, annak is jó, vannak közös metszéspontunk, beszélgessünk, és akkor rengeteg idősebb, főként 60 pluszos ismerősöm is van.

– De nyugtass meg, hogy nem a Kepes.

– Nem, ő nem ismerősöm, valószínűleg nem is leszünk ismerősök egymással; nem leszek ettől szegényebb. Tehát, hogy felhívtak engem, és elmagyarázták nekem, vagy megpróbálták elmagyarázni nekem, hogy teljesen mindegy, hogy mit akarok mondani, mert ezzel olyan érzékeny pontokra tapostam rá a szöges bakancsommal, ami Magyarországon egész egyszerűen más kulturális kódrendszert mozgat meg a mélyben. És akkor én ezt valahol ott értettem meg ezt a történetet, amikor elkezdtem utánaolvasni ennek az egész vitának. Ugye a zsidó szervezetek, nagy zsidó szervezetek odáig jutottak el, hogy megvizsgálták ezt az ominózus cikket, és azt mondták, hogy ez nem antiszemita, egyetlen probléma van vele, hogy relativizálja a holokausztot. És akkor a holokausztról való beszédmód, hogy hogyan beszélhetünk a holokausztról, ha ez relativizálás, ha összeméred az egyik szenvedést a másik szenvedéssel, ez a relativizálás. Erről a ’70-es években indult el egy nagyon izgalmas vita, és ezt a vitát végigolvastam.

– Példaként nem lehet beállítani a holokausztot.

– Nem, mert minden, tehát a vitának az egyik következtetése az, hogy ez egy abszolút szenvedés. Tehát nem mérheted össze másik szenvedéssel. Minden emberiesség ellen büntet, abszolút büntet, és az elszenvedett fájdalom, a szenvedés maga az abszolút, tehát nem állíthatod pariba a fasizmust és a kommunizmust sem ebből a szempontból. Ez a vitának az egyik álláspontja. Tehát, hogy önmagában kell megérteni ezt a tragédiát, nem tudod méricskélni, de még csak példaként sem tudott felhasználni. Amivel én egyetértek, hogy itt tévedtem. Ezt el is ismertem egyébként, írtam egy levelet a zsidó szervezetek vezetőinek, amit aztán ügyvédi letétbe helyeztem, és nem küldtem el nekik, hogy majd amikor odakerül a helyzet, akkor majd elküldöm nekik, még nem került oda a helyzet. De hogy megértettem ezt a részét ennek a történetnek. Azt nem értettem, hogy ők miért nem akarják megérteni, amit én akarok mondani. És akkor most érdekes volt, hogy utána az engem támadó mindenfajta szervezetnek, meg közepesen fontos embereknek, így naponta tudtam olyan cikket küldeni, ahol a holokauszt szó valamilyen összefüggésben szerepel, tehát hogy relativizálták a holokausztot, de hogy ez őket nem zavarta.

– Mert nem te írtad.

– Izraelben a Knesszetnek külön törvényt kellett alkotnia arra, hogy a foci kapcsán ne használják.

– Nem mindenki használhatja?

– Hát ez az, amit én nem értek mai napig, tehát hogy miért vágta ki a biztosítékot az, amikor én mondom, és miért nem vágja ki a biztosítékot az, amikor mondjuk egy liberális mondja.

– De nem érne meg egyébként az egy konferenciát, vagy egy kicsit tudományosabb elmélyülést? Mert ez egy ilyen szent tehénként kezelt valami, a közbeszédet is sokszor beszabályozza.

– Csakhogy történt azóta valami nagyon fontos, ami egy platformra hozott ezekkel az emberekkel, akik egyébként gyűlölnek engem, a palesztin betörés Izraelbe. A palesztinok, amikor betörtek Izraelbe és elkövették ezeket a szörnyűséges cselekedeteket, akkor gyakorlatilag behozták a szobáinkba, a dolgozószobáinkba a vallásháborút. Tehát egy olyan típusú háborút, amiről Európa leszokott. Az európai tolerancia fogalom, ugye az a vallási türelemből indul ki, vagy mélyén ez van, és mi úgy gondoljuk, hogy a vallási türelem az általános, tehát hogy vallásháborút, amit egyébként Európa elég sokat átélt, lásd keresztes háborúk, azt mi nem tudjuk, azt már lezártuk. Az a történelem véget ért, kicsit ilyen Fukuyama utánérzés, nem lesz ilyen többet Európában. Erre az egyik európainak tekintett, európai kódrendszert éltető országban, vallásháború van. Szegény Izrael ezt megpróbálta nekünk elmondani az elmúlt évtizedekben, hogy ő nem területvédő háborút folytat, hanem ez egy vallásháború, csak nem értettük mi itt meg. Most a palesztinok elég durván ránk rúgták az ajtót, és megmutatták, hogy létezik olyan, hogy vallásháború, ráadásul a palesztin-izraeli konfliktus hatására elindult egy olyan palesztin-párti tüntetés, ami ugyanezen vallási logika alapján állt ki a palesztinok mellett, és lett Izrael-ellenes. Tehát, hogy a vallásháború beszüremkedett az európai hétköznapokba.

– Mennyire bántanak téged mondjuk, hogy a törzsi logikát jobban elfogadó fideszesek, mert egy ilyen után ezt ki lehetett volna használni, hogy akár téged menesszenek, ahhoz képest meg még fölfele is mentél, mert, szintén puskázok: a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke is lettél azóta.

– Én drága véreimnek, meg az egy szekértáborhoz tartozó embereknek mindig elmondom, hogy a magyar kultúra attól erős, hogy sokszínű. Mi egy rokon nélküli nyelv vagyunk Európa közepén, szláv, latin, nem tudom, germán tenger közepén.

Nincs nekünk olyan típusú rokon népünk, vagy szomszéd országunk, ahol a mi kultúránkhoz nagyon hasonló, vagy azonos, vagy közel azonos nyelven beszélő rokonoknak a kultúrájába bele tudnánk kapaszkodni, ha éppen elárultnak magunkat,

tehát a csehek és a szlovákok, mindegy, hogy milyen az ottani belső dinamika, de azért, hogy mondjam, egymásba tudnak kapaszkodni végszükség esetén, mert közelebb állnak egymáshoz, mint hozzánk, magyarokhoz.

– Bár a csehek pont azt mondják, hogy a szlovákok igazából magyarokhoz sokkal közelebb állnak.

– Azért mondtam, hogy nem mennék bele ebbe a dinamikába, de mindegy.

– Kulturálisan, mindenhogyan.

– Román, francia, olasz, spanyol, tehát a neolatin nyelvcsalád is: van egy rokonságtudat, ami mégiscsak közelebb hozza őket nemzetként, mint mi, akik itt állunk egyedül.

Ezért nekünk le kell képeznünk a teljes univerzumot, ha erős anyanyelvi kultúrát akarunk. És a magyar kultúra ilyen. Le tudjuk képezni, tehát a szélsőbaltól a szélsőjobbig mindenkinek megvan a maga hangja, és megvan a maga szerepe abban, hogy ebben a sokszínűségben mégiscsak egy erős magyar kulturális közeget tudjunk összerakni.

– Ezek szerint kapsz néha visszacsatolást balról is, meg jobbról is, jót is, meg kevésbé jót.

– Leginkább rosszat kapok mind a két oldalról.

– Leginkább rosszat.

– Én meg tudom, hogy jó irányba megyek, mert amikor rosszat kapok, az egy beszűkült tudatállapotból lévő együttes logikából érkezik.

– Mutattok egy nem olyan rosszat.

-* Ugye Csák János nagyjából mindent a Demeter Szilárdnak a kezébe adott, ami nem.

– Egyébként mintha ti dolgoztatok volna együtt Demeter Szilárddal, nem?

– Igen, tehát hogyha befejeztem volna a mondatot, akkor még örültél is volna. Szóval, hogy én egy csomó mindenben egyetértek a Demeter Szilárddal, persze csomó mindenben nem, és azt gondolom, hogy nem ő a legrosszabb ember ebben a konglomerátumban, és hogyha ezt itt most deklarálom, hogyha őt kiveszik a rendszerből, akkor az ellenzék ezt valamelyest sajnálni fogja, mert akkor kapni fog a nyakába még egy rosszabbat. (felvétel bejátszása)

– A szakma, meg az elit, az mindig a saját logikájának és a saját érdekszférájának a foglya. Tehát nagyon kedves, hogy Pion ilyeneket mond, ő valóban azt tapasztalhatta meg, hogy az én munkamódszerem a következő: leülök emberekkel, megegyezünk valami célba. Úgyhogy A-ból B-be szeretnénk eljutni. Én azt mondom neki, hogy rendelkezésedre bocsátok bizonyos eszköztárat, ami éppen lehetőségünkben áll, találkozunk a B pontnál, és hogy A-ból B-be te hogyan jutsz el, az a te dolgod.

– Miért nem a Nemzeti Múzeumban van idén is a World Press Fotókiállítás?

– Mert a Magyar Nemzeti Múzeum az egyetlen múzeum, ami el tudja mondani magáról, hogy a Nemzet Múzeuma.

Rengeteg jó múzeumunk van, összesen 800 múzeum és kiállítóhely van a Kárpát-medencében, magyar vonatkozású vagy magyar, de egyetlen az, akinek ez a neve, hogy a Magyar Nemzet Múzeuma, ezért nem az a dolga én szerintem, hogy befogadott kiállításoknak adjon helyet, hanem az a dolga, hogy kiállításokat csináljon. Elképesztő műtárgygyűjtemény van, rólunk szól, az 1100 évünkről szól, tehát a Magyar Nemzeti Múzeumnak kutya kötelessége ezt a műtárgyállományt felhasználva kiállításokat csinálni.

– Tehát nem Dúró Dórától ijedtél meg.

– Nem szoktam én megijedni Dúró Dóráktól, meg senkitől sem egyébként. Nem, egész egyszerűen úgy döntöttem akkor, ideiglenes főigazgatóként, hogy innentől kezdve a Magyar Nemzeti Múzeum saját kiállításokat fog abba a korlátozott kiállítótérbe berakni, vagy olyan befogadott kiállításokat hozunk be, ami valamilyen módon a magyar kulturális identitáshoz kapcsolódik, például jövőre lesz a Magyar Tudomány Éve. Ugye 200 éves lesz 2025-ben a Magyar Tudós Társaság, és annak jogutódjaként a Magyar Tudományos Akadémia, ezért a Magyar Tudományos Akadémia kiállítását erről a 200 évről a Magyar Nemzeti Múzeum befogadja, sőt segítünk neki. Ezt a típusú logikát próbáltam meghonosítani a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójaként, és ebben az időszakban érkezett a levél, miután felhívott a Néprajzi Múzeum főigazgatója, hogy velük már tárgyalnak a World Press fotósok, hogy akkor inkább odamennének. Tehát, hogy kicsit ez a »nyuszika, cseszd meg a porszívódat« logika történt, tehát hogy már ők azt feltételezték, hogy nem lesz ott, öt perc múlva tulajdonképpen meg se kérdezték.

– De nem a Biodómban lesz végül?

– Ott van.

– Ott van?

– Van, igen. És akkor elkezdtek tárgyalni a Néprajzi Múzeummal, hogy átvihetik-e oda. És akkor nyilván a Néprajzi Múzeum főigazgatója a kollegialitásból felhívott engem, hogy mit szólok hozzá, mondtam, hogy hadd szóljon, menjen, vigyétek. Én úgyis mást tervezek. És ezután kapom meg azt, hogy én nem akartam befogadni. Ők akarták elvinni.

– Szerinted L. Simon László egyébként jól döntött? Merthogy az végül is az állásába került.

– Hát ez mutatja, hogy nem döntött jól.

– De lehet, hogy igaza volt, morális értelemben, vagy nem tudom, más aspektusok szerint.

– A kormányzás az egy hierarchikus logikán alapul, bármilyen kormányzás világa. És egy dolgot megtanultam én 18 végétől errefelé, hogy a miniszternek mindig igaza van, amíg miniszter, mert ő a miniszter.

– Realista felfogás.

– Igen. Tehát, hogy azért van miniszternek kinevezve, azért van az összes felelősség rátéve a vállára, hogy hozzon döntéseket, jókat, rosszakat. Ha rossz döntéseket hoz, bele fog bukni. Ha jó döntéseket hoz, sikeres miniszter lesz, és így tovább. De azt a döntést neki kell meghoznia. A miniszter helyett én alárendelként nem hozhatok döntést. Mondhatom a döntés előtt, hogy ez hülyeség. Figyelj oda, nem ezt kéne csinálni, amarra kéne menni, és így tovább, érvelhetek, de ha meghozta a döntést, azt a döntést végre kell hajtani, mert így működik a kormányzás, de a világon ez mindenütt így működik, vagy normális esetben így kellene, hogy működjön. És csak így lehet hatékony. És nálunk is ez van. Tehát kicsiben az általam vezetett közgyűjteményi holdingban ugyanez a modell működik, meg korábban a PIM-ben is ez működött, hogy

én nagyfokú szakmai autonómiát biztosítok a vezérkaromnak, mindenki hozzáteheti a saját hozzáadott értékét, helyettem ne hozzanak döntést, és a saját döntéseiket meg hozzák meg. Tehát ami az ő döntésük, azt meg kell hozniuk. De, amit nekem kell eldöntenem, azt helyettem ne döntsék el.

– Te egy jó miniszter lennél?

– Nem.

– Miért?

– Mert.

– Lényegében már most is az vagy.

– Nem vagyok az, de én egy Közgyűjteményi Központot próbálok most újra összerakni úgy, hogy jobb legyen, mint amilyen állapotban átvettem a 47 darab intézményt összesen, és ezen dolgozom a főigazgató kollégákkal, meg mindenféle munkacsoportokban ezen dolgozunk veszettül; tehát a legjobb szakemberek most azokat a modelleket dolgozzák ki, ami mindenkit jobbá fog tenni, reményeim szerint.

Azért nem lennék jó miniszter, mert a jó miniszternek van két szükséges attribútuma. Az egyik az, hogy akarjon miniszter lenni, akarja azt, amit akar, tehát van a hatalom akarása, és ez politikában is természetes, én pedig már azt gyűlölöm, aki most vagyok, tehát ezt a pozíciót nem szeretem.

– Inkább csak zenélnél.

– Most már inkább traktoroznék, hogyha lehetne, tehát gyümölcsfáimmal foglalkoznék. Tehát én soha nem szerettem ezt a pozíciótörténetet, a saját titulusomat sem voltam képes megjegyezni sokáig. Teljesen mindegy, hogy milyen pozícióban, munka van, feladat van, ügy van és el kell látni.

A másik az, hogy a miniszternek szükségszerűen kíváncsinak kell lennie, és ez a kíváncsiság ez bennem megkopott. Én már nem vagyok annyira kíváncsi.

– Hát hogyha napi egy könyvet el tudsz olvasni…

– De ezeknek a szerzőknek a jelentős része minimum 50 éve halott. Tehát én kulturális ellenforradalomban vagyok, este kilenc után nincs digitália.

– Ez a lázadásod.

– Igen, ez a lázadásom. Bakelitet hallgatok, tehát ha zenét akarok hallgatni, csak bakelit, és csak olyan szerzőket olvasok, akik legalább ötven éve hallottak, hiszen az időtálló terméknek.

– Ők nem tudnak írni egy dühös e-mailt. Jobb esetben.

– Jobb esetben, igen.

– Szeretnék mutatni neked valamit.

– *Boldog születésnapokat! Vidnyánszky Attila Oscar-díjat kapott. Nem kapod meg, Tóni? De miért? Még nincs kész a film. Jó, hát most attól még kaphatott volna.

– Megérdemli.

– Marika vagyok, borkóstoló, president.

– Köszöntünk mindenkit innen egy baromi kedves, független barátunk, Patrióta szülinapi bulijáról.

– Hány éves lehettél a szüleid?

– A Demeter Szilárd, meg a Német.

– Ja, 48.

– Egy nagyon kedves múzeumi barátunk kerek szülinapjáról. Több jeles eseményt is ünneplünk a szülinapi évben, és ahogy minden Magor állampolgár tudja, nálunk mindenki azt kap, amit kér, és amit nem szégyellünk, és általában semmit nem szégyellünk. Nem tudom, Te se szoktad szégyellni magad, nem? Persze, hogy nem. Nem is szabad, mert rosszat tesz. Szilárd születésnapjára átadhatjuk neki a Magyar Természettudományi Múzeumot, az Iparművészeti Múzeumot, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumot, a Petőfi Irodalmi Múzeumot és az Országos Széchenyi Könyvtárat.

(felvétel lejátszása)

– Ezt láttad már?

– Nem.

– Akkor így utólag volt már ennél szebb szülinapi ajándékod?

– Még humoros is a maga módján.

– Láttam, hogy most röhögtél.

– Igen, igen. Ebben van humor, tehát olyan típusú vicc, amit lehet értékelni, ezt messzemenően tudom támogatni. Csak a mentális önvédelem miatt, hogy a nézőket is képbe helyezzük. Én a Soros-cikk utáni történelemben, ott nagyon durva támadások érkeztek, főként Facebookon, minthogy Messengeren, meg Instán, meg ilyen helyeken. De nem is ezért, nem az, hogy engem támadnak, azt leszarom, de a családomat nagyon durván fenyegették. És akkor letöröltem magam minden közösségi médiás felületről, tehát mindenhonnan kivonultam, és ez olyan volt, mint amikor egy szmogos városból, egy zsúfolt városból kimész a hegytetőre. Tehát lett levegő, lett tér, megszűnt a zaj a fejedben, tehát hogy volt időm gondolkodni, meg a saját dolgaimmal foglalkozni, és annyira jól esett ez a tisztaság, meg ez a csend, hogy úgy döntöttem, hogy nem is térek vissza. Tehát én gyakorlatilag azt hiszem, most már több mint két éve, vagy három éve semmilyen közösségi médiás felületen nem vagyok fent, nem látom, fogalmam nincs, hogy mi történik.

– Ne haragudj, hogy mutogatunk ilyeneket.

– De azért élményszerű, merthogy én nem látom, és televízióban csak focit nézek, még azt sem nézem meg, amikor én szerepelek. Tehát, kizártam a hétköznapi fecsegést az életemből, mert elég sok munkám van ahhoz, hogy összpontosítani kelljen. Ezeket én nem látom.

– Na jó, de Marika nagyon jól rámutatott arra, hogy hány múzeum van most alattad? Hat.

– Hat országos hatókörű intézmény és 41 filiálé, ez 47 darab közgyűjteményi egység, fogalmazzunk így, intézmény, amit össze kell tudni úgy rakni, hogy a matematikai összegük többnek bizonyuljanak, mint ami most így külön-külön van.

– Beszéljünk még egy kicsit a kultúrának egyéb tevékenységéről, amiket csinálsz, mert baromi sok mindent csinálsz, és nyilván a felét nem fogjuk érinteni, de az egyik legjobb dolog szerintem ezek közül a Hajógyár.

– Igen.

– Az a saját ötleted volt? Az hogy nézett ki annak az alakulása? Mert az, amit nálunk is mindenki, tehát még a Gege is, de ugye a Pione itt most el is mondta, hogy halálra dicsérnek, az egy híd. Nagyon kevés ilyen híd van bal és jobb oldal között így a kultúrában, te verted ezt a hidat?

– Igen. Ugye ez a popkultúra kérdésköre, és ez megint a magaskultúra és a tömegnek nevezett kultúra közötti, szerintem hamis dilemmának a feloldási szándékából fakad. Tehát én úgy látom, úgy gondolom, nemcsak én sokan gondolják így, de hogy a mi elsődleges kultúránk az a tömegkultúra, vagy popkultúra, vagy könnyű kimondani, nézi fentről az elefántcsonttoronyból. Tehát, hogy

főként a ’70-es évektől errefelé annyira erős lett a magyar popkultúra, ezen belül is a könnyűzene, hogy kiváltotta a költészetet, meg az irodalmat.

Tehát hogyha ’82-ben random megkérdezel tíz embert az utcán, hogy határhelyzetben, elhagyta a nője, meghalt valaki, nem tudom, mihez kapaszkodik, akkor elég valószínű, hogy tízből kilencen nem József Attilát mondják már akkor.

– Hanem az Illés zenekart.

– Vagy nem tudom, LGT-t, vagy az EDDA-t, valamit. Mert hirtelen a popkultúra elkezdett válaszokat adni az őt érintő életproblémákra, kérdésekre, popkulturális válaszokat nyilván. Tehát, hogy az Eddának A hűtlenje az azért szólt akkorát, mert popkulturális eszközökkel, a popkultúra nyelvén, aki a rockzene nyelvén elmondott valamit helyette, és azzal ő tudott azonosulni, megérintette őket.

– Ez a Háy János effektus, amit ugye érintettünk.

– Így van. És ez jó egyébként, de közben meg a magaskultúra erre szórakoztatóiparként tekint. Egy része valóban az. Tehát

a popkultúrának egy jelentős része, a tömege az szórakoztatóipar, de van az önértékű része, ami legalább annyira művészet, mint a kortárs komolyzenei szcéna, mert benne van az isteni szikra, benne van az alkotás, a megismételhetetlen teremtés aktusa,

ettől lesz egy alkotás alkotás, hogy azt egy ember hozhatta létre, többen, tök mindegy. Egyszeri és megismételhetetlen. Ettől lesz egy önértékelési történet. És ilyen darabok vannak, ilyen típusú popkulturális alkotások vannak, tehát hogy az is, tekintsünk rá művészetként. Na most ezt két irányból kell megközelíteni, egyrészt a magaskultúrát be kell sározni, le kell rángatni őket erre a szintre, másrészt el kell hitetni a popkulturális alkotókkal, hogy az ő testtartásuk nem a szórakoztatóipari testtartás. Tehát hogy ők művészetet csinálnak.

– El kell őket hitetni? Hát ők ezt szerintem elhiszik maguktól is, nem?

– Nem, frusztráltak. Hiszen ezt hallják, ha megnézed a díjazottak névsorát, vagy megnézed, visszamenőleg az elmúlt ötven évre, vagy harminc évre a díjazottak névsorát. Zenei díjat könnyűzenész a legritkább esetben kapott egészen az utolsó évekig. Hiába volt Szakcsi Lakatos, a világ egyik legnagyobb zenésze, egészen nem tudom, 2000-es évek, 2010 utánig szóba nem jöhetett volna, hogy ilyen típusú zenészek is kapjanak Kossuth-díjat. Érted?

– De most már Fásy Ádám is kap, szóval van remény.

– A lónak vannak oldalai, tehát hogy Ádám nem a zenei…

– Közösségszervező…

– Közösségszervező munkájára kapta.

– Krúbi mikor fog szerinted kapni?

– Ez egy jó kérdés. Én azt mondanám, hogyha 25 év múlva még mindig beszélünk Krúbiról, és Krúbi még mindig lesz, akkor meg fogja érdemelni, igen, tehát ez egy hosszútávfutás.

– Tehát akkor azt mondod, hogy az Edison-i példádat is sokszor rá szoktad mondani, de most direkt én mondom el, hogy 90 százalék az a kemény munka, és csak 10 százalék a tehetség. Tehát nem elég egyszer-kétszer jót alkotni, hanem beszélni is kell róla, úgyhogy szintén nézzünk meg valamit.

– Teljesítmény, igen.

– *Nekem egy olyan anekdota jutott eszembe, ami bár munkával kapcsolatos, mégis valami nagyon személyes dolog, ami engem mindig megérintett a Szilárd munkamódszereiben. És ez az, hogy azért egy ekkora munkaközösségben, amiben mi dolgozunk, ilyen sok komplex feladattal, nőkkel, de nem csak női viselkedést bizonyít ez. Jellemző az áskálódás, az árulkodás, a feljelentgetés. Velem nem történt meg, de cégen belül ismeretes, hogy aki egy hasonlóval próbálkozik, az hogy járhat. És szoktak kollégák néha megengedni maguknak olyat, hogy Szilárdnak írnak egymásról egy jó hosszú feljelentő levelet, amiben bepanaszolják az adott kollégát, akit szintén ugyanúgy a Szilárd választott, mint őket. És Szilárd szerintem nagyon tanulható, meg tanulandó módszere ennek a konfliktusnak a feloldására, ennek a problémának a megoldására az, hogy amikor elküldődik neki az adott levél egy bizonyos harmadik szereplőről, ő beveszi azt a bizonyos harmadik szereplőt a levélbe, és csak ennyit ír hozzá: oldjátok meg!

(felvétel bejátszása)

– Mentálisan neked nem csak azzal kell megbirkózni, hogy bal vagy jobb, nem csak azzal kell megbirkózni, hogy RMDSZ, vagy Tőkés-féle Néppárt, vagy Magyar Polgári Párt, vagy Brüsszel, vagy Erdély, vagy Magyarország, hanem te vezető vagy.

– Igen.

– Na most főleg a kultúrában, gondolom, csip-csup harcok aztán, mint hallottuk, vannak. Hogy tudsz te úgy mentálisan föltöltődni, hogy hazamész, és hajnalig olvasol, mert tudod mit, ezt ne is válaszold meg, hogy tudsz úgy alkotni, hogy tudsz új dolgokat kitalálni. És most nem arra gondolok, hogy recenziók, hogy hogy nézzenek ki a jambikus sorok, hanem újabb és újabb ötleteket kitalálni, mint például a Hajógyár?

– Traktor.

– Traktor. Hol van ez a traktor? Annyit mondod, hogy traktor.

– ’18-ban, ’18 nyarán, akkor már egyéves volt a kisfiunk, a feleségem is székely lány, Székelyföldről jött, és nekünk hiányoznak a hegyek. Tehát az embernek hiányoznak a hegyek. És akkor gondolkodtunk azon, akkor ilyen Századvéges vezető elemzőnek hívják ma ezt a pozíciót, Századvégesként, elég kispénzű emberként nézegettem, hogy hol tudnánk venni valahol egy tanyát, ami hegy, hegy közelbe van, és mivel addigra már megtanultam, hogy a budapestinek Nyugat fele csavarodik a nyakat, mindenki a Pilis fele megy, még tovább, megnéztem, hogy Keletre mi van. Budapesttől Keletre, hát mondom, ott a Mátra, Magyarország legmagasabb hegye, legmagasabb pontja, ami nekem 900 méterrel a tengerszint fölött születnek domb, de kicsit hunyorítva hegynek tűnik. És akkor a Mátrában zsákfalut kerestem, tehát olyan zsákfalut, ahol nincs nagy átmenő forgalom, mert szerettem volna, hogyha a gyerek az utcán játszik, akkor a belvárosban laktunk egy albérletben, és elképesztő, tehát bezárt játszótérre viszed a gyereket, tehát hogy kerítéssel elzárt játszótérre viszed a gyereket, és minden gyerek mellett van két felnőtt minimum, és a gyerekek nem tudnak szocializálódni a homokozóban, mert az egyik ráüt a másiknak a kezére a lapáttal, vagy elveszi, rögtön négy felnőtt van ott, akik vitatkoznak, hogy Józsika ezt most jól csinálta, vagy szabad, vagy nem szabad, add vissza, nem tudom micsoda, tehát nincs meg ez a típusú kultúrája, vagy nem volt meg, és szerettem volna, hogyha utcán játszik – egy; kettő: sáros lesz; három: gyümölcsfákat szerettem volna ültetni, ami együtt nő a gyerekkel, hogy mindig akkorát essen, hogy mekkorát kell, és így tovább. És akkor már a Századvégén elértem azt a státust, hogy igazából ez csúnyán fog hangzani, de nem kellett bejárnom nekem napi szinten a munkahelyemre, tehát már megbíztak annyira bennem a főnökeim, hogy azt mondták, hogy nekik mindegy, hogy a Himalájáról is, de határidőre végezzem el a feladatot, aztán helló, néha találkozunk. És akkor volt egy ilyen nagy mozgási szabadságom. És akkor itt találtam meg egy mátrai zsákfalut, zsákfalu zsákutcájának a végén egy Kádár-kockának hívják errefelé, egy normális falusi házat, amit annyi pénzért vettem meg, amennyiért Budapesten egy előszobát nem kaptam volna. Akkor nem akartak sokan venni abba a faluba házat, azóta sokan akarnak ott vásárolni.

– De nem miattatok.

– Nem, nem, nem, az egy gyönyörű helyen van.

– *Pogány Indulótól a Tropicalli, amit most nézünk. Bajban voltam, hogy néha azt veszem észre, nem tudom egyes szavakról, hogy mit jelentenek, olyankor megyek a szlengszótárba, és olyan örömmel vettem észre, hogy a szlengszótár sem ismeri ezt a tropicallit. Gőzük nincs a szlengeseknek, hogy mi az a tropicalli. Nekem van egy elképzelésem, elmondom. Van egy ilyen nevezetű lepke, gyönyörű lepke. És ugye úgy emlékszem, hogy négy tropicalli van valahol a bendőjében, vagy valahol a lírai hősnek, vagy itt a dal hősének. A lepke pedig a lebegéssel van kapcsolatban, és úgy gondolom, hogy ez pedig valami szeren való utazást jelent, és négyféle összetevője van a szernek, amivel utazik az ember. Jó utat. 

(felvétel lejátszása)

– Ez zseniális. Én csak azt sajnálom, hogy ez nem jut el elég emberhez, mert ha belegondolsz, itt az irodalmat tudtátok, ráadásul posztmodern környezetben intellektuálisan úgy átadni, hogy az még szórakoztató is.

– Hát mert erről beszéltem a Hajógyár program, vagy nem tudom mi, hadművelet kapcsán, tehát hogy Zalán Tibi elég nyitott volt hozzánk. Zalán Tibinek ilyen a karaktere, eléggé ilyen underground figura a komoly irodalomban is, tehát hogy éppen emiatt nem szeretik, mert nem egy komfortos fickó, tehát nem lehet betenni ide, vagy oda, vagy amoda.

– Különc.

– Szabad ember, fogalmazzunk így – és akkor Zalán Tibit tudtuk behúzni abba a történetbe, hogy akkor ő, mint költő, mentor, tehát aki foglalkozik fiatal tehetségekkel, nézzen meg már ilyen rap szövegeket, és kezdje el költőként, költő mentorként ezeket értelmezni, később aztán Gege is társult hozzá, és megy ez az egész történet. Erről beszélek, amikor a komoly vagy magaskultúrát besározzuk idézőjelben, tehát behúzzuk őt egy olyan kontextusba, egy olyan közegbe, ahol elkezd élni, elkezd működni, mert Zalán Tibi ezen keresztül el tudja mondani, hogy mi a fontos a költészetben, hogyan kell verset írni, mire kell odafigyelni, hogy működik a nyelv, hogy működnek az asszociációk, hogy működik ez az egész nagy mágia, amit költészetnek hívnak, miközben rap szövegekről beszél, tehát hogy arról beszél, amit szeret, kölcsönösen, ez win-win szituáció, mindenki kap valami többletet. És ilyen típusú határsértésekre van szükség egyrészt, másrészt a formanyelv: tehát én azt mondtam, hogy össze kell rakni azt a kettőt, onnantól kezdve a Dénes Adél vezette csapat találja ki a formátumot, címet, minden egyebet. És akkor egyszerűen az történik, hogy ezekre a fiatalokra rábízzuk (Zalán Tibit is most fiatalnak fogom számítani a maga 70 évével), tehát hogy rábízzuk, semmit nem szólok bele. Amikor Pionék például slam poetryt tartottak az A38 hajón, amit spoken wordnek neveztünk, mert zenei, betoltam mögé négy elképesztően tehetséges zenét.

– Amúgy ez egy kockázatos dolog volt, mert ha onnan közelítünk meg téged, lehetett volna az a kimenetele a dolognak, hogy a slam poetry a legrosszabb dolog a világon, hiszen az irodalmat korcsosítja, korcsosítja, nehéz szó. De te a lehetőséget láttad benne, nem?

– A feleségem slammerként kezdte.

– Elfogult is vagy.

– Nem, én előtte már ismertem a slam poetry mozgalmat, és az, hogy feláll a színpadra egy fiatalember, többé-kevésbé rímekbe szedve, de nem is muszáj rímekbe szednie, szabadverses (mondjuk így) formában elmondja a gondolatait a saját kortársainak, akik ott vannak és azonnal visszajeleznek, tehát hogy van azonnali feedback, és ebből születik valami közös élmény, ennél nagyobb ereje nincs az irodalomnak. Tehát, hogy nem érdekelt engem, hogy mit mondanak, az a fontos, hogy megtörténik. Tehát történik valami, művészi eszközökkel kifejtesz valamit a világról, és erre reagál a közönség.

– Most egy-két ilyen gyors és már ilyen levezető kérdésem lenne, hogy amikor van lehetőséged, akkor verseket is szoktál olvasni, vagy csak regény?

– Rilkét sokat olvasok, és most József Attilát olvasok, mert egy székely cyberpunkba építem be éppen József Attilát, tehát most a teljes költészetét ától cettig meg kell ismernem.

– Említetted, hogy mindenki ír verseket kamaszkorában. Neked mi volt az első, amit a prózát írtál először, vagy verset?

– Újságcikket.

– Azta.

– Irodalmi újságcikk, fogalmazzunk így.

– Tehát publikációt írtál?

– Hát publicisztikaszerűség, de ez inkább, tehát hogy árnyaltan meg tudtam fogalmazni diákújságírói témákat, ez volt az első kísérlet. És én az irodalomban úgy kapcsolódtam be, mint alkotó, hogy eredetileg tárcát szerettem volna írni a Délmagyarország című napilapban, amikor kutatói ösztöndíjjal Szegeden néztem, hogy milyen drága a sör, és hogy azért állítólag jól fizettek volna, mármint a tárcáért, mire megírtam a tárcát, megszűnt a tárcarovat, tehát hogy ott maradtam egy szöveggel, amire én azt gondoltam, tárca. Később ezt a szöveget küldtem be a Tiszatájhoz, évekkel később novellapályázatra, és ezzel nyertem meg az első helyet. És akkor kimentem átvenni a 80 ezer forintot, nekem akkor egyetemistaként a világ összes pénze volt.

– Mire költötted?

– Jegygyűrűt vettem belőle. Tehát, amikor kimentem átvenni az első díjat, akkor a Tiszatáj szerkesztőségében ott ültek a főszerkesztők, Ilia Miska bácsi meg egy csomó nagy ember, és mondták, hogy akkor szeretnének még további novellákat leközölni. Mondtam, hogy nincs több. Ez az egy van. És akkor mondták, hogy ezt nem lehet elfogadni, tehát ők nem adhatják az első díjat olyan embernek, akinek egy darab irodalmi szövege van, és rögtön 80 ezer forint a honorárium. Legyek szíves, nagyon gyorsan írni még novellákat, mert szégyenben maradunk. Úgyhogy így kezdtem el egyáltalán prózát írni.

– Látod az ismétlődést amúgy az életedben? Mert ezt neked mondták, majd egyébként itt is egy órával ezelőtt azt mondtad, hogy nem mondhatod meg az íróknak, hogy írjanak, de azért mégiscsak arra taszigálod őket.

– Hát igazából az volt a lényeg, hogy megmentsem a zsűrinek a seggét.

– Meg a nyolcvanezret.

– Meg a nyolcvanezret, igen. De nem mondták meg, hogy mit írjak.

– Nyilván, csak, hogy írjál.

– Igen.

– Mi volt az első olvasási élményed, ami megragadt, ami behúzott?

– Egy Jules Verne, Grant kapitány gyermekei. Nem tudtam letenni.

– Akkor azért akarod ezt a fiadnak is mutatni?

– Igen, nem tudtam letenni. Utána jött a Delfin könyvek, amihez mi elég nehezen jutottunk hozzá Székelyföldön, tehát számomra egy Delfin könyvvel való találkozás mindig ünnep volt gyerekkoromban.

– Édesapád, édesanyád vagy a bátyád volt az, aki nagy szerepet játszott abban, hogy megtanultál és meg szerettél olvasni viszonylag korán?

– Édesanyám.

– Édesanyád?

– Édesanyámnak az volt a stratégiája, hogy mi gyerekek (nem gondolta, hogy a kommunizmusnak egyszer véget ér, tehát hogy ők úgy éltek, hogy ez sajnos kitart az életük végéig) csak akkor tudunk kitörni abból a státusból, amiben vagyunk, hogyha olvasunk. És ezért ő vállalta a konfliktust, családon belüli konfliktust is azért, hogy nem kell mindig pityókát kapálni a gyereknek, hanem olvasson, és akkor rengeteget olvastatott bennünket.

– Ritkán, de megnyilvánultál egyszer-kétszer szülőkkel kapcsolatban.

– Nekem egy ilyen vezérmondatom van. Azt hiszem, hogy egy évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy gyakorlatilag emellett dolgozom, vagy ennek mentén dolgozom.

Édesapám, mint esztergályos mester mondta a munkásainak, és mondta nekünk, a gyerekeinek is, következőképpen hangzik: olyan nincs, hogy nem lehet. Nem tudom, vagy nem akarom. De hogy nem lehet, ez nem létezik.

Igen, ilyen az öreg, a mai napig ezt mondogatja egyébként. Tehát, hogy ez egy érdekes város, ahol én felnőttem. Nem volt már szülészet, ezért születtem Székelyudvarhelyen, a legközelebbi nagyvárosban, idézőjelben nagyvárosban, de Szentegyházán nőttem fel értelmessé, életem első tizzénnégy éve Szentegyháza. Szentegyháza az a Szentkeresztbánya és Nagyoláhfalu egyesüléséből létrejövő városka.

– A Madarasi Hargita lábánál.

– Hargita lábánál, igen. És az a sajátossága, hogy a ’60-as, ’70-es években betelepítettek rengeteg környező faluból rengeteg munkást, hogy a vasgyárat felpumpálják a szocialista ipar remekének, és egyébként jól is működött. Tehát, hogy egy olyan városban nőttem fel, ahol attól lett város, hogy van benne 22 tömbház összesen, tehát hogy máshol egy városnegyedet vagy egy utcát nem mernének emiatt városiasítva, vagy urbánusnak tekinteni, de mi már a belső Eminescu és a külső Eminescu, ez öt-öt tömbház, már ezek külön identitással bírtunk, tehát nagyon izgalmas, de hogy ez akkor formálódott, ebben kellett úgy felnőni, hogy városi is voltál, hiszen negyedik emeleti kétszobás tömbházlakásban nőttünk fel, de közben meg az élettered, a játszótered, az a hegy, az erdő, meg nagymama, aki három kilométerre a falusi házban élt állatok között, és így tovább. Édesapám, miközben vasesztergályos mester volt bent a gyárban, és délután a garázsban – szokásos klasszikus szocialista műsor – Daciát szerelnek a haverokkal, emellett disznót tartott a garázssor végén, amit nekem kellett etetni, takarítani, és így tovább, és a disznóvágás az a nagy rituálé volt, amit a garázsban végeztünk.

– Innen lettél te filozófus.

– Igen.

– Így azért a pesti értelmiségi köröd más megközelítésbe helyez téged, nem? Amikor ezt a hardcore gyerekkort elmeséled, ami egyébként lehet, hogy nem is hardcore, hanem.

– Ez egy nagyon jó gyermekkor volt, nagyon gazdag, sokrétű, sok impulzussal járó gyermekkor volt, de az, hogy a pesti értelmiség engem hova helyez, az pont nem érdekel.

– Akkor te nem akartál sosem megfelelni.

– Azért nincs igaza Kepesnek abban, hogy kizárnak klubból, mert én nem akartam soha belépni ebbe a klubba.

– Mint Woody Allen.

– Tehát, hogy igen, erre gondoltam. Azért van az embernek saját világa, saját szabadsága, saját élete. Ebben megválogatom, hogy kik azok az emberek, akiket én beengedek ebbe a saját életbe, kik a barátaim, kikkel miről beszélgetek, de ez egy másik történet. Van a munkád, vannak az ügyek, ami mentén szövetkezel különböző emberekkel, ez két különböző történet.

És nekem teljes életem van magánemberként is, tehát Demeter Szilárdként jól érzem magam, nem kell hozzátenni a nevemet ahhoz, hogy jól érezzem magam, hogy elnök vagy főigazgató vagy egyéb.

– Csak nekem tűnt fel amúgy, hogy édesapádban elveszhetett egy Star Wars rajongó?

– Hát szerintem igen. Tehát az öreg valószínűleg, hogy a klasszikus Csillagok háborúját megnézte, nem rajongott érte, vagy legalábbis nekem nem mondta, hogy rajongott volna érte. De egy érdekes dinamikája van az édesapám kultúrafogyasztási szokásainak, hogy így mondjam. Tehát, hogy miközben gyerekkorunkban elég sok balhé volt ebből, hogy olvasunk, vagy nem olvasunk, vagy mennyit olvasunk, nem az olvasással volt baj.

– Ez lázadás is volt neked.

– Nem, szórakozás, kikapcsolódás.

– Úgy értem, hogy apa elleni lázadás, nem?

– Nem, nem kellett ott nagyon lázadni. Tehát, hogy apám ez a munkamániás ezermester, tehát a munka az élet, az ad neki tartást.

– Klasszikus székely.

– Klasszikus székely, most 76. évében naponta 6-kor felkel. A régióban ő az utolsó olyan esztergályos mester, aki a klasszikus vasesztergályos munkapadon tud dolgozni, tehát mindenki a quadoknak, meg a traktoroknak a mindenféle fogaskerekét hozzá viszi. Vettem neki egy esztergapadot, ilyen régi vas ízét, manuális nem tudom mit, és naponta 6-8 órát ledolgozik ma is, merthogy ettől szereti ezt.

– Azért csak nézzük már meg, hogy most melyik volt az eredeti mondat.

–  *Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! 

(felvétel bejátszása)

– Apám árnyaltabban fogalmazott ennél.

– Melyik a jobb mondat? Ez vagy apádé?

– Az apámé.

– Mikor lesz a következő koncert?

– Ez egy jó kérdés, ugyanis amikor a Közgyűjteményi Központ elnöki pozícióját elnyertem, fogalmazzunk így, akkor szögre akasztottam az idei évre vonatkozóan a basszusgitárt, tehát szóltam a zenekarnak, hogy előreláthatóan napi 72 órában ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznom, és ez két dolgot jelent. Egyrészt, hogy nem fogok tudni koncertekre járni.

– Meg próbálni, gondolom.

– A másik az, hogy a próbák: legritkább esetben jutok el próbálni, és nem szeretném, ha miattam leállna a zenekar, ezért vegyenek fel egy helyettes basszusgitárost, mondtam én nagy bátran, és felvettek egy olyan helyettes basszusgitárost, aki úgy játszik, mint az Isten, tehát Magyarország egyik legjobb basszusgitárosa, úgyhogy szerintem most már ott hagyom, hogy hadd szóljon jól a zenekar, ne én rontsam a nívót, és majd szépen beállok ilyen öregapós, bluesolós, meg a gyáva ketten pengetős történetbe, mert arra most mind a kettőnknek talán lesz majd ideje. Szóval nem tudom, hogy folytatni fogom-e ezt a zenekaros életet. Addig, amíg ezt az egész Közgyűjteményi Központot nem rakjuk úgy össze, hogy funkcionálisan működjön, és lássam azt, hogy anélkül is működik, hogy a főnök oda kelljen menjen morognia, hogy meg kell csinálni, meg át kell tolni, át kell vinni a szerelmet fogunk között a túlsó partra, addig sajnos ez fogja elvinni az időm 110 százalékos részét, vagy nem tudom mennyit. Úgyhogy most a zenélést egy picit zárójelbe raktam. Ettől még otthon van mindenféle hangszerem, és mivel a kisfiam dobol, vagy most tanul dobolni, ezért néha be szoktam állni, hogy úgy gyakoroljon, hogy én valami dalt játszom neki, tehát hogy adok egy ritmust, és akkor neki le kell követnie. Most a feleségemet meggyőztük erről, akkor vettem a feleségemnek is egy gitárt, és akkor most házi zenekart választunk.

– Azt a mindenit! Családi házi zenekart. Mi a nevetek?

– Még nincs nevünk, még csak most vagyunk formálódóban, még próbálgatjuk az összhangot összerakni. Kicsit nehéz, amikor a fiad a főnököd, tehát hogy ő a frontember nyilván, és akkor a magam bölcsességével próbálom rávezetni a helyes útra, úgyhogy minden nap megbeszéljük. 

– Hogy nem technót játszunk, hanem bluest?

– Gyakorlást.

– Gyakorlást?

– Nyolc éves?

– Hét.

– Hét évesen ez még nehéz.

– Igen, csakhogy neki meg kell tanulnia, engem erre tanított meg a zene, hogy a sikert nem lehet azonnal elérni. Tehát nem tudsz azonnal dobolni. Tehát a fejedben, meg a füledben van egy csomó minden, a kezeddel nem tudod lekövetni, azért nem tudod lekövetni, mert nem gyakoroltad ki. És akkor ezt próbáljuk mindenfajta, tehát arra próbálom ránevelni, hogy munka nélkül nincs siker, és hogy két kézzel létre lehet hozni olyan dolgokat, ami őt megtartja.

– Egy utolsó kérdésem lenne, hogy mi a kedvenced a kortárs magyar zenekarok közül, vagy zenészek közül?

– Hogy ki az, akit szívesen hallgatok?

– Akit ténylegesen szoktál hallgatni?

– Devát szoktam hallgatni mostanában, mert úgy nyúl hozzá a népzenéhez, a népzenei örökségünkhöz, a maga elektronikus zenei, meg egyébként jó zenei előképzettségével, meg zenei gondolatiságával, hogy egész egyszerűen megszólít, tehát, hogy jó hallgatni, friss, nincs benne ez a műmájerség, ez a népies szcénáskodás. Látszik, hogy ebben él, ezt szereti, ez az ő zenei anyanyelve, és ehhez tud hozzárakni kortárs gondolatokat, és egy huszonéves lány gondol valamit a világról ezen a zenén keresztül, és ez egy jó zenei világ.

– Te nem lennél pipa, hogyha mondjuk a kisfiad mondjuk öt év múlva Beton Hofit hallgatna, és nem Devát?

– Hát én dehogy lennék pipa, most is vannak vitáink már, merthogy a hosszú autóutakat általában a zenei kívánságlisták alapján próbáljuk meg túlélni, tehát hogy mindenki kívánhat valamit, és néha a kezébe adom a telefont, hogy akkor válassza ki, mit, és nem tudom, hogy hogy keveredett be, de Belgát hallgat.

– Belgát?

– Belgát, amivel nekem önmagamban nincs bajom, tehát a Királyok a házban, meg a Nemzeti hiphop, meg satöbbi.

– Benzinkút.

– Ezek nekem is megvannak, meg hogy van benne kakaó, csak ugye rengeteg a csúnya szó, amivel megint nincs baj, mert a magyar nyelv gazdagságához hozzátartoznak, csak ez nem egy kétéves gyerek beszéljen így, meg hát az iskolából azért elég rossz visszajelzéseket kapnánk, hogyan neveljük őt, tehát hogy próbálom rávenni, hogy az, aminek ott helye van, az a hétköznapi beszédben nincs, és ez néha konfliktusos, de igazából nekem teljesen mindegy, hogy a saját ízlésvilágán belül mi az, ami számára többletjelentéssel vagy többletértékkel bír, ha tartalmasan tölti az idejét. Nekem akkor van bajom ezekkel a dolgokkal, amikor csak trendszerűen, divatból követsz valakit, azért, mert megmondja.

– Úszik az árral.

– Merthogy nem tudom. Az, hogy most Krúbi mit mond, vagy mit nem mond a Fidesz, vagy Orbán Viktor, vagy akár az én személyem kapcsán, az érdektelen az ő zenei világa szempontjából.

– Kéne, hogy legyen.

– Számomra az. Azt látom, hogy a közönségnek egy része az emiatt megy, hogy beszól, megmondja, de a közösségnek egy más része az csak egy geg. Igazából a Krúbi zenei világa az, ami őt viszi, és az a kérdés, hogy ez a zenei világ elég erős-e ahhoz, hogy 5-10-15 vagy 25 év múlva beszéljünk Krúbiról. És ez a próba, ez az időpróba. És én ezt nézem a kortárs popkultúrában is, tehát hogy ki az, aki kiállja az időpróbát. És aki kiállja az időpróbát, tök mindegy, hogy mit mond aktuálpolitikailag, miért ne mondja, szólásszabadság van, annak a teljesítményét érdemes értékelni.

– Micsoda szép zárszó. Köszönöm szépen.

– Köszönöm szépen én is!

– Köszönöm az interjút!