Régi tapasztalat, hogy többféle idő és tér létezik: van az az idő, amit óra mér, az a táv, amit méterben megadhatunk – és van az a téridő, amit az emlékezet formál. 

Október 6-a a világ jelentős részének csak egy naptári nap október 5 és 7 között, semmi különös, telik az idő, tik-tak. Nekünk, magyaroknak ennél jóval többet jelent. 

És hogy miért, arra vonatkozóan Ottlik fogalmazott a legátélhetőbben az Iskolában Mohács 400. évfordulója kapcsán, és bár közkeletű a gondolata, nem árt idézni: „Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.” 

És azt hiszem, hogy ez a fontos: bár sok csatát elveszítettünk, a háborút valahogy mindig megnyerjük. 1100 éve ott vagyunk minden minket megszálló birodalom temetésén. 

Viszont október 6-ának volna egy másik üzenete is, ami sajátossá teszi. Ennek megértéséhez vissza kell lépnünk a nyelvhez, a nyelvbe. Egy nemzedékkel a szabadságharcosok előtt Kazinczyéknak köszönhetően történt egy nyelvi kopernikuszi fordulat, aminek következtében elkezdtük magyarul birtokba venni a világunkat. 1848-ban nem csupán a Tizenkét pontot fogalmaztuk meg, hanem új fogalom is született: ez pedig a ‘honvéd’ fogalma. A nyelvészek szerint tükörfordítás a német ‘Landwehr‘ alapján, de én inkább azokkal értek egyet, akik ezt Kisfaludy Károly nyelvújítási leleményeként tartják számon. A ‘das land’ a szótár szerint ugyanis a következőket jelentheti: ország, föld, talaj, szárazföld, vidék, táj, falu. És ez mind az a tér, amit méterben lehet mérni. A ‘hon’-nak viszont nincs számszerűsíthető metrikája. Kisfaludy – majd később Kossuth – ezt érezte meg, ebben éltek: hogy az 1800-as években nem csak egy független európai országot, hanem minden magyar hazáját építették. A katonai jellegű szolgálatra akkoriban két fogalmat is használtak, mindkettő pontos: az 1848-as forradalom kitörésekor még a nemzetőr volt az általánosabb, a szabadságharc idején már a honvéd. 

175 évvel ezelőtt Aradon nem magas rangú katonákat, hanem honvéd elöljárókat végeztek ki. 

Ezt üzeni nekünk október 6-a: a magyarokat nemzetként megtartani – ez a nemzetőrség. Szent István államát hazaként szeretni, és ha kell, életünket áldozni érte – ez a honvédelem. 

És ha már – sokat idézem – Márai Kosztolányi kapcsán azt mondja, hogy „mindig a költők csináltak legelőből hazát”, akkor hallgassuk meg Kosztolányit, aki nálam sokkal szebben és lényeglátóbban megfogalmazza, idézem: „Csak bot és vászon,/ de nem bot és vászon, / hanem zászló.” De ami ennél is fontosabb, írja a vers zárásaként Kosztolányi 1925-ben: „Lelkem, te is, te is – / ne bot és vászon – / légy zászló”.

Nem kisajátítani kell a nemzeti lobogót, hanem lelkünk legyen zászló. Éljünk így, és akkor a mindenkori honvédjeink nem haltak meg hiába.