Gondolom, mindannyian ismerjük Platón barlanghasonlatát. De azért röviden a lényeg: Képzeljünk el embereket, akik születésüktől fogva egy barlangban élnek leláncolva, és csak a falat látják maguk előtt. Mögöttük tűz ég, és a tűz fényében tárgyakat hordoznak egy fal fölött, amiknek árnyéka a barlang falára vetül. A rabok csak ezeket az árnyékokat látják, és ezt hiszik valóságnak.

Platón figyelmeztet, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a leláncolt rabok örülnének annak, ha kiszabadítanák és kivezetnék őket a fényre. És annak se hinnének, nem is értenék, aki a fényről visszajőve megpróbálná elmagyarázni mit látott, milyenek is a dolgok valójában. 

Márpedig az azóta eltelt 2500 évünk erről szól: ki akarunk menni a fényre. Ezt hívjuk tudásszomjnak. Tudni akarjuk, hogy mi van a Lét tisztásán, hogyan néznek ki a dolgok valójában. 2025 a magyar tudomány éve, idén lesz 200 esztendeje annak, hogy az ifjabb Széchenyi felajánlásával megszületett a Magyar Tudós Társaság, majd annak jogutódjaként a Magyar Tudományos Akadémia. 

A magyar tudomány évében nekünk, közgyűjteményeknek is akad keresnivalónk. A múzeumok, könyvtárak és levétlárak mindig is a hiteles tudás bástyái voltak. Most, a dezinformáció korában ez a szerepünk fontosabb, mint valaha. Míg az internet tele van ellenőrizetlen információkkal, a mi digitalizált gyűjteményeink a hitelesség garanciáját jelentik. A közgyűjteményi digitális adatvagyon olyan megbízható, kurált tudásbázist jelent, amely nélkülözhetetlen alapot nyújt a mesterséges intelligencia alapú szolgáltatások fejlesztéséhez.

Csakhogy volna még itt valami, amit nekünk szem előtt kell tartanunk Platón tanítványa, Arisztotelész után. Évekkel ezelőtt a megboldogult Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia kapcsán rendezett konferencián azt merészeltem állítani, hogy nincs több magyar kulturális örökség. Egyetlen örökségünk van, amelynek ugyan különböző részeiért vagyunk felelősek a múzeumainkban, könyvtárainkban, levéltárainkban – de ha nem leszünk képesek az egészlátás logikája szerint megtervezni és végrehajtani a digitalizálási stratégiát, aminek a célja a strukturált tudásátadás, akkor kudarcot fogunk vallani. Ezzel az állásponttal nem arattam osztatlan sikert, a főigazgató kollégák között sem váltam népszerűvé a közös örökség-közös felelősség gondolatával – és csekély vigasz, hogy most pár évvel később megvonhatom a vállam: én megmondtam előre, hogy ez lesz: bár részsikerekről be tudunk számolni, de a nagy egész szempontjából kudarcot vallottunk. A digitális kulturális örökségünk ma is a szerteszét gyöngeség állapotában van.

Ezen nagyon gyorsan változtatnunk kell. Lehetséges, hogy rosszul mérem fel, de konzumidiótaként, aktív kultúrafogyasztóként azt látom, hogy manapság mintha ellenirányú mozgásban tülekednénk vissza a barlangba a láncainkhoz, és még rá is teszünk egy lapáttal: az árnyjátékot a falon most már képernyőn keresztül nézzük. És ez nem csak költői kép: nem tudom, feltűnt-e Önöknek, de már az augusztus 20-i a tűzijátékot ma a telefon képernyőjén keresztül nézzük még a Duna-partról is.

És ez szerény véleményem szerint jóval többről szól, mint az elitista hiányérzetről. Ez az ellenirányú mozgás kiszolgáltatottá tesz bennünket. Ezért a jól végiggondolt közgyűjteményi digitalizálás gyakorlatilag a küldetésünk. A digitalizált, könnyen hozzáférhető múzeumi tudás kulcsszerepet játszhat korunk legnagyobb kihívásainak megoldásában. Csak egy akut példa, gondoljunk a klímaváltozásra: történeti gyűjteményeink értékes adatokkal szolgálhatnak a korábbi környezeti változásokról és az emberi adaptációs stratégiákról. Ez a tudás, ha megfelelően digitalizáljuk és elemezzük, segíthet a jelenkori megoldások kidolgozásában.

Ha viszont nem a hiteles tudás bázisáról indulunk ki, amikor válaszokat keresünk korunk kihívásaira, akkor nem születhetnek jó válaszok. Ha elszakadunk a valóságtól, az akár az emberi civilizáció végét is eredményezheti.

Eléggé egyértelmű döntési pont.