Néhány éve, még a Covid előtt édesapámmal utaztam Székelyföldön. Milyen szépen kizöldült itt minden, csodálkoztam rá az egyik fennsíkon, gyermekkoromban még elég barna volt. Hát igen, morogta, ahogy csak a székely férfiak tudnak morogni, mert akkor itt még pityóka vót, oszt’ feladták, legjobb esetben legelőkként használják a fődeket. Majd fejét csóválva hozzátette: nagyanyád idejében minden portán legalább egy évnyi élelmiszert tartottak a házban; most ha valami nagy baj történne, és bézárnák a bótot, a falu éhenhalna. Aztán megtörtént a baj, a valóság ránk rúgta az ajtót koronavírus képében. Éhen ugyan nem halt a falu, de azért volt fejvakarás. Azt vártam volna, hogy valamit tanulunk belőle.

Nem tanultunk, a pandémia lezárulta után is ugyanúgy éltünk, mint azelőtt.

Most épp a víz viszi el a fél Székelyföldet. Háromszék egy része gyakorlatilag víz alatt, Udvarhelyszéken és Csíkszéken is készültségben, és ami minden magyar embert gyomorszájon vágott: a parajdi sóbányát is elöntötte Korond pataka.

Ez körülbelül akkora csapás Székelyföldnek, mintha Magyarországon egyik napról a másikra kiszáradna a Balaton.

Legalább tizenöt éve tudjuk, hogy baj lehet ebből, és évtizedek óta tudjuk, hogy baj lesz abból is, hogy letaroltuk az erdőinket, mert így nagyobb esők után egyben zúdul ránk az a víz a hegyről, amit addig az erdő megfogott.

Elvesztettük a csatát a természettel szemben, mondta az egyik székely elöljáró, és hát ez a lényeg, hogy csatázunk a természettel, szemben állunk vele, ahelyett, hogy A Teremtő által megbízott gondos gazdaként benne élnénk. Télen málnát eszünk, nyáron narancsot, a turistáknak bármikor tudunk latte-avokádót készíteni, a korondi vásárfiák egy részén ott a pecsét: made in China.

A világ megbolondult, és mi bolondultunk vele, most meg nézzük, hogy képernyőkből, lapos tévéből és simítós telefonokból nem tudunk gátat építeni árvíz ellen.

Van-e jövő Sóvidéken, van-e jövő Székelyföldön, kérdezgetjük egymástól a közösségi médiában a parajdi katasztrófa képeit nézegetve.

Hogyne lenne, amíg itt vagyunk egymásnak, mondaná nagymamám, édesapám édesanyja, csak kicsit nehezebb lesz, mint most. Nagymamám ezt a legvadabb kommunizmus idején mondogatta, világégések korának szülöttjeként neki még a hiánygazdaság is könnyűnek életnek tűnt.

A kezdeményezéseket elnézve most is itt vagyunk egymásnak, ebből következtetve lesz jövő Székelyföldön, lesz jövő Sóvidéken, lesz jövő Parajdon is. Kicsit nehezebb, mint amit feléltünk, rögösebb, kínlódósabb. De hogy élhető legyen, ahhoz nem csak szívben, hanem fejben is ott kell lenni. A víz a parajdi sóbányában, a székelyföldi falvakban, a földeken – valóság. Következményekkel teli valóság. És amióta az Úr kiűzött minket a Paradicsomból, megtapasztalhattuk, hogy a következményeket nem csak elszenvedni tudjuk, hanem alakítani is. Hit kell, akarat és józan ész.

Segítsünk székely véreinknek. Csak rajtunk múlik, hogy milyen jövő lesz Székelyföldön.