Azt hiszem, abban most már mindannyian egyetértünk, hogy az a válság, amelyben élünk, nem csupán konjunkturális, és már nem is csak strukturális – hanem civilizációs válság. Több mint ezer esztendeje talán először fordul elő velünk, európaiakkal az, hogy az Európára vonatkozó állításaink mintha nem jelentenének semmit. Az európai kultúra és civilizáció értelemadó szövete fölfeslett. Megszűntek azok az előzetes- és előítéletek, a közös premisszák, amelyek magától értetődővé tették korábbi alaptételeinket.

Csak néhány példa: nem magától értetődő, hogy az embernek biológiailag két neme létezik, a férfi és a nő; hogy az apa férfi, az anya nő; hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. Talán a legfontosabb: hogy Európa sarokköve, az európai civilizáció felhajtóereje, az igazság fogalma vált lebegővé. Többezer éve úgy éltünk, hogy meg tudtuk különböztetni az igazat a hamistól, a helyest a helytelentől, a jót a rossztól, az igazságot a hazugságtól. És nemcsak meg tudtuk, de meg is akartuk különböztetni – vagyis rendelkeztünk egy olyan morális iránytűvel, amely akkor is jelzett, ha téves irányba indultunk el. Mára ezt az iránytűt elveszítettük.

Az európai identitás, még pontosabban az európai öntudat foszlányosodik. Ma már nem tudjuk megmondani, hogy mit jelent európainak lenni. Hogy miben különbözünk a világ többi részétől. Nincs sajátosan európai gondolat, következésképpen nincsenek érvényes mondataink sem a világról. Ennek egyik oka az lehet, hogy Európa nyugati fele lemondott transzcendens alapjairól. Amikor a felvilágosodás után az embert a teremtés középpontjába állítottuk, az még nem ateizmust jelentett, hanem felelősséget: az ember Isten helyettese lett a földön, aki szabadon dönt, de döntéseiért felel. A XX. század azonban megmutatta: ha ennél is tovább megyünk, és az embert istenné tesszük, abból zsarnokság, háború és önpusztítás következik. A XXI. században pedig az is kiderült, hogy a Teremtés rendjét átírni akaró igyekezetünk élhetetlenné teheti a bolygónkat is. Márpedig nincs másik Föld.

Ami pedig a technológiai fejlődést illeti, különös furcsasága jelenkorunknak, hogy miközben veszélyként éljük meg a mesterséges intelligencia lehetséges öntudatra ébredését, addig a saját szellemi szuverenitásunkról önként mondunk le. Ha hagyjuk, hogy algoritmusok döntsenek helyettünk, ha az igazság valóságszervező fogalmát kicseréljük az adat fogalmára, akkor az emberi szabadság fogalmát üresítjük ki. A valahol konkrét szabadságát fölváltja a bárhol parttalansága, és a végén sehol sem érzed otthon magad. A személyre szabott algoritmus nem azt mutatja fel, aki vagy, aki lehetnél – hanem passzív akárkivé zülleszt le.

Ráadásul tudathasadásos állapotban tenyészünk: még úgy sem érezheted jól magad, ha fogyasztóként pörgeted a világgazdaságot, mert minden megrendelt termékkel csak az ökológiai lábnyomodat növeled. És hát az ember mint ökológiai lábnyom nem jó vagy rossz, hanem csak rossz. Mértéke egy szám. Ami minél kisebb, annál jobb – a legjobb értéke a nulla. Ebből azért már nem nehéz következtetést levonni.

Mindent összevetve a megoldás kereséséhez újra föl kell tennünk az alapkérdéseinket.

Mi a magyar? Mit gondolunk Európáról? Mit gondolunk magyarként és európaiként a világról? Hol a helyünk a Teremtés rendjében, miként kell élhetővé berendeznünk a jövőt? Min kell változtatni, és min nem?

A kulturális nemzetépítés stratégiája megalkotásának szándékával abból indulunk ki, hogy mi, magyarok az elmúlt több mint ezer esztendőben mindig sikeresen tudtunk alkalmazkodni a megváltozó történelmi-természeti valósághoz. Ráadásul soha nem adtuk fel önmagunk lényegét, nem másoltunk szolgaian, hanem legbenső szabadságunk erejénél fogva magunkra igazítottuk az éppen adott feltételeket. Ez igaz volt a honfoglaláskor, az államalapításkor, a tatárjárás után, a török hódoltság idején, a reformkorban, a kiegyezéskor, a rendszerváltáskor. Van tehát tapasztalatunk benne. Most is ez a feladatunk.

Az európai szövet fölfeslése okán annyival nehezebb a dolgunk jelenleg, hogy nem csak alkalmazkodnunk kell a változásokhoz, hanem civilizációs projektet kell összeraknunk és kitartanunk mellette annak céljából, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk.

Ez a civilizációs projekt lenne a kulturális nemzetépítés. Meggyőződésünk, hogy a kultúra, a tudomány, a gazdaság, a technológia és a hit összehangolt rendszerben kell, hogy működjön – divatos kifejezéssel élve olyan civilizációs ökoszisztémaként, amely képes az európai válságra magyar választ adni.

Nincs hova hátrálnunk. Európa mögött nincs semmi. Nem létezik másik Európa. Még pontosabban: amit másik Európának építenének a nyílt társadalom hívei, arról csak annyit lehet megállapítani, hogy az már nem európai lenne.

Ráadásul a brüsszeli bürokrata falanszterrel szemben a keresztény alapzaton álló Európa egyik végváraként tudjuk: Európa sem térben, sem időben nem egyenlő az Európai Unióval. Európa mint gondolat világformáló erő, az Európai Unió beszűkült tudatállapot. 

Merjünk magyarul gondolkodni, merjünk magyarul élni. A kulturális nemzetépítés nem gazdasági kérdés, nem kulturális program, nem politikai ideológia – hanem életforma. Olyan nemzeti önszerveződés, amelyben a múlt erőforrás; a jelen nem sodródás, hanem döntés; a jövő pedig nem fenyegetés, hanem értelemadó kihívás.

Feladatunk tehát: megőrizni, amink van, megszerezni, ami még nincs, de kell, és nemet mondani arra, amire nincs is szükségünk.