A jövő héten két olyan nap is van, ami számomra egybeolvasódik: november 19-én a nemzetközi férfinap, november 20-án a gyermekek jogainak világnapja. Ráadásul a filozófia világnapját minden év novemberének harmadik csütörtökén ünnepeljük, mely idén november 19-re esik.

Arról beszélnék tehát, hogy hogyan illeszkedik mindez egymáshoz az én világomban.

Hajnali fél háromkor felriadt a fiam. Rosszat álmodott, naná, hogy felköltött. Apa, ölelj meg, bújt mellém, megöleltem, nemsokára kisimult arccal békésen szuszogott. Néztem a kölköt, még a rossz álmaitól is meg tudom védeni csak azzal, hogy ott vagyok neki, nyugtáztam magamban, boldogok az apák, akik ott lehetnek, amikor szükség van rájuk. A gyermek pár éve ment iskolába, ne kérdezzetek pókemberes iskolatáskákról, sünis ceruzákról, ilyen bajaink vannak, hány ficánkát színezhet ki naponta, ha mind az ötöt, akkor jó volt, értsen bármit is a tanítónő a jó alatt, mostan színes ficánkákkal álmodom. Megtanítottuk biciklizni, tanítom íjazni, csúzlizni, jön velem a traktorra is, focizunk, zenélünk, nagyjából szabadon, mert, ahogy a gyermek fogalmaz, anya még akkor sem szigorú, amikor szigorú, a családi kör védelme alatt csinálhatunk bármit.

A tudomány mai állása szerint lehet még negyven évünk közösen, a fiam most nyolcéves, tehát a tudomány mai állása szerint 2100-ban még élhet.

Az a kérdés, hogy milyen életet. Nem az én lehetséges negyven évem a tét, az olyan lesz, amilyen, hanem az ő lehetséges nyolcvana.

Őshonos gyümölcsfákat ültettünk, jó esetben tíz év múlva teremni fognak. Akkor lesz tizennyolc, minden mást akar majd csinálni, mintsem gyümölcsöt szedni, ötven év múlva majd megbocsátó rosszallással csóválj a fejét tizennyolc éves önmagára visszagondolva, a gyümölcsfáiban visszaköszön halott apja, vagyis én. Ez a mesterterv, mi mást tudnék tenni.

Tudok-e még mást is tenni a nyolcvan évéért, a bicikli, íj, zene, foci, gyümölcsfa elég-e 2100-hoz.

Nem elég.

A vidéki élet kicövekelésében Pista bácsi segít, se rokonom, se ősöm, mester, mondanám, ha tanonc lennék, de nem tanonc vagyok, hanem apa, aki 2100-at akarja megnyerni a fiának. Pista bácsi és édesapám ugyanabban az évben ugyanabban a hónapban születtek, csodálkoztak rá, amikor találkoztak, felismerték egymásban magukat munka közben, 73 évesen egyikük sem bír leállni, feszt dolgoznak, meg akarják nyerni nekem a következő negyven évet. Pista bácsinak van fia, de nem lehet unokája, így lett a fiamnak pótnagyapja, mert az édes nagyapja sok száz kilométerekre innen él, nem lehet mindig mellette, amikor ott kellene lennie.

Ha ez így van, márpedig érzem a törődő szeretetet, akkor ez lehet a megoldókulcs. Hogy nem a fiamnak kell megnyernem 2100-at, hanem minden olyan fiúnak és lánynak, akinek nincs, vagy nincs ott az apja.