Mindannyian ismerjük Platón barlanghasonlatát. De azért röviden a lényeg: képzeljünk el embereket, akik születésüktől fogva egy barlangban élnek leláncolva, és csak a falat látják maguk előtt. Mögöttük tűz ég, és a tűz fényében tárgyakat hordoznak egy fal fölött, amiknek árnyéka a barlang falára vetül. A rabok csak ezeket az árnyékokat látják, és ezt hiszik valóságnak.

Érdemes egy kört azon is eltöprengeni, hogy beszélgetnek-e a rabok.

A beszélgető rab különös rab. Aki csak leláncolva ül, hallgat és bámulja az árnyjátékot a falon, azt ma kultúrafogyasztónak hívják. Aki értelmezi a látottakat, az már kultúrahordozó. De aki történeteket lát bele az árnyak mozgásába, na, ő a kultúrateremtő.

Ül a kultúrateremtő és mesél. Csak előrenézhet, nem forgathatja a fejét, ezért nem tudja, hogy ki hallgatja, figyel-e rá egyáltalán bárki. Mondja, mondja a magáét, abban reménykedik, hogy ami az övé, az a másé is lehet. Ha lakatlan szigeten lenne, palackpostát üzemeltetne, de nem lakatlan szigeten ül magányosan, hanem egy barlangban leláncolva, hallja, hogy mások is ülnek mellette, ezért nem a magányát oldja, hanem a láncokat beszélné le magukról. A szabadságért mond. Amíg mond, szabad. A történet szabaddá tesz, és itt most meg is állnék, mielőtt még valaki továbbgondolná, ne gondoljuk túl jón és rosszon, a történet még innen van jón és rosszon.

Platónnak nincsenek illúziói. Tudja, hogy a barlangban ülők egy része akkor sem menne ki a barlangból, ha erre fölszabadítanák. Azt is tudja, hogy a barlangból kilépő felszabadult emberek egy része meglincselné a szabadság dalnokait, mert őket hibáztatnák a bántó napfényért és mindazért, amit ennél a napfénynél igaz valójukban megpillanthatnának. 

És azt is tudták a görögök, hogy a tisztást otthonná formáló emberek közül lesz majd olyan, aki nem elégszik meg ezzel, bele akar repülni a fénybe, közel a Naphoz.

A barlanglakóból Ikarosz lesz, Ikarosz pedig szükségszerűen elbukik. De ez nem a történet vége, hanem annak a történetnek a kezdete, amit ma élünk.

Hogyan lehet úgy élni, hogy az ember véges lény, képességei végesek, mit kezdjünk azzal a felismeréssel, hogy mindenki szem a Teremtés láncában. Lehet-e élni így.

Erre már van egy magyar válaszunk: lehet, mert kell. A kellésből lesz az etika, tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz, az emberi szabadság lényege éppen ebben áll: képesek vagyunk a jóra és a rosszra, abban, hogy tudjuk, mi a rossz és mégis tesszük. Vagy megpróbáljuk elkerülni a rosszat. Vagy megpróbáljuk tenni a jót. Vagy mindezt egyszerre. Ezekből a történetekből áll össze a sorsközösség, sorsközösségek alakítják a történelmet.

El kell mondanunk a történeteinket. Azokat a történeteket, amiket senki más nem tud elmondani helyettünk, tehát ha mi nem mondjuk el, akkor nem mondja el senki.

Az el nem mondott történetekből nem lesz sorsközösség, az elhallgatott történetek helyére valaki mások történelme türemkedik be, olyan történelem, ami számunkra élhetetlen és vállalhatatlan.

Ráadásul ma olyan időket élünk, amikor mintha egymás sarkát taposva gyúródnánk vissza a barlangba önkéntes rabságba, és csekély vigasz, ha vigasz egyáltalán, hogy az árnyjátékokat ma már a telefonjaink képernyőin nézzük. Ül a barlanglakó, feje lehajtva, már a barlang falára se néz fel.

A 21. századi barlang rettenetes csapdája: a láncok nem vasból vannak, hanem kényelemből. Nem a kényszer tart minket a mélyben, hanem a dopamin. A barlanglakó szereti a láncait, mert azok mentesítik a szabadság felelőssége alól. A vetített képek vibrálása, a „súrlódásmentes” élmény kábítószere az, ami miatt önként maradunk ülve.

Az sem lényegtelen, hogy ki mozgatja az árnyakat. Platónnál még bábjátékosok voltak a fal mögött. Ma már nincsenek ott gonosz varázslók vagy papok. Helyettük egy Fekete Doboz áll. Az árnyakat az algoritmus vetíti, amely nem gonosz, hanem egyszerűen vak. Nem az igazságot akarja eltakarni előlünk, hanem a figyelmünket akarja maximalizálni. Ez veszélyesebb, mint a szándékos hazugság, mert a gépnek nincs morálja, csak matematikája: addig manipulálja a félelmeinket és vágyainkat, amíg végleg a képernyőhöz nem szegeződünk.

A barlanglakó emiatt jelentésválságban él. A szavak inflációja miatt elveszítette a közös nyelvet, a fogalmak csereszabatosak lettek, így Bábel tornyaként omlik ránk a meg nem értés.

Ezt a válságot az üresség veszi körül: a foglaltság törvénye alapján, ahol mi kiürítjük a tereket – legyen az a demográfia, a hit oltára vagy a saját történeteink helye –, oda mások, más kultúrák és narratívák nyomulnak be, mert a vákuum szívóereje elemi.

Hogy elfedje a belső űrt, a barlanglakó zajt csap. A digitális fülzúgás, a szüntelen vibrálás elnyomja a gondolkodáshoz szükséges csendet, a figyelem pedig – a 21. század legkeményebb valutája – szétaprózódik az algoritmusok piacán.

A zajban tenyészik a felejtés kultúrája. A folyamatos jelen börtönébe zárt ember számára nincs múlt, nincs tradíció, csak a pillanatnyi inger, a „digitális Alzheimer” és a múltat eltörölni vágyó cancel culture pedig elvágja a gyökereket, amelyek megtartanának.

Gyökerek híján marad a szorongás. A tárgy nélküli félelem, a klímaszorongás és a jövővesztés bénultsága, ahol a holnap nem ígéret, hanem fenyegetés.

Végül pedig mindez a gyarmatosítás új, digitális formájába torkollik. Az üveggyöngyök korát éljük, ahol kényelemért cserébe adjuk át adatainkat és szuverenitásunkat a globális technológiai óriásoknak, miközben bezárkózunk a saját buborékunkba, és hagyjuk, hogy életünket az algoritmusok kiszámíthatatlan fekete dobozai irányítsák.

A mindenkori Ikaroszok mindenkor lezuhannak – de az, aki túléli a zuhanást, el tudja mesélni a többieknek, milyen a tisztás fentről. Hogy mi van a rögvaló látóhatárán túl.

És hát tudjuk, hogy mit látnak az Ikaroszok.

További tisztásokat további fényre kijött barlanglakókkal.

Erről szól az azóta eltelt 2500 évünk: ki akarunk menni a fényre. Ezt hívjuk tudásszomjnak. Tudni akarjuk, hogy mi van a Lét tisztásán, hogyan néznek ki a dolgok valójában.

Vagy legalábbis akartuk.

Ma már nem akarjuk. Megelégszünk azzal, amit valaki – egy algoritmus – elénk tesz.

És ez nem csak költői kép: nem tudom, feltűnt-e Önöknek, de már az augusztus 20-i a tűzijátékot a telefon képernyőjén keresztül nézzük még a Duna-partról is. Már nem a valóságot akarjuk megélni, hanem a közvetítést. A valóság csak nyersanyag a poszthoz. A tűzijáték fénye nem a szemünkben tükröződik, hanem a szenzoron. Ez a végső elszakadás: amikor az élmény a pótcselekvés megélése.

A telefonját bámuló barlanglakó kiszolgáltatott.

Ikarosz egyedül repült, és egyedül zuhant le. A magyar válasz, a sorsközösség válasza azonban az, hogy nem kell egyedül repülni. A zuhanást az egyén nem éli túl, de a közösség igen. A kultúra a védőháló, amely megtart, ha a szárnyaink megolvadnak.

Csak egy akut példa, gondoljunk a klímaváltozásra: történeti gyűjteményeink értékes adatokkal szolgálhatnak a korábbi környezeti változásokról és az emberi adaptációs stratégiákról. Ez a tudás, ha megfelelően digitalizáljuk és elemezzük, segíthet a jelenkori megoldások kidolgozásában.

Ha viszont nem a hiteles tudás bázisáról indulunk ki, amikor válaszokat keresünk korunk kihívásaira, akkor nem születhetnek jó válaszok. Ha elszakadunk a valóságtól, az akár az emberi civilizáció végét is eredményezheti.

Eléggé egyértelmű döntési pont. 

A kijárat tehát ma már nem egy térbeli kapu, hanem egy belső döntés. A tisztás nem csak földrajzi hely, hanem a figyelem fegyelme: a képesség, hogy kikapcsoljuk a zajt, és odaforduljunk a valóság felé.