A civilizációs válság és az elveszített öntudat

Amióta világ a világ, válságok jönnek és mennek. Ismerjük a konjunkturális válságot: ez a gazdaság láza, jön a megszorítás, aztán a fellendülés. Ismerjük a strukturális válságot is: amikor az intézményrendszerek recsegnek-ropognak, és reformra szorulnak. De amiben ma élnünk adatik, az ennél mélyebb. Ez civilizációs válság.

A civilizációs válság ott kezdődik, amikor egy közösség már nem tudja megmondani, kicsoda. Amikor elveszíti az önazonosságát, és ezzel együtt azt a képességét is, hogy különbséget tegyen lényeges és lényegtelen között. Európa ma ebben az állapotban van. Az európai öntudat foszlányosodik. Ha megkérdezzük, mit jelent európainak lenni, zavart csend vagy bürokrata bükkfanyelv a válasz. Nincs sajátosan európai gondolat, következésképpen nincsenek érvényes mondataink a világról. És aki nem tudja magát definiálni, arról előbb-utóbb mások fogják megmondani, hogy kicsoda és merre is megy.

Európa mindig történetben gondolkodott. Nagy közös elbeszéléseink voltak teremtésről és üdvtörténetről, jogról és felelősségről, haladásról és megváltásról. Ezek a történetek nem bizonyultak mindig igazaknak, de értelmezhetővé tették a világot. Ma ezek helyén eljárások, stratégiák és protokollok állnak. Az elbeszélés helyét átvette a menedzsmentnyelv. Európa nem azért nem tud megszólalni, mert nincs mit mondania, hanem mert elfelejtette, hogyan kell történetet mondani önmagáról. Aki pedig nem történetben él, az csak események sorát éli túl, ha egyáltalán. A legabszurdabb – sajnos, húsba vágó – példa az illegális migráció kezelése: „menedzselni” akarták azt, amit megállítani kellett volna.

És ami számomra legalábbis a hihetetlen kategóriájába tartozik: ezen állapot nem egy vereség következménye, nem legyőzettettünk, hanem azért élünk benne, mert döntésképtelenek vagyunk. Még egyszer: Európa nem omlott össze látványosan, nem szenvedett el egyetlen végzetes katonai kudarcot sem, amely magyarázatot adna a bizonytalanságára. Éppen ellenkezőleg, a válság a relatív béke és jólét közegében mélyült el. Ez teszi különösen veszélyessé. A külső fenyegetések ellen a civilizációk általában összezárnak. A belső elbizonytalanodás viszont csendben oldja fel az önazonosságot. Európa ma nem tudja, mit kellene megvédenie – ezért nem tudja eldönteni azt sem, hogy mi ellen hogyan kellene fellépnie.

Amikor erről beszélünk, kissé elnagyoltan szoktunk fogalmazni, ezért fontos, hogy pontosítsuk: nem a „Nyugat” válságáról beszélünk általánosságban. A Nyugat két nagy tüdőlebenye – Európa és az Amerikai Egyesült Államok – ma más ritmusra lélegzik. Ennek megértéséhez elég, ha egymás mellé tesszük a két térképet. Az Egyesült Államok államhatárai többnyire vonalzóval húzott egyenesek, adminisztratív döntések kartográfiai lenyomatai. Európa határai ezzel szemben girbegurbák, folyók mentén kanyargók, hegygerinceken futók. Minden európai határciráda mögött háborúk, békeszerződések, traumák és győzelmek állnak. Amerika egyenes vonalai a racionalitás és a jövőbe vetett hit vonalai. Európa görbéi a sors barázdái. Ebből fakad az alapvető különbség a két világ között.

Amerika fiatal és jövőorientált civilizáció: számukra a jelen eszköz, a múlt legfeljebb tanulság. Elenyészően kevesen élnek ott, akik az ősök sírja előtt elszámolhatnának azzal, hogyan sáfárkodtak az örökséggel. És bár jól hangzik, hogy amerikai bárki lehet, de indiánnak születni kell, az őslakosok formálják a legkevésbé Amerika jelenét és jövőjét. A többieknek olyan világrészek örökségét kellene hordozniuk, amelyeket már nem értenek. Legjobb példa: a feketék jogaiért harcoló Black Lives Matter-mozgalom a rabszolgatartó fehér ember nyelvét és a fehér ember fogalmi keretei között értelmezve a világot küzd azon fehér emberek ellen, akik egyébként felszámolták a rabszolgatartást. Észak-Amerika nem érti már Dél-Amerikát sem, hogy’ is érthetné Európát, Afrikát, Ázsiát vagy Indiát. 

Európa ezzel szemben emlékezeti civilizáció, jelene terhelt, mert a múlt újra és újra visszaköszön. Az európai ember nem tud tiszta lappal kezdeni, mert a lap sohasem üres. Nevek, helyek, sírok, romok, katedrálisok és eltemetett birodalmak nyomai rajzolódnak ki rajta. Ez lehet felhajtó erő és bénító teher is. 

Amerika ezért sosem fogja igazán érteni a mi bajunkat. Még szövetségesünk, de a történelmi tapasztalatunk nem közös. 

Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy Amerika mögött ott van még részben Európa, de Európa mögött nincs semmi. Nincs hová hátrálnunk. Nekünk itt kell megoldanunk az életünket, vagy sehol. Ez az európai helyzet tragikuma és lehetősége egyszerre. Európa nem vonulhat ki a saját történetéből, nem tud új földrészre költözni, nem tudja maga mögött hagyni önmagát. Ezért minden válsága végső soron önvizsgálat. Vagy képes lesz újra megfogalmazni, kicsoda, és mi végre létezik – vagy feloldódik mások történeteiben. Európa sorsa még nem dőlt el, de nem is halogatható a válasz a kérdésre. És a kérdés nem az, hogy lesz-e jövője, hanem az, hogy lesz-e még európai jövő.

(Folyt. köv.)