Az Európai Unió jelszava – In varietate concordia – érvényes és igaz. A hiba az értelmezési tartományban keresendő. A brüsszeli újbeszél szótárában az „egység” uniformizálássá silányult: elvárássá, hogy mindenki ugyanazt gondolja a családról, a migrációról, a háborúról, a világról. A „sokszínűség” pedig felszínes látvány-diverzitássá vált: zászlókat, logókat, kvótákat és identitáscímkéket aggatnak a homlokzatokra. Ez a kirakatrendezők sokszínűsége, ami jól mutat, de nem ad, inkább elad – anyanyelvünk nagyon pontosan jelzi a különbséget.

Az eredeti európai gondolat ezzel szemben a létezés rendjéből indult ki. Az egységet rendként, a sokszínűséget ontológiai tényként kezelte. A teremtett világ gazdag, ez a gazdagság pedig a létezés szerkezetéhez tartozik, nem pedig egy eltüntetendő hiba. Európában a sokféleség évszázadokon át adottság volt: különböző népek, nyelvek, történetek és sorsok éltek egymás mellett közös erkölcsi és szellemi horizont alatt. A harmónia éppen a különböző szólamok együtthangzásából született, nem az egyetlen hangra való redukálásból. Az európai zene történetileg elég pontosan lekövette az európai szellem mozgását. Nem véletlenül választották az Örömódát európai himnusznak. Amikor az született, még hittünk Európában, hittünk az európai gondolatban. Ma már legföljebb az SOS-morzejel ritmusára bólogatunk együtt.

Az egység ebben az olvasatban közös mértéket jelöl. Nem arra kényszerít, hogy mindenki ugyanarra a következtetésre jusson, hanem arra, hogy ugyanahhoz mérjen. Az európai egység alapja a közös iránytű megléte volt. Tudtuk, mit jelent az igazság, a méltóság, a felelősség, még akkor is, ha ezek alkalmazásáról heves vitákat folytattunk. Európa mindig is vitázó kontinens volt, ám a vita éppen azért tarthatott össze minket a szétforgácsolódás helyett, mert volt mihez visszatérni.

Európa erejét a különbségtétel képessége adta. Kánonokban gondolkodott, felismerve, hogy a szabadság a rendben élés művészete. Nekünk tényleg a szabadság szülte a rendet. A kánon tájékozódási pont. Nem a kirekesztés eszköze, hanem az iránytű, amely megmutatja, merre van az előre – és hogyan jutunk vissza, ha eltévednénk. Amikor a kánont piacra cseréltük, az irányvesztés lett az úr. A katedrális helyére bevásárlóközpont épült: fedél van ugyan, de mi még az eget is bedeszkáznánk.

A mai „egység a sokszínűségben” értelmezés valójában a konfliktuskerülés stratégiája, a különbségektől való félelem nyelve. Azt az illúziót kínálja, hogy a különbségek eltüntetésével vagy esztétikai kérdéssé silányításával a feszültségek is megszűnnek. Ez önámítás. Az európai egység soha nem volt konfliktusmentes; vállalta a súrlódást. Ebben a szellemi hőben edződött. A valódi vita azonban csak ott lehetséges, ahol van közös nyelv és közös mérték.

A sokszínűség tehát teremtésrend. A nemzetek karaktere a rendszer alapegysége. Európa akkor marad önmaga, ha ezt az adottságot értelmezni és összhangba hozni akarja, nem pedig felszámolni. Az egység előfeltétele tehát az önazonosság: csak az képes a másikhoz kapcsolódni, aki tudja, kicsoda. Ezt mondja ki a felebaráti szeretet parancsolata is: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Értsük ezt jól: csak akkor tudjuk a felebarátainkat szeretni, ha önmagunkat is szeretjük.