2011-ben az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította, mert 1844-ben ezen a napon fogadták el azt a törvényt, amely a magyar nyelvet államnyelvvé tette hazánkban. Azóta tehát hivatalosan is nyelvünkben élünk mint nemzet. Az ehhez szükséges testtartás: magyar szemmel kell nézni a világra, mert – mondta Orbán Viktor miniszterelnök Sátoraljaújhelyen a Trianon-emlékmű avatásán – „aki magyarul néz a világra, az Szent István szemével lát”.

Hát gyakorolgatjuk ezt a szentistváni látásmódot. Alighogy véget ért a száz év magyar magány, lavinaszerűen ránk zúdult a parttalan jogszaporítás és a mindent fekete-fehérben látó eltörléskultúra. Ebben az őrületben nem annyira magától értetődő köszönteni a fehérek között az európait, honfitársban a magyart. Az is ellene megy a szivárványos fősodornak, ha a másság tisztelete mellett, de az önazonosság védelmére esküszünk fel. Pedig csak azt csináljuk, amit ők is kívánatosnak tartanak szerte a világon: fölvállaljuk azt, akik vagyunk, és büszkék vagyunk rá.

Magyarnak lenni ma politikai állásfoglalásnak számít. Ez nekünk, a román kommunista diktatúrában felnőtteknek nem ismeretlen, ám az anyaország még csak most tanulja, milyen az, amikor valami, ami addig olyan természetes volt, mint a levegővétel, egyszer csak napi döntést és kiállást igényel.

Ha már megidéztük államalapító szent királyunkat, akkor talán nem túlzás Kazinczy Ferencet anyanyelvalapítónak neveznünk. Nem csak nyelvet újított, hanem stílust is, nem csak jó, hanem szép magyar nyelvet szeretett volna.

Kazinczy és kortársai nem ellenkultúrát hoztak létre, nem dacból és tiltakozásból teremtették újra a „magyar nyelv házát”. Hanem csak a legnagyobbakra jellemző intellektuális bátorsággal csiszolták ki a magyar gondolat eszköztárát. Amint Kazinczy megfogalmazta: „Nem lehet ott eszméket tisztogatni, ahol a nyelv az eszméket összezavarja”.

Ma a bőrünkön érezzük, hogy összezavart eszmékkel könnyen tévútra vihetnek. Itt van mindjárt a kedvenc példám: a tolerancia eredeti értelmében, úgy, ahogy Európában kiműveltük, nem helyeslést, hanem elfogadást, eltűrést jelent. Nekünk ma mégis az eltorzított, vagyis a behódolásig feszített helyeslés értelmében kellene ideológiai kényszerzubbonyként magunkra öltenünk. Nem fogjuk, nem tudjuk. A diktátumok, birodalmi központok parancsuralmi rendszere nem a mi kultúránk. Bár nem akartuk, de kipróbálhattuk, és nem volt jó.

A mi kultúránk a szabad szellemek összeszikrázása. Eszmetárunk a szabad gondolatok értelmes vitájával izmosodik. Kazinczy szorgalmazta és honosította meg a magyar világban azt az igényt, hogy elfogulatlan, nyílt, a közönség előtt zajló, sokszor kíméletlen, de a lehetőség szerint korrekt vitában dönthessünk a megszülető szellemi teljesítményekről. Ezek voltak az úgynevezett „pennacsaták”, amelyek sok ellenséget és persze sok barátot, harcostársat szereztek.

Mindenesetre egy új, címre és rangra nem tekintő nyilvános vitakultúra született. Kazinczyék generációja nélkül nehezebben nyílt volna tér eszmék és újítások, vagyis a modern politikai környezet létrehozására. Megfogant a magyar gondolat, testet öltött, majd a magyar szót tett követte.

Ebben élünk ma is. Ez a mi élhető jövőt biztosító örökségünk.