Az ezredforduló tájékán szépreményű végzős filozófiaszakos hallgatóként felkérést kaptam a Korunk című folyóirattól, hogy írjak egy esszét. Közelebbi témamegjelölésre nem emlékszem, a megírás körülményeire viszont igen. Mit csinál egy szépreményű végzős filozófiaszakos hallgató? Iszik, mint a kefekötő. Mi legalábbis Kolozsváron rengeteget ittunk, a kocsma volt a piactér, az agora, oda jártunk megfejteni a világot, becsajozni, vagy csak legokosabbra inni magunkat. Nappal könyvtár, onnan gyors zuhanyozás után kocsmába (már ha volt a kollégiumban melegvíz), hajnaltájban valahol csak találtunk egy ágyat.
Már hozzáfértünk az e-mailhez, de még nem uraskodott rajtunk az okostelefon. A levelezésemet a Kellék című filozófiai folyóirat egyetemi szerkesztőségéből intéztem, ezért csak délután olvastam el a szerkesztő sürgetését, egy nappal a lapzárta után lehettünk, mert 24 órát kaptam. Így történhetett meg, hogy már koradélután a kocsmában ültem, iszonyú másnaposan, és meredtem a füstös falakra magányosan, mi a francról írjak s mit is. Mint minden végzősnek, tele volt a fejem tudással, de sehogy se akart összerendeződni, mindenre riposztoztam egy idézettel, de hát citátumokból nem állhat össze világrend. Vagy ha igen, akkor az olyan is lesz, gondoltam én, és gyorsan összehajigáltam valamit az esszéemberről.
Most már nem járok kocsmázni, mert nem lehet bent rágyújtani, és az idézetek is kikoptak az elmémből. Csak azok maradtak meg, amelyek valamilyen értelemben életmankóként szolgáltak és szolgálnak. Okosabb nem lettem az elmúlt két évtizedben, bölcsebb talán. Már ha az a bölcsesség jele, hogy nem föltétlenül akarom megmondani naponta kétszer a frankót, és sokkal fontosabb manapság számomra az, hogy hol írok/beszélek, mint az, hogy mit.
Ennek egyébként nagyon egyszerű oka van: szeretnék kitörni a buborékomból. Lájkembernek lenni kényelmes, azonnali pozitív visszacsatolások erősítik az emberben az önnön nagyszerűségébe vetett hitet, hasonló gondolkodású ismerőseimmel osztogatjuk az egymásra rímelő nézeteinket, megy a #bulika.
Csakhogy ez egy csapda. Az ezredforduló környékén még Hamvasból indultam ki, következzék egy kis remix: „Az emberi Én sem egyéb kísérletnél és töredéknél. Ez bennünk az igaz és valódi. Befejezetlenek vagyunk, nyíltak, meggondolatlanok, fragmentárisak, kérdésszerűek, és sorsunk essay-szerűsége bennünk a legigazibb.” Cseréljük ki a kulcsfogalmat a végén: „… sorsunk közösségi média-szerűsége bennünk a legigazibb”. Na, ez az, ami megrémiszt.
Nem akarok magamnak Meta-sorsot. Az a lét tényleg elviselhetetlenül könnyű, keskenyedik benne az ember, mígnem valóban egydimenzióssá válik, egyszerű, néha képekkel cicomázott idővonallá. Zuhanó repülőben egy utolsót posztolni – hát, ne ily halált adj, Istenem.