1937-ben kirobbant az erdélyi magyarság legnagyobb vitája. Makkai Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a transzszilvanizmus egyik vezéralakja összepakolt, átköltözött Magyarországra, mert, mint megfogalmazta Nem lehet című cikkében: „…nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.” Zárókonklúziója: „A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.”

A Hitelben megjelent írás következményét mai fogalmainkkal így írnánk le: fölrobbant az erdélyi magyar nyilvánosság, virális tartalommá vált a „lehet–nem lehet” kérdés föltevése, vagy, ha úgy tetszik, ez lett az erdélyi magyar értelmiség #metoo-kampánya. Hozzászólt mindenki, és csak igen kevesek adtak igazat Makkainak. Nincs terünk és időnk arra, hogy a vitát érdemben összegezzük, sem arra, hogy ennek 1987-es második hullámát, illetve ennek a korai kilencvenes években történt kiegészítését végigkövessük. A maradók nagyjából két életgyakorlat mentén fogalmazták meg érveiket: „lehet, mert kell”, illetve „ahogy lehet”. Az erdélyi magyarság száz esztendeje e két vezérgondolat mentén fogalmazza meg magát.

Tegyünk fel két releváns kérdést.

Lehet-e nemzeti kisebbségben élni? Lehet, csak nem jó. Abban igaza van Makkainak, hogy már maga a kategória is emberhez méltatlan. Viszont pontos. Ezért sem sikerül lecserélnünk ’nemzeti közösségre’, akármennyire is kívánatos lett volna. A nemzeti közösség kategóriája ugyanis pozitív, kerek egészet sejtet, míg a nemzeti kisebbség kategóriája jelzi a hiányt. Benne van az a frusztráció, amit a nemzeti kisebbség tagja érez a szülőföldjén, amikor nézi, hogy az új többség hogyan prédálja fel és herdálja el az évszázadok során összeszervesült örökséget. És ez saját egyéni sorsodon túl is elég dühítő tud lenni.

Van-e erre európai megoldás? Nincs. Az európai uniós jogrendben az őshonos nemzeti kisebbségeknek nincsenek jogaik. Vagyis: egyszerűen nincs olyan fogalmi mátrix, amiben értelmezni tudnák ezt a kérdést, következésképpen az Európai Unióban jogilag lehetetlen az, hogy egy őshonos nemzeti kisebbség nemzeti közösséggé váljon. Politikailag lehetséges, persze. Erről is szólt Európa a múlt század második felében. Például a baszkok, a katalánok, az írek nemzeti közösséggé verekedték magukat. Ám akárhonnan nézzük, az erőszak nem európai megoldás. Vagy ha történelmileg az is (mert az), akkor sem hinném, hogy szeretnénk a 21. század jog- és érdekérvényesítési eszköztárába átemelni.

Van-e erre más megoldás? Van. Az emberi jogok nem abszolút jogok. Deklaratívak, vagyis – nem olyan régen – megegyeztünk abban, hogy akkor mától ez és ez számít alapvető emberi jognak, mondhatni, kinyilatkoztattuk, csókolom. Az égvilágán semmilyen elvi akadálya nincs annak, hogy ugyanezt megtegyük az őshonos európai nemzeti kisebbségek esetében is.

Brüsszeli akarat nincs rá.

Ennek ellenpontjaként fogalmazódott meg a magyar stratégia, aminek a lényege: ezer évig többségben éltünk, száz éve élünk kisebbségben az utódállamokban – de az éppen aktuális kartográfiai valóságtól függetlenül ezeregyszáz esztendeje magyar közösségben vigyázzuk a Kárpát-hazát.

Mert magyarnak lenni jó.