1956 nem lezárt múlt. Schrötter Tibor ‘56-os hőssel olvasok nagyinterjút, azt mondja: „Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Nem tudom megbocsátani, hogy a meghurcolások során a feleségem elvetélt a három hónapos magzatunkkal, majd később a minket ért kegyetlenségekbe ő is belehalt. Negyven éven keresztül minket nem tekintettek embernek.” Arra gondolok, hogy a minap a kisfiammal edzősarkot építettünk a garázsban, miközben a feleségem a nyári ruhákat pakolta el – idillünk elgondolkodtató ellenpontja az interjúból kirajzolódó sorsnak. Jó életünk van. Schrötter Tiboréknak ez nem adatott meg, mint ahogyan a szüleimnek sem. Pótolhatatlan évtizedeket rabolt el életükből az embertelen kommunista diktatúra – és ők mégsem adták fel. Mások mellett Schrötter Tiboréknak köszönhetjük a jobb életünket.

Ez az első fontosabb emlékeztető október 23-án: hogy semmi sem természetes, semmi nem jár alanyi jogon. Nemzedékek egész sora dolgozott és küzdött azért, hogy nekünk jobb életünk legyen. 

A második emlékeztető: ez a szabadság, amelyben élnünk adatott, nem az ‘én’ szabadságom, nem a ‘te’ szabadságod, hanem a mi szabadságunk. Egymás nélkül nem lehetünk szabadok, egymásba kapaszkodva is csak akkor leszünk ‘mi’, ha az ‘ők’ alatt a gyermekeinket értjük. 

Harmadik emlékeztető: ha a gyermekeink szemén keresztül tudunk nézni a világra (és csakis az az egyetlen helyes nézőpont), akkor látjuk tisztán a feladatainkat.

Mert – és ez a negyedik emlékeztető – ha semmi sem jár alanyi jogon, akkor a jobb élet fenntartása napi választást, döntést és cselekvést igényel. Tennünk kell érte. És értük kell tennünk, nem magunkért.

Még ekkor is, minden jószándékunk, elhatározásunk, tenniakarásunk ellenére – ötödik emlékeztető – sorsunk, sorsuk kivédhetetlenül rosszabbra fordulhat. Miattunk is akár. Az emberi szabadság képesség a jóra és a rosszra, választhatjuk tehát a rosszat is. A gonosz, tartják régebbi korok bölcselői, az emberi szabadságon keresztül tör be a világba, a gonosz tehát nem valami külső erő. A gonosz is mi magunk vagyunk. Nem a Sátán húzza meg a ravaszt, nyomja meg a rakéta indítógombját, hanem az ember. 

És – ez ‘56 egyik elhallgatott tanulsága, a hatodik emlékeztető – az az ember nem föltétlenül idegen.

Schrötter Tibort nem idegenek verték és kínozták, hanem olyan magyarok, akik mást gondoltak a világról, mint ő. Lehet nézni az uniformist is, de az egyenruhában egy magyar ember parancsolt, magyar ember hajtotta végre az ukázt, magyar pribékek kínoztak magyarokat.

Szakértők szerint 750 nyomozóról, 166 ügyészről, 60 tanácsvezető bíróról, 207 népbíróról, népi ülnökről tudunk biztosan, akik az 1956 utáni megtorló eljárásokban részt vettek, állásukat sokszor egészen az 1980-as évekig megőrizve. A „pufajkásokat” ne is számoljuk.

Ők is beletartoznak a ‘mi’-be.

Tehettek volna másként?

Tehettek volna, bizony. Azt a parancsot nem volt muszáj kiadni, mint ahogyan végrehajtani sem. 

Volt választásuk. Ezért bűnösök.

Nekünk is van választásunk. Szabadok vagyunk a jóra és a rosszra. 1956-os hőseinknek a leglényegesebb tanítása az, hogy még akkor is választhatjuk a jót, ha lehetetlennek tűnik a megvalósítása. Még akkor is, ha fizikailag retorziók érnek érte. Még akkor is, ha belehalunk.

A vérrel megváltott szabadság tartósabb és élhetőbb, mint a pénzen megvásárolt. Ha ezt megértjük, akkor Közép- és Kelet-Európa valóban kilábalhat az önmaga okozta kiskorúságból, és mer szabadon élni.

1956 örökségeként Magyarország ma szabad ország. Ma senkinek nem verik le a veséjét a karhatalmi erők, ha mást mert mondani a világról, mint a kormányzó politikai értékközösség, senkit nem zárnak börtönbe, mert másként gondolkodik. Aki tehát azt állítja, hogy Magyarországon ma diktatúrában élünk, az relativizál. 1956 fényében ez a vád nem más, mint hőseink emlékének meggyalázása.