Munkatársaimmal hosszú hetek óta alapozzuk és rakosgatjuk össze a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ fejlesztési stratégiáját. (A következő hetekben erről fogok beszélni e jegyzetekben is.) Munkacsoportokban tisztázzuk a szakmai kihívásokat, főigazgatók igyekeznek túllépni a saját árnyékukon és az egész részeként újragondolni vezetői programjaikat. 

Nem egyszerű a feladvány. Egyrészt azért, mert szembe kell mennünk a globális fősodorral, ami a látogatóra kultúrafogyasztóként tekint – mi pedig kultúrahordozóként látjuk a befogadót. Másrészt azért is, mert a modern magyar kulturális identitásnak van egy százéves belső fékezőereje. Erről Klebelsberg Kuno beszél többször, több helyen, idézem az egyik megfogalmazásában: „Magyarország a végig nem gondolt gondolatsoroknak a hazája. Az emberek a logikai következtetések fonalát csak addig a pontig vezetik le és követik, ameddig az ő felfogásuknak kedvez és nem mennek tovább, különösen akkor nem, ha a továbbvezetett konzekvenciák már egészen más képet mutatnak.”

Márpedig most olyan időket élünk – és valószínűsíthetően még olyanabbak jönnek –, hogy a könnyebb ellenállás irányába történő elmozdulás, vagyis az intellektuális restség végzetes lehet. Valahogy úgy, ahogyan a jóra való restség kinyitja a gonosz előtt a teret, az intellektuális restség is – Örkény Istvánt megidézve – „a nagy büdös semmibe” való feloldódást készíti elő. 

Az intellektuális bátorság, bár rengeteg konfliktust eredményez, de édes teher. Nehezíti a dolgokat, élt ad a kérdéseknek, súlyt a válaszoknak. Néha ugyan úgy érezzük, mintha ólomcsizmákban kellene víz alatt versenyt futnunk malomkővel a nyakunkban kifelé a mocsárból, hogy levegőt vehessünk, de eddig még senki nem kért kimentést. 

A végig nem gondolt gondolatok végiggondolása a valóság rögös talaján tart bennünket. Olyan realitásokkal nézünk szembe, amelyeket eddig a szőnyeg alá söpörtünk – és ha már botlasztóra púposodott a szőnyeg, hát vettünk egy újabbat ráteríteni. Eddig. Most felszedjük a szőnyegeket, takarítunk. 

A végig nem gondolt gondolatok végiggondolása evidenciák mögé visz be minket, újra rá kell kérdeznünk magától értetődőnek tűnő meglátásainkra, megoldásainkra. Ez rettenetesen kényelmetlen, a „mert így szoktuk” komfortzónáján túlra visz mindannyiunkat, és hát a szokás nagy úr. És hát ez a lényeg: a szokásnak akkor van felhajtóereje, ha nem szolgái vagyunk, hanem uraljuk és alakíthatjuk. 

A végig nem gondolt gondolatok végiggondolása nem pártpolitikai feladat (bár azért nem ártana a magyar pártoknak sem egy kis intellektuális tornagyakorlat, az intellektuális restségre megy rá az ellenzék 14 éve), hanem korparancs. 

Kissé átírva Arany Jánost: ha minket elfú a streaming zivatarja, nem lesz az Istennek soha több magyarja.