Egy olyan székely kisvárosban nőttem fel a román kommunista diktatúra ideje alatt, ami inkább falu, mint város. Gyermekkoromban a földművelés, állattartás éppúgy része volt az életünknek, mint bárki falusi embernek – annyi különbséggel, hogy az áramszünet és a hiánygazdaság okozta problémák a negyedik emeleti kétszobás tömbházlakásban erőteljesebben megmutatkoztak. 

Ebben a kisvárosban – gyönyörű mai nevén: Szentegyházán – nem volt és ma sincs zeneiskola. 

Ám évtizedekkel ezelőtt a közeli Székelyudvarhelyről megérkezett egy lelkes, életvidám zenetanár, nagynevű néprajzos tanárember leszármazottja, Haáz Sándor, és egymaga 150 tagú gyermekfilharmóniát hozott létre. Ő tanított mindenkit hangszerre, énekre. Száztagú kórus énekelt népdalokat, klasszikusokat, ötven kapanyéltől kérges tenyerű parasztgyerek húzta a vonót, fújta a fa- és rézfúvósokat. Az évtizedek során többezer gyermek tapasztalta meg az együttzenélés örömét, köztük én is, először kóristaként, majd fuvolistaként. 

Haáz Sándor tanár úr igazi kovászemberként még ma is vezényli a Szentegyházi Gyermekfilharmóniát, szülők helyére lépnek gyermekek. Csak egy mutató, mert megszámolták: ma Szentegyházán több a furulya, mint ahány család él. 

Ebben a közösségben tanultam meg, hogy mi a magyar népzene. Ez a közösség egyébként nagy tisztelettel és odaadással énekelte más népek dalait is. 

És ebben az időszakban találkoztam Bartók Béla zenéjével – bakeliten. Nem volt még internet, se streamplatformok, a diktatúra állami rádióját bekapcsolni se sok értelme volt – és bizony rendszeresen „elvették a villanyt”. Ezért lemezjátszót hallgatni kitüntetett időnek számított. 

Édesanyám először a Mikrokozmoszt hozta haza – hogy honnan, kitől kapta kölcsön, az még ma is rejtély számomra. Ő nem emlékszik konkrétan erre a lemezre, de nekem ez volt a kapudrog. Bartók azóta számomra „a magyar zeneszerző”, majd szünet, szünet, és csak aztán következhetnek más zseniális kiválóságaink. 

Igazságtalan vagyok persze – de ez az igazságtalanság annak a kisfiúnak az igazsága, aki a legvadabb kommunista diktatúrában a földön hasalva hallgat valami olyant, ami szabaddá teszi. 

Aztán picivel később a közeli város zeneiskolájának áthallgató „magántanulójaként” jött szembe velem Bartók „Este a székelyeknél” című remeke. 

Rám szakadt az ég. 

Rólunk szól. Azt a dalt „dolgozza fel” benne Bartók, amit nekem az átkosban titokban énekeltek mint „régi székely himnuszt”. Pedig sem nem régi, sem nem székely, Bartók székelyföldi gyűjtésének utánérzése, amihez a csíksomlyói ferences atyák írtak szöveget. És mégis a legsajátabb sajátunknak érezzük, akárcsak Petőfi bizonyos verseit.  

Bartók ebben a műben úgy nyúl az örökségünkhöz, hogy később rockzenészként is gyakoroltam a művet, és ezzel játszam be az összes basszusgitáromat (!). Új hangszer, új húrkészlet – Bartók, „Este a székelyeknél” végtelenítve.  Egyik nagy tervem, hogy majd, ha lelassulok, és beér engem az énidőm, akkor áthangszerelem én is a saját hasonlatosságomra.

És ezt mind Bartók engedi meg. 

Bartók tiszteletre, szeretetre, alázatra – és szabadságra nevel. Nem akármilyen szabadságra. Azt mondja: „A népzene (…) a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. Ezek a dallamok a művészi tökéletesség megtestesítői. Példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.”

Szóval: szerves szabadság. 

Ennek a szerves szabadságnak van egy közös nyelve. Bartók szerint ez a nyelv zenei nyelv, méghozzá „ősi zenei nyelv”, vagy „ősi dallamtípus”. Pentaton skála, ereszkedő dallamszerkezet, kvintváltás, a parlando-rubato előadásmód, vagyis a kötetlen, beszédszerű ritmus – nagyon leegyszerűsítve ez a mi közös szabadságnyelvünk. Akinek van füle a hallásra, az hallja ezt az ősi zenei nyelvet. És aki hallja, az a „szerves szabadságban” él – történjen bármi a nagyvilágban, vagy közvetlen környezetünkben. 

Ezt tanítja nekem Bartók.