Gulyás István vendégei: Demeter Szilárd elnök, Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ, Nyerges Attila dalszerző, énekes, az Ismerős Arcok zenekar frontembere, Szarka Gyula Kossuth-díjas énekes, gitáros, zeneszerző, a Ghymes együttes egyik alapítója és Lakatos Mihály költő, író, műfordító, senior kutató, MCC Magyar Összetartozás Intézete

„Húsz évvel ezelőtt, december 5-én tartottak ügydöntő népszavazást a kettős állampolgárság kérdésében. A referendum kimenetele, de főképp az azt megelőző kampány súlyos sebeket ejtett mind a határon túli magyarokon, mind az itthon élőkön. De megbocsátható-e a magyart magyar ellen uszító kampány? Ez itt a kérdés.”

Érkezik hozzánk Szarka Gyula, aki úgy látja, a 20 évvel ezelőtti népszavazás megmutatta, hogy milyen könnyedén lehetett manipulálni az embereket, és mennyire siralmas állapotban volt a nemzeti összetartozás gondolata. Vannak az ember életében elfelejthető, megbocsátható cselekedetek, de amit a magyarországi baloldal tett a 2004-es népszavazás alkalmával, az kimeríti a nemzetárulás fogalmát. Az árulásra pedig nincs bocsánat – ezt már Nyerges Attila mondja. Csatlakozik hozzánk Demeter Szilárd, aki szerint ha eleink számára érvényes volt, hogy magyar az, akinek fáj Trianon, akkor december 5-e után azt mondhatjuk, hogy magyar az, akinek fáj a nemzeti öncsonkítás. És velünk lesz a stúdióban Lakatos Mihály, aki úgy gondolja, 2004-ben a magyar társadalom nem volt érett a kérdésfelvetésre. Az, hogy mégis feltették, teljes tájékozatlanságra, politikai haszonlesésre vagy önsorsrontó cinizmusra utal.

– *Az ország csaknem 11 ezer szavazókörében pontban este 7-kor zárták be az urnákat. A szavazatszámláló bizottságok ezt követően összesítették a voksokat, mivel két kérdés volt, ezért külön-külön meg kellett számolniuk a szavazatokat.

*Ez pedig már az Országos Választási Bizottság budapesti központja, ahová az adatok beérkeztek. Az összesítés szerint a csaknem 8 millió választópolgárnak 37,4 százaléka ment el szavazni, ez valamivel kevesebb, mint 3 millió embert jelent. A legtöbben ezúttal is Budapesten és környékén, a legkevesebben pedig Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében voksoltak. A kettős állampolgárság kérdésében a választóknak valamivel több mint a fele támogatta, hogy a határon túli magyarok magyar állampolgársághoz jussanak. A kórházprivatizáció ügyében is az igenek voltak többségben, a magánosítást a szavazók csaknem 66 százaléka ellenezte, mivel azonban a 8 millió választópolgár egynegyede egyik kérdésre sem adott azonos választ, ezért a népszavazás eredménytelen. 

– *A köztársasági elnök közvetlenül az urnazárás után nyilatkozott. Mádl Ferenc szerint az OVB felelősségteljesen végezte munkáját, és a szavazás szabályosan zajlott.

– *Két rendkívül fontos kérdésben kérdezte meg magát a nép maga. Jó, hogy a parlament útján a parlament döntött a népszavazás törvényes lehetőségének és indokoltságának a kérdésében, a megfelelő kezdeményezések után törvényes keretek között történt kezdeményezések után.

– *A kormányfő szerint a népszavazás elbukott, a kezdeményezők kudarcot vallottak, a választók a felelős hazafiasságot választották. Gyurcsány Ferenc kijelentette: az ország új nemzetpolitikát kíván, több felelősséggel és több lehetőséggel.

– *Annak érdekében, hogy könnyebb legyen magyarnak lenni itt a Kárpát-medencében. Ezért leszek és leszünk a kormányzó pártokkal közösen kezdeményezőek a nemzetpolitika megújításában, a magyar egészségügy átalakításában.

– *A kormányfő kijelentette, hogy 15 millió magyar iránt viselt felelősséggel kíván kormányozni. (felvétel bejátszása)

G.I.:- Na jó, ezek után nehéz megszólalni.

L.M.:- Nem kellett volna.

G.I.:- Én emlékeztem erre a híradós tudósításra 2004. december 5-éről, vagy abból a napból, amikor a közeledő Mikulás Magyarországnak, a trianoni határokon belül élőknek szégyent, az azon kívül élőknek pedig dühöt és elkeseredettséget hozott. Mi történt akkor, Szilárd? Te hogy élted meg azt a napot?

D.M.:- Dühösen és elkeseredetten természetesen. Tehát, hogy azért ez azért nagy trauma volt számunkra. Ráadásul egy olyan időszakban, amikor ugye Gyurcsánytól függetlenül, tehát hogy ez az új nemzetpolitikát azt ismerjük, tehát 2006-ban már az anyaországiakra lövetett, tehát abból nem nagyon kérünk, vagy nem kértünk akkor sem, de hogy azért.

G.I.:- Elég karakteres volt a nemzetpolitikai politika.

D.M.:- Karakteres volt, igen. Az utolsó magyar politikus, aki a sajátjára lövetett egyébként. De hogy addigra már ’90-től 2004-ig megtörtént az az erjedés, többek között a Duna Televíziónak köszönhetően, meg minden egyéb ilyen kulturális átjárásnak köszönhetően, hogy az addig elszakított nemzetrészek, meg a mostoha sorsra ítélt-hagyott nemzeti közösségek, külhoni nemzeti közösségek kezdtek egymásra találni. Tehát kezdtük megismerni egymást, kezdtük megérezni az együvé tartozás élményét, és akkor kezdett visszaállni az a természetes egység, amiről ha visszaléphetek egy picit az időben, Karinthy zseniálisan. Tehát, hogy Karinthynak a Levél a kisfiamhoz című írásában ugye fantomfájdalomról ír. Tehát, hogy az elszakított országrészeknek az elvesztése az ilyen fantomfájdalomként él. Utána kiderült, hogy ezt a fantomfájdalmat meg lehet szokni, el lehet felejteni, tehát hogy azért a kommunista diktatúra ideje alatt lehetett úgy élni, hogy elfeledkeztünk erről a fantomfájdalomról, de hogy újra kezdett valahogy visszatérni a test egész. Ismét összekapcsolódtak a vérerek, elkezdett mozogni a levágott végtag, elkezdett működni a szerves egységben az egész nemzet, és akkor erre jött egy ilyen, nem tudok erről jobb szót, öncsonkítás.

G.I.:- Gyula?

Sz.Gy.:- Igen, ezt jól megfogalmazta Szilárd. Valóban így van. Van egy ilyen fantomfájdalom egyébként bennem is, amikor Erdélybe járok, vagy a Magas Tátrában, és látom a régi emlékeket, még a régi épületeket is.

Én is éreztem azt, a rendszerváltás után volt egy olyan pillanat, emlékszem rá, az olyan jóleső érzés volt, amikor a ’90-es évek legelején, amikor az MDF volt kormányon, és a Zólyomi várban volt egy ünnepség, és valószínűleg Balassi Bálintot ünnepeltük. Nyilvánvaló, és hát ott igen, a Magyar Kulturális Intézet szervezte Sunyovszky Szilviáék, és megjelentek a magyar kormánytagok is, és mi ott játszottunk Balassi dalokat, és akkor kezdtem érezni, hogy milyen jó ez, hogy valami megnyílt most már. Eddig ez abszolút tabu volt, hogy mi egyáltalán Magyarországról, vagy Magyarországgal közösen valami, bármi is történjen. Addig csak az volt, hogy kínszenvedésre rá tudtunk jutni két-három alkalommal egy héten, vagy egy évben, és itt valami megnyílt, és elkezdett az egész kis barátkozás, mert voltak szlovák képviselők is ott, és annak örültem, hogy végül is most már nem egy ilyen tiltott zóna ez az egész, és tiltott tabu dolog ez az egész, hanem lehet beszélni, lehet kicsit barátkozni, egyrészt mi magyarok a magyarokkal, és okvetlenül nem kell a szlovák-magyar viszonynak is rossz lennie. 

G.I.:- Mihály?

L.M.:- Én határozottan emlékszem, hogy – székelyudvarhelyi születésű vagyok, de akkor már tíz éve itt éltem az anyaországban –, és akkor minisztériumi köztisztviselőként megpillantottam az újságban a hírt, hogy lesz ez a népszavazás. Teljesen megdöbbentem. Mondtam is a kollégáimnak, hogy de hát a magyar társadalom nem érett még erre a kérdésfeltevésre. Mert ha belegondolunk, milyen körülmények voltak? Egy gyalázatos módon kivitelezett rendszerváltás, hazai és külföldi hiénák rávetették magukat a nemzeti vagyonra, tömegek kerültek az utcára, stb. stb. És amikor az ember ugye napi gondokkal küzd, akkor jön egy olyan kérdés, ami elvárná tőle, hogy ezeken felülemelkedve magasztos nemzeti sorskérdésekkel foglalkozzon. Mellesleg jellemző, hogy nem csak ez az egy kérdés volt a népszavazáson, hanem a másik kérdés a kórházaknak a.. Nahát, tehát most együtt döntünk egy nemzeti sorskérdésben, meg arról, hogy a kórházakat kiigazgassa. Tehát ez már így sokatmondó volt. Az, hogy hogyan éltem meg a pillanatot, az egy olyan nap, amit az ember, (néhány ilyen nap van az ember életében), amit nem felejt el soha. Tehát ültünk a feleségemmel, aki mellesleg anyaországi, tehát ez a helyzet transzponálódott a családunkban is, a tévé előtt vártuk az eredményeket, és hát úgy nagyjából nem mertünk egymásra nézni, mert láttuk, hogy hová közeledik a dolog, és én férfiasan elismerem, hogy amikor lezárult az egész, én kimentem a fürdőbe, hogy a gyerek ne lássa, akkor még a háromból csak egy volt meg, és sírtam. Tehát, ma sem szégyellem egyébként. Tehát akkor először és utoljára éreztem úgy, hogy milyen jó lenne nem magyarnak lenni. Tehát bármi, francia, angol, német, bár ezek lennék és nem magyar. Tehát ezt az érzést soha nem felejtem el. Így éltem meg. Tudom, hogy ez ugye heves reakció, túlreagálása a dolgoknak, utólag az ember lehiggad, megpróbálja értelmezni, de akkor ezt az érzést váltotta ki belőlem.

G.I.:- Attila?

Ny.A.:- Hát én, amire konkrétan emlékszem, az a nettó szégyenérzet. Én is emlékszem pontosan a napra, lent voltunk édesapámmal Balaton-felvidéken a szőlőbe, és alibiből bort fejtettünk, mert ez volt az indok arra, hogy minél többet tudjunk ott lent időt tölteni egymással, és közben a Kossuth Rádiót hallgatva értesültünk folyamatosan az eredményről, és ugyanezt éreztem én is, amikor az eredmény kiderült, ki kellett mennem abból a helyiségből, ahol apám tartózkodott, mert nem akartam látni apám könnyeit, és nem akartam, hogy ő lássa az enyémeket. És én nem tudok ilyen megengedő lenni ezzel az emberrel, aki itt beszélt nemzetpolitikáról, mert ez semmi más nem volt, mint árulás, tudatosan elkövetett gazemberség, nemzetárulás, és meggyőződésem, hogy persze az eredmény most már látszik, hogy az ember súlytalanná vált, szép lassan át lehet rajta nyúlni, ahogy akkoriban mondták, mint a levegőn, de ez megbocsáthatatlan. Én emlékszem, hogy napokig nem mertem fölemelni a telefont és fölhívni az Erdélyben élő barátaimat, azokat, akik úgy várták ezt a napot, mint a Messiást, hogy mit mondjak én nekik most. Az én nevemben árulták el őket, és ezt nem fogom megbocsátani.

G.I.:- Lehet, hogy most provokatív leszek, de mit vártunk? Tehát mit várt az a magyarság, meg mit vártak a határon túl élő honfitársaink, akik pontosan tudhatták, hogy 2001-ben a magyar igazolvánnyal kapcsolatban Kovács László azt mondta, hogy azért nem szabad megtenni, mert 23 millió román munkavállaló fogja elönteni Magyarországot. És utána lazán behúzták a 2002-es választást. És aztán jött Medgyessy Péter, aki a Greshamben a román elnökkel együtt pezsgőzik a román nemzeti ünnepen, és aztán jön Gyurcsány Ferenc, akiről mindent tudhattunk, de azt feltétlenül nem, hogy ő különösebben nemzeti érzelmű lenne.

L.M.:- Hát én úgy gondolom, hogy már eleve azok, akik elérték, hogy napirendre kerüljön ez a kérdés (és ha jól emlékszem, talán a Magyarok Világszövetsége terjesztette be), elsősorban ők hibázták a legnagyobbat. Tehát ők vagy nem ismerték a közhangulatot, nem voltak tisztában az akkori társadalom mentális állapotával, vagy politikai haszonlesésből, vagy valamiféle önsorsrontó cinizmusból.

G.I.:- De ezzel azt mondod Mihály, hogy győzött a jóléti sovinizmus akkor Magyarországon?

L.M.:- Nehéz mást mondani. Azt mondtam, hogy soha senki nem számolta ki ennyire fillérre pontosan, hogy mennyibe kerülne a nemzeti összetartás/család/hó. Emlékszünk a plakátokon, hogy ne fizessünk 20 ezer forintot családonként havonta, mert nehezedik a lakáshelyzet.

G.I.:- De ez igaz volt?

L.M.:- Tessék?

G.I.:- De ez igaz volt, ez így lett volna?

L.M.:- Természetesen nem volt igaz.

G.I.:- Tehát akkor egy hazugsággal győztek.

L.M.:- Így van. Ez egyértelmű, de ugye, amint mondtam, a tömegek mentális állapota olyan volt, hogy ezeket a hazugságokat készek voltak befogadni.

Sz.Gy.:- De azért gondolom, senki nem számított arra egyébként, ekkora plakát felvonultatásra, hogy ilyesmi. Én azt gondoltam, én azért ideálisabban néztem az egészet, én azt gondoltam, hogy ebből ekkora probléma és ekkora baj nem lehet, mégha nem is volt fölkészülve rá az ország, még hogyha talán egy kicsit elhamarkodott volt ez a kérdés is, de azért erre nem számoltam, de azért erre nagyon rá kellett dolgoznia ugyebár az akkori hatalomnak.

G.I.:- Kőkemény kampány volt. Nagyon-nagyon hangos kampány volt.

Sz.Gy.:- Így mentem el a plakátok mellett, akkor sokat játszottunk Budapesten, és én lehunyt szemmel tudtam itt végigmenni a plakátok előtt, hogy ez most rólunk így, hogy ami a legmegdöbbentőbb volt, az is kint volt a plakátokon, hogy elviszitek az álmainkat, vagy »elviszik az álmainkat«, mi elvisszük az álmaikat. Hát azért ez olyan megdöbbentő volt, és valóban, szóval azért erre rá kellett dolgozni. Én azt gondolom, hogy az emberek azért ennyire nem voltak rosszindulatúak, mint ahogy az egész indult. Emlékszem rá, egyszer a tévében előtte pár nappal játszottunk, még a régi tévé épületében, és bementünk, hordtuk be a hangszereket, és ott volt egy idős portás bácsi, és hát nagyon napirenden volt ez a kérdés, és mindjárt mondta is, elkezdte mesélni nekünk, hogy ő most már tudja, egészen pontosan tudja, hogy mire fog szavazni, és hogy nemmel fog szavazni, mert neki a fia megmondta, hogy ez így van, és hogyha idejönnek ezek, – mondta nekünk -, akkor nem tudta nyilván, hogy honnan jöttünk, akkor ezek elviszik az én munkámat is. Tehát elveszik tőlünk a munkánkat, elveszik az életteret, és nekünk itt aztán nagyon nehéz dolgunk lesz. Láttam, hogy ez hogy működik. Tehát, hogy ez a butítás, ez az egész kampány mennyire révbe ér sok embernél, és elhitték az emberek. Tehát az a manipuláció, ami akkor történt, szerintem azért ez nagyon megtette a hatását. Még arra is emlékszem, volt egy, bizonyára ti is, volt egy ilyen tévés vita, Duray Miklós volt ott, meg Tőkés László, Délvidékről is valaki, és itt volt ez a Gyurcsány. És tudom, hogy önmagából kikelve magyarázta az igazát az akkori miniszterelnök, és hát próbálták meggyőzni őt Durayék. Láttam, hogy semmi értelme nincs, és az volt a szép a végén, hogy Tőkés László elkezdett énekelni egy népdalt. Gyönyörű volt, ez volt a vége végül is. Nem tudod? Nem volt érv, tehát gyakorlatilag.

D.Sz.:- Én azon gondolkodtam közben, hogy még mindig az aktuálpolitika vagy éppen a pillanatnyi vagy percemberi politika szemüvegén keresztül nézik ezt a kérdést. Tudom, hogy ez idealisztikus, meg naiv vagyok, de hogy ez miért nem természetes? Tehát

nem 2004-ben kellett volna erről szavazni, hanem 1990-ben kellett volna automatikusan visszarendezni azt a természetes állapotot, hogy aki magyar állampolgár volt, az megint magyar állampolgár lehessen. Egyébként a világ más nemzeténél ez egy természetes gesztus.

Sőt, a gyarmatosító nyugati hatalmaknál még az is természetes, hogy a volt gyarmataikról származóknak is megadják a gyarmatosítói állampolgárságot. Tehát, hogy ebben nem kellett volna ekkora törésben lenni, és akkor mind azon gondolkodtam, hogy hol csúszott el ez az egész. Ugye az a Karinthy-levél, amit megidéztünk, ez a fantomfájdalom, ez Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország című antológiában jelent meg 1921-ben, majd második kiadása, ha jól emlékszem, ’28-ban volt, az már egy kicsit bővítettebb kiadása, és ha ott megnézed a szerzői gárdát, akkor gyakorlatilag az akkori magyar irodalom színe-java, függetlenül a világnézeti beállítódástól, hogy a mai fogalmakkal balos vagy jobbos volt, gyakorlatilag egy hangon fájlalták ezt a traumát. Tehát mindenkinek az volt. Tehát akkor létezett még egy nemzeti konszenzus erről.

Gyakorlatilag az 50 év, vagy szűk 50 év kommunista, vagy nem tudom, hogy nevezzük ezt a világberendezkedést, ezt a legvidámabb barakk típusú mentális állapotot, ez írta felül ezt a természetes együvé tartozásét.

Tehát ötven évvel 1100 év összetartozás tudatát lehetett felülírni. És erre jött rá a Gyurcsányi retorika, meg a bohóckodás, meg az egész összes többi. Úgyhogy én igazából most örülök, hogy valamelyest természetesebb az, hogy együvé tartozunk, és én is székely gyerekként Budapesten dolgozhatom, ahol dolgozhatok. Csakhogy van egy ütemkésésünk, és ezt érzem, hogy picit lekéstük.

Mindig ezt érzem, hogy utolsó utáni pillanatban vagyunk a nemzeti együvé tartozás, meg egyáltalán az anyanyelvi nemzeti kultúra egybetartása terén, tehát hogy itt azért magas térdemelésben kellene ezen dolgozni.

Úgyhogy ezt ugyan nem elfelejtve, tehát ahogy Attila nem tudja megbocsátani, úgy bennem is van tüske, nyilván a mai napig, de hogy félretéve, zárójelezve, a következő száz év vonatkozásában kellene egy kicsit ezt megerősíteni.

G.I.:- De lehet ezt zárójelezni, – és nagyon jó, hogy Attilára hivatkoztál –, lehet azt zárójelezni, hogy ma még a sajtóban hullámokat vet és habzik az, hogy adott esetben egy magyar válogatott mérkőzésen, ahol most már része a Nélküled eléneklése magának a szertartásnak, ott adott esetben egy újságíró ülve hallgatja ezt végig, mondván, hogy ez nekem nem himnuszom, majd pedig palávert ver belőle a sajtóban.

Ny.A.:- Sikerrel, teszem hozzá.

G.I.:- Sikerrel, ez így van.

Ny.A.:- Sikerrel. Nekem nincsenek illúzióim, a morális állapotok azóta sem változtak szerintem idehaza. Persze bizonyos kérdésekben már megszokhatták az emberek, hogy mit kell gondolni és mit gondolnak, hogy meggyőződve nincsenek róla, abban is biztos vagyok, csak egy rendes kampány kéne az ellenkezőjéről, és ugyanúgy megkajáznák. A legszörnyűbb az akkori kampányban szerintem az az, hogy a legaljasabb emberi tulajdonságot, az irigységet aknázták ki egy viszonylag tudatlan réteggel, akinek ez a dolog semmit nem jelentett. Mi egész másképp láttuk, és valóban, ahogy Szilárd mondta, hogy bennem is volt egy ilyen naivság, hogy ez teljesen természetes, hogy ez a dolog simán fog átmenni.

D.Sz.:- Bocsánat, hogy belekapaszkodik. Tehát, hogy a normális józan paraszti ésszel végiggondolod, tegyük fel, valaki balesetben elveszíti a végtagjait, és felajánlják a lehetőséget, hogy vagy végtag nélkül él, vagy visszavarrják a végtagjait, és akkor teljes értékű életet él, tehát végtagokkal teli életet, tízből tíz ember a másodikat választja. Tehát azt mondja, hogy szeretném visszakapni a karomat, lábamat. Egyszerűen érthetetlen ez a döntés.

Ny.A.:- Igen.

D.Sz.:- Innen nézve.

Ny.A.:- Szóval, hogy mi akkor voltunk, ha jól számolok, ötéves zenekar, tele lendülettel és tervekkel, az akkori kapcsolatépítés folyt éppen a zenekar körül, tehát bármerre, amerre mentünk a határainkon túl, ott csak mosolygó arcok és barátok fogadtak, akik boldogok voltak attól, hogy van egy zenekar, aki ilyen dolgokról gondolkodik velük együtt, és ezért volt ez ekkora trauma nekem, mert abszolút nem számítottam rá, elképzelni nem tudtam, hogy ez előfordulhat. És arról nem beszélve, hogy én egész gyerekkoromat sportpályák mellett töltöttem édesapám sportkarrierje kapcsán, ahol a legalapvetőbb dolog az az egyenlőség, és az, hogy a fair play az, hogy nincsenek különböző esélyek, ahogy annak idején Sándor György írta meg remekül, »egyenlő pályák, egyenlő esélyek, én biciklivel megyek«. Mi biciklivel közlekedünk, a határokon túl élők pedig gyalogosan közlekedtek. Milyen alapon jár nekem inkább a magyarság, mint annak az embernek, akit egyszer egy kerítéssel elzártak ettől a lehetőségtől. Ez fölfoghatatlan számomra.

G.I.:- De hát a létező szocializmus, ez a nagyon fortélyos diktatúra, amiről Szilárd is beszélt, hogy volt itt 45 év egy hihetetlenül fortélyos diktatúrában, ahol egyszer eltörték a gerincünket, aztán utána azt mondták, hogy tiéd a gyár, magadnak építed, haza és viheted, csak ne pofázz. Ebben a fortélyos diktatúrában sikerült azt a fajta nemzeti összetartozás érzést az emberek nagy részéből valamiféle ilyen prolimentalizmussal kiirtani. Tehát ez teljesen egyértelmű volt. A mai napig, gondoljatok bele, hogy nem olyan régen nevezték vissza a vármegyéket vármegyévé, és micsoda felháborodást keltett, hogy hát jó volt az úgy, meg már különben is megszoktuk, és senkinek nem jutott eszébe, hogy az ötven éven vagy hatvan éven keresztül volt megye, és előtte kilencszáz vagy ezer évig vármegye volt. Hogy most akkor hogy is van ez? Tehát a 60 év fölülírhat ezer évet? 

Sz.Gy.:- De ilyen gyorsan? Szóval nekem is ez borzasztó, hogy belegondoltam én is abba, hogy ennyi pár tíz év alatt tönkre sikerült vágni ezt az egész nemzeti összetartozás érzését. Hogy ez hogy sikerülhetett, hiszen együtt éltünk, közösen éltünk, ezer évig, és akkor az utolsó pár tíz évben valamit nagyon jól csináltak. Vagy én nem tudom, hogy hogy csinálták.

G.I.:- Te kaptad már meg azt, hogy Tóth?

Sz.Gy.:- Nem, azt is, azt szlovák.

G.I.:- Az még rosszabb.

Sz.Gy.:- Igen, és döbbenetes volt, döbbenetes volt egyébként, hogy ilyeneket mondtak ránk, hogy jönnek a szlovákok, az meg már végképp katasztrofális, talán humoros volt, azt mondták, hogy jönnek a csehek. Én, a csehek? Mert ugye Csehszlovákiából jönnek a csehek. Teljesen hülyék vagytok. Hát most hogy van ez? De gyakorlatilag, ahogy Attila is mondta, nem sok minden változott egyébként. Még nem tudom, tíz-egy-két éve is megkérdezték, azt tudom, hogy 2007-ben volt egészen pontosan, megkérdezték, hogy honnan tudunk ilyen szépen magyarul? Ezt a Balaton-felvidéken kérdezték tőlünk. Nem, mondom, ezt most már hagyjuk, akkor most már nem is tudom, hogy ezt hogy lehet egyáltalán kiküszöbölni. Ennyire jól sikerült ez az egész tönkretétel? Tehát nagyon jól sikerült.

L.M.:- Nekem van egy ötletem.

Sz.Gy.:- Igen.

L.M.:- Tehát én azért megértőbb vagyok, mint Attila, Gyula, meg akár Szilárd is a jelenséggel kapcsolatban, mert a fiatalok nagyon könnyen megvezethetők. Tehát Kádárék ugye ’58-ban marosvásárhelyi látogatáson, vagy attól kezdve eldöntötték, hogy leveszik a kezüket a határon túli magyar közösségekről, és a nemzettudatot úgy formálják át, hogy az értelmezési tartománya csak az anyaország határáig terjedjen. És sokatmondó, hogy 1972-ben, amikor elsőéves egyetemistákat kérdeztek meg arról, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek, a többség nem tudta megmondani. Aztán a nyolcvanas évek elején egy másik felmérésben 260 diákot kérdeztek meg, 260-nak a háromnegyede nem tudta, hogy a magyar nemzet egyharmada Magyarország határain túl él, sőt azt sem tudta, hogy komoly magyar közösségek élnek a szomszédos országokban. Tehát a fiatalokat meg lehet téveszteni. És pont ez a generáció volt a felnőtt korában 2004-ben, amikor elmentek szavazni, és még nem volt elegendő a rendszerváltás óta eltelt idő, hogy ez a mentalitás, ez a hozzáállás megforduljon.

Sz.Gy.:- Harminc év eltelt, könyörgöm, és még mindig nem.

D.Sz.:- Azért vitatkoznék veled mi is egy picit, merthogy pont ebben az időszakban, amikor te beszélsz, tehát ez a kádári nemzet tudatát formáló időszakban azért alkotóereje teljében volt Csoóri, Sára, akkor indult, akkor futott fel a néptánc, a táncházmozgalom egyáltalán, tehát hogy nem igaz, hogy nem volt primer élményanyaguk arról, hogy a magyar kultúra az nem a jelenlegi határokig, vagy addig tart. Tehát, hogy egész egyszerűen tele volt az irodalmuk, és hát még nem volt olyan rég, amikor még Kosztolányiék alkottak. Azt olvashatták, az volt még a klasszicizálódó irodalom, ahol még ezek az együvé tartozás élmények bele voltak fonva. Ez nem magyarországi jelenség, tehát a kommunisták ezt elképesztő jól csinálták. Most csak saját személyes példámból kiindulva Ceauṣescuék 1968-ban csinálták meg a megyésítést, úgymond a megyésítést Romániában, egész Románia közigazgatási átszervezését, akkor alakult ki a jelenlegi Hargita, Kovászna, Maros megye, addig Maros-Magyar Autonóm Tartományként még mindig széki identitásaink voltak, tehát hogy Udvarhelyszéki, Csíkszéki, Háromszéki, Gyergyószéki. ’68-ban megyésítettek, én ’76-ban születtem, és Hargita megyei identitásban nőttem fel. Tehát

nem harminc vagy ötven év, hanem tíz év alatt elérték azt, hogy a te identitásod az egy más típusú regionális vagy lokális, nem a történelmi historikus nemzeti identitásod, hanem valami kreálmány, de ez annyira tudott szervesülni,

hogy ’90-ben rendesen újra kellett tanuljuk, hogy hol vannak a székek határai. És én azóta is tudathasadásban élek, mert Szentegyháza az pont Udvarhelyszék és Csíkszék között van határon, tehát hogy hol ide, hol oda csapódunk, hogy mi homoródmentiek vagyunk, vagy lövéteiek jobb esetben. De hogy ezt újra kellett tanulni, és nem telt el, mondom, tíz-húsz-harminc év.

L.M.:- Igen, hát erről beszéltem. Tehát a fiatalokat, a gondolkodásukat át lehet irányítani, felügyelni.

Ny.A.:- A legügyesebb az az elhallgatás volt. Én a ’80-as években jártam iskolába, ’87-ben érettségiztem, ha nekem nincs meg az az előnyöm a többiekkel szemben, hogy a családomtól én azért kaptam történeteket, vagy hogy Bátaszéken a szomszéd néni az egy bukovinai székely asszony volt, és ezeket a dolgokat próbálták nekem nagyjából elmagyarázni, akkor nekem fogalmam sincs arról, hogy a határtól 500-600 kilométerre magyar emberek élnek, és ott van egy másik Magyarország.

D.Sz.:- A másik, ez a mostanában öngyarmatosításnak szokás hívni, tehát amikor fejben saját magadat ejted fogságba, és a nyelv mennyire fontos. Tehát, hogy

mai napig gondtalanul beszélünk határon innen és határon túli művészetekről. Miközben oké, kartográfiailag most vannak határok, tehát ez egy tény, amit nem lehet tagadni, de milyen határon van túl egy székelyudvarhelyi költő?

Tehát, hogy saját magunkat ejtjük csapdába, nyelvi csapdába, és a Határon Túli Magyarok Hivatala az egy dolgot erősített meg, hogy vannak határok. És akkor határon inneni, belüli, meg határon túli. Tehát, hogy ez is olyan típusú, nem azt mondom, hogy tévút, mert jó, hogy egyáltalán volt, de hogy ezzel is akadályoztuk ezt az újra egymásra találást, vagy visszaszervesült nemzetközi hivatali alapon.

L.M.:- Legalábbis mentálisan.

D.Sz.:- Mentálisan. Tehát, hogy a kartográfiai határokat mentális határokká merevítették.

G.I.:- Persze, és még ezen a külhoni kifejezésen.

D.Sz.:- Külhoni egy fokkal azért jobb, mert ugye benne van…

L.M.:- Bensőségesebb.

G.I.:- Igen, de van benne valami családiasság, de egyébként valóban ott van benne, de azért lépjünk egyet. 2010 kormányváltás, egyesek szerint egy újabb rendszerváltoztatás feloldotta ezeket a feszültségeket, vagy begyógyította, vagy legalábbis elkezdte begyógyítani ezeket a sebeket? Merthogy ti…

Ny.A.:- Igen.

G.I.:- Zenét is írtatok erről, Attila.

Ny.A.:- Az kell…

G.I.:- Mindjárt belenézünk egyébként.

Ny.A.:- …Tudni, hogy azért két-három pohár bor után mindig előjön ez a kérdés is, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan tudják, hogy nem én voltam, vagy nem a mi zenekarunk tagjai voltak azok, vagy nem a velünk együtt gondolkodó és érző emberek voltak azok, akik odahúzták az X-et, vagy nem mentek el esetleg szavazni, ennek ellenére a fájdalomról mindig beszámolnak. De azért azt is észre kell venni, hogy mennyi minden fantasztikus dolog történt azóta; ugye előlünk elhallgatták azt, hogy mi van a határokon túl. Most viszont arra törekednek, hogy törekszenek, hogy az egészen kicsi gyerekek is szembesüljenek ezzel a dologgal, és mennek a táborozások, csereberék, az ismerkedések, és ez fantasztikus, mert ezektől a gyerekektől már nem lehet ezt elvenni soha, hiába történik megint valami, ne adj isten, kormányváltás, vagy valami olyan kampány, ami próbálná őket meghűlyíteni, a saját tapasztalataik már azt fogják bizonyítani, hogy hiszen ott magyar emberek élnek ugyanúgy, mint itt.

G.I.:- Na, ha már említettem ezt a zenét, akkor nézzük meg a Kerítést bontok című dalotokat.

(felvétel lejátszása)

G.I.: – »Kerítést bontok szabadságot hozok!« És »lüktető sebeket kötöző mozdulat«. De azért nem múlt el egyik pillanatról a másikra a fájdalom. Gyula.

Sz.Gy.:- Szóval az a helyzet, hogyha nem érezzük egyébként mi határon túliak, nevezzük így magunkat (rossz egyébként tényleg a szó, de határon túl rekedtek vagyunk igazából), ha nem érezzük az anyaország támogatását, akkor nagyon nehéz megtartani a magyarságunkat. Tehát azóta, amióta fölvállalta a kormány azt, hogy valóban ez az egész, tehát a nemzet egy egységes egészben létezik csak, és hogy számítanak mi ránk, mi számíthatunk az országra, az anyaországra, így azért ez sokkal könnyebb nekünk. Tehát amikor megtörtént ez a szavazás, akkor igazából a szlovák kormány, az akkoriak 2004-ben Dzurindáék voltak hatalmon, annyira nem foglalkoztak vele, de amikor ez megtörtént, és megjött a végeredmény, akkor a média, meg egyáltalán a szlovák atyafiak azért csak elkezdtek röhögni rajtunk, hogy ugye oda se kellettetek, hát akkor meg mi, akkor miről beszélünk? Tehát teljesen egy olyan magára maradt nemzetként lehetett akkor ezt megélni egyébként, és ezért is nagyon rosszul esett.

G.I.:- De 2010 után meg azt mondták, ha mi nem kellünk, akkor menjetek oda. Nem lehet kettős állampolgárság.

Sz.Gy.:- Természetesen, mert nem lehet kettős, igen, és most ez van, ezt a nehezítő körülményt tették oda, hogy nem lehetsz két országnak az állampolgára, és ez mai napig is egyébként él. Szóval ez döbbenetes, hogy mindenképpen meg akarják valamilyen módon, és azért azt higgyétek el, és gondolom, ti is ezt úgy tapasztaljátok, hogy hogyha ott van egy nemzet hosszú ideig, nemzetrész a többségi nemzetben, tehát ott élünk, ott élnek az erdélyiek, azért előbb-utóbb, folyamatosan azt venné észre, hogy az asszimiláció működik. Tehát nagyon résen kell lenni arra, hogy most is vannak mindenféle próbálkozások folyamatosan. Lehet, hogy életben is tart bennünket. Egyébként én ezt kihívásnak tartom, hogy van egy ilyen, ilyen az élethelyzetünk. Tehát most is van szó arról, hogy nyelvtörvény, meg ilyenek, azért próbálják ezeket végigzongorázni, és életben kell tartani ezeket a dolgokat, de azért szerencsére nem tudják ezek a hatalmak, nem tudják ezek a kormányok azt, hogy ha mennél jobban kedveznének a kisebbségeknek és békén hagynák őket, akkor annál gyorsabban történne meg az asszimiláció. Ha bennünket folyamatosan nyaggatnak, és folyamatosan szembeállítanak dolgokkal, akkor szembe állunk, és oda kell lépni. Folyamatosan az a dolgunk, hogy odalépjünk.

L.M.:- Erősödik a különállás tudata bennetek.

Sz.Gy.:- Tessék?

L.M.:- Erősödik a különállás tudata benne.

Sz.Gy.:- Igen, ezért is én nem csodálkozom egyébként, hogy én borzasztóan mindig fölnéztem az országra, Magyarországra, és mindig olyan volt gyerekkoromban, hogy úristen, milyen jó az itt, mindenki magyarul beszélhet, mindenki magyarként élheti meg az életét, és az nagyon jó, de az persze egy kicsit azért elkényelmesíti az embereket, nyilvánvaló, hogyha nincsen szembeállás. Itt azért nálunk folyamatosan van, folyamatosan volt ilyen, és azért folyamatosan tudtunkra adták azt, hogy azért álljon meg a menet. Szóval volt olyan, amikor pont, amit a Durayt említetted, akkor volt az a helyzet, hogy úgy gondolták, hogy meg kéne szüntetni a magyar nyelvoktatást az iskolákban a nyolcvanas évek elején. És emlékszem rá, hogy akkor voltunk mi főiskolások Nyitrán, és kezdtünk szervezkedni. A tanárok aztán mondták, hogy lehet ezt csinálni, kezdhettek szervezkedni, de abban biztosak lehettek, hogy néhány hét múlva utcán találjátok, mehettek haza az iskolából. Tehát senki nem mert emellé állni, a tanárok sem mertek emellé állni, és bennünket is nagyon visszafogtak ez ügyben. Szerencsére volt ott egy olyan közösség, volt egy Juhász György Ifjúsági Klub Nyitrán, ami borzasztóan összekötötte a társaságot, és bizony-bizony áthozták nekünk a könyveket Magyarországról. Azért voltak olyan emberek, mindig is voltak olyan emberek, akik fontosnak tartották, hogy mi is tudjunk azokról a dolgokról, amikről nem lehetett beszélni. Még Domokos Pál Péter is volt ott, Dsida Jenő versek jelentek meg, Csoóri Sándor is volt. Tehát kaptunk egy olyan képet erről az egészről, amiben élünk, amit addig erről nem lehetett beszélni. Természetesen ennek megvolt aztán a következménye, volt rá példa, hogy édesanyánkat behívták, a pártközpontban is mondták, hogy ha mi nem fejezzük be ezeket az ilyen zenéléseket, meg verseket, meg bármit, akkor könnyen megszabadulhat a munkájától. Vagy például ezek után klubest minden hónapban, vagy minden héten volt. Volt rá aztán példa, hogy megvártak bennünket a szlovák tót atyafiak, egy galery, és ott azért minden volt.

D.Sz.:- Van egy költői meg egy politikai válaszom, hogy mi történt 2010 után. Költői: Karinthynak ez a kép hihetetlenül pontos, tehát így gondolkodom rajta, hogy mennyire jól tovább lehet gondolni, ez a fantomfájdalom-műtét, tehát hogy önmagában a lábnak nincs értelme. Tehát ilyen, hogy A láb nincs. Valaminek a lábaként van értelme, és 2010 után ez történt.

G.I.:- Nekem Erőss Zsolt jutott eszembe, hogy ő inkább lemondott a lábáról, hogy az álmát teljesítse.

D.Sz.:- Ez egy másik értelmezési irány, tehát hogy most nem megyek bele, de hogy a láb ugye attól él, meg a végtagjai, de akkor tudnak visszaalakulni, hogyha a szív pumpálja a vért, és a szív Magyarországon van. Tehát

2010 után ez történt meg, hogy a szív elkezdte a vért kipumpálni ezekbe a lemetszett végtagokba, aminek hirtelen lett értelme, tehát hogy valaminek a részeként, valami nagyobb egésznek a részeként hirtelen megtaláltad a saját helyedet a nap alatt. Ez a költői válasz, ez történt 2010 után.

A politikai vagy reálpolitikai válasz az egy nagyon egyszerű matematikai kérdés. Hogyan lehet a magyar nemzet versenyképes? Egyrészt népességszám tekintetében, ha minden magyart összeadunk a Kárpát-medencében, akkor valószínűleg jelen pillanatban mi vagyunk a legnépesebb nemzet a Kárpát-medencében.

Tehát, hogy az exodus okán a románok már jóval kevesebben élnek Romániában, mint ahányan mi magyarok vagyunk a Kárpát-medencében. A szlovákokat most nem számolom, mert nem akarok itt megsérteni senkit, meg a többi környező nemzetet. Kettő.

Mi ismerjük a környező országok nemzetei, többségi nemzeteinek a kultúráját és a gondolkodását. Ők nem ismernek, csak külön-külön. Mi az összeset ismerjük, és azt az inspirációt, ezt a tudást mi összehúzzuk ide Magyarországra, fővárosba, akkor ezzel bizony versenyelőnyre teszünk szert.

Tehát, hogy a reálpolitikai megfontolás is azt diktálta volna nemzetpolitikai és az összetartozás érzésen felül, hogy ezt a lépést meg kell lépni, mert egész egyszerűen a magyar nemzet így lesz sikeres, így éli túl a következő száz vagy ezer esztendőt, merthogy egész egyszerűen ezt nevezik versenyelőnynek.

G.I.:- Azért ehhez kapcsolódóan egy kérdés aktuálpolitika, full aktuálpolitika. Ugye segít-e az erdélyi magyarságnak és székelységnek abban a helyzetben a kettős állampolgárság, hogy azért vannak Úzvölgyék, van most Georgescu, és Mircea Dinescu pedig csak egy van.

D.Sz.:- Dinescu-félék is vannak még, de hogy (Dinescuval valóban egy van, én laudáltam, úgyhogy elég alaposan utánaolvastam, míg frissítettem az élményeimet), de abszolút segít.

G.I.:- Ő igazi unikum a románságban.

D.Sz.:- De hogy abszolút segít. Hogyha nincs ez a védhatalmi státusz, nincs egy erős Magyarország mögöttünk, külhoni magyar nemzetrészek mögött, akkor minket bedarálnak és megesznek. Ugye pont ezek az aggasztó jelek, tehát hogy miközben európai uniós tagállamok vagyunk, most már többé-kevésbé (Szerbiát mondjuk leszámolva, meg Kárpátalját, vagyis Ukrajnát), és úgy gondoltuk, hogy ez az európai uniós jogállamiság vagy jogállamiság, bunkósbot, ott is hat, nem csak velünk szemben használják, hogy ez lesz valamifajta garancia, kiderült, hogy nem. Tehát vagy van egy erős védhatalmi státussal bíró anyaország, aki ezt képes is érvényesíteni, vagy meg fognak enni bennünket, fel fognak zabálni bennünket.

G.I.:- Mihály?

L.M.:- Itt közben gondolkoztam azon, amit Szilárd mondott, ez a hasonlat a visszavarrt végtagokkal, hogy azért egy lépést visszább kell lépnünk. Tehát ez a népszavazás ugye, bár arról szólt volna, de nem arról szólt, hogy a végtagjainkat visszavarrják, hanem csupán egy lehetőséget kínált arra, hogy elismerjük, hogy azok a mi végtagjaink. És ugye ezt sem sikerült elismerni.

G.I.:- Gesztus.

L.M.:- És hogy a megalázás az teljes legyen, van egy érdekes dimenziója a dolognak. Ugye sokan azt mondják, hogy ez volt a második Trianon. Ezzel nem értek egyet. Az igazi Trianont külső erők kényszerítették ránk, belső okok is voltak, de a lényeg az idegen hatalmaknak a kényszere volt. Itt mi dönthettünk saját sorsunkról, ezért nem Trianon. Én úgy gondolom, hogy lehet, hogy jót is tett nekünk ez a pokoljárás. Tehát amikor ráébredtünk, hogy valójában mi is van bennünk, mi is van a lelkekben, a fejekben. És volt, ahonnan lendületet venni. 2010 után egy magára talált nemzet, hogy úgy mondjam, magabíró nemzet teljesen megváltoztatta a dolgokat. Ma már van nemzetpolitikánk, nemzetstratégiánk.

Sz.Gy.:- Én azt gondolom, hogy ez a Trianon, ez most már egy olyan pokoljárás volt, amit nem kellett volna újra megcsinálnunk. Valóban ez még egy rosszabb eredmény. Ez a pont a Trianonnak az eredménye szerintem, hogy képesek voltunk, honfitársaink, úgy szavazni, ahogy szavaztak. Valóban megtépázta a nemzetet, és megszaggatta, és azóta is érzem azt, hogy ennek vannak rossz vetületei, tehát következményei, mert azt is látom, hogy a mai fölnövekvő generációra nagyon-nagyon oda kell figyelni, és erről tényleg valóban beszélni kell, meg énekelni is kell, hogy ez a nemzet valóban létezik, ehhez a nemzethez, ehhez a kultúrához, micsoda fantasztikus dolog és micsoda hálásnak kell lennünk, hogy ide tartozhatunk egyáltalán a magyar kultúrához, mert kezdik az emberek elfelejteni szépen-lassan. A fölnövekvő generációnak már talán annyira nem fontos, és hát folyamatosan erről beszélnünk kell. Tehát nem volt ez jó szerintem. Nem jó ez. Még akkor is meggondolják azt például, nekem folyamatosan van egy ilyen, hogy is mondjam, ez a fixa ideám, vagyis egy mániám, hogy ott dől el minden, amikor a gyermeket például minálunk, Szlovákiában, a Felvidéken nem íratják be magyar iskolába, még akkor is, ha van lehetőségük. És ez nagyon-nagyon fájdalmas dolog. Múltkor is láttam például egy karácsonyi gyertyagyújtást, és tudom, hogy magyar gyerekek szlovákul énekelték ott a mendikákat, meg a kántákat. Szóval ettől azért szomorúbbat nem lehet elképzelni. Szóval nagyon fontos az, hogy beszéljünk erről folyamatosan, mert akkor elveszik a nemzet. És ez nem volt jó, ez a megpróbáltatás, azt gondolom.

G.I.:- Záró körhöz érkeztünk, és most téged idézlek Szilárd a Valahol szabadsága című írásodból, de nem veled kezdjük, hanem Attilával. Szilárd azt írja: de az igazi tét mindig a táv, hogy szívben és fejben mekkora távot tudsz otthonként befogni? Mekkora a szívköröd? Szerinted most a magyarságnak mekkora a szívköre?

Ny.A.:- Én azt gondolom, hogy az én életem ez alatt az ötven akárhány év alatt nagyon nagyot nőtt, és nagyon nagyot változott, és ezt abszolút pozitívumként tudom értékelni. Azt, hogy akárcsak a saját zenekarom bármerre megy a Kárpát-medencébe, ott úgy fogadják, ahogy fogadják, hogy a dalainkat ismerik, hogy a szövegeinket kívülről fújják. Azt kell, hogy gondoljam, hogy az az egység, amit megfogalmaztak annak idején, hogy nem a határokon belül és kívül élő közösségeket tartunk számon, hanem egy egységes magyarságot határok nélkül, ez a dolog létezik.

G.I.:- Van valódi nemzeti összetartozás, úgy érzed?

Ny.A.:- Van, igen.

G.I.:- Akkor is, amikor adott esetben bántanak?

Ny.A.:- Akkor is, de hát ez bizonyára minden egyes időszakban így volt. Mindig volt egy-két jelentkező, aki azt gondolta, hogy szerintem ne arra menjünk, hanem arra menjünk. Azért vannak okosabb emberek, azért vannak hangosabb emberek, azért vannak olyan emberek, akik tudják az irányt, és akiket megbízunk azzal, hogy mondják az irányt, hogy a többség, akinek esze van, az abba az irányba haladjon és menjen. Ők meg majd sodródnak, amerre akarnak. Nem kell mindenkit megváltoztatni már.

G.I.:- Mihály?

L.M.:- Igen, én is úgy gondolom, tehát egyetértek Attilával, hogy a társadalom soha semmiféle kérdésben nem alkot monolit egységet. Tehát jó, lehet, hogy van néhány például, hogy hány nem van a világon, stb. Abban igen, de egyébként ennél árnyaltabb kérdésekben nem. Tehát mindig vannak külön utasok, ezekkel együtt kell élni. De én úgy látom, ahogy az imént is mondtam, hogy a tendencia az jó, és Gyula mondta, hogy nem ért egyet, hogy szükség volt erre. Én hiszek az isteni gondviselésben, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. Tehát voltak olyan problémák, amiket ez az esemény a felszínre hozott, amikre rácsodálkoztunk, vagy rámeredtünk, most már tudjuk, hogy vannak, alkalmat nyújtott arra, hogy megbeszéljük, és hogy továbblépjünk. Ezért gondolom úgy, hogy mégsem volt fölösleges.

G.I.:- Ugye mindig büszke voltunk arra, és nagyon sokszor hangoztattuk, hogy a magyarság világnemzet, mindenütt ott vagyunk, szinte nincs a világon olyan ország, ahol ne lenne magyar. Vagyunk már Kárpát-medencényi nemzet?

L.M.:- Már hogy értve, hogy vagyunk?

G.I.:- Vagyunk már Kárpát-medencényi nemzet? Merthogy ez volt a mi természetes közegünk.

L.M.:- Igen, én úgy gondolom, hogy ehhez tudatos nemzeti demográfiai programot kellene végrehajtani, és akkor talán lennénk, de úgy gondolom, hogy még nem vagyunk Kárpát-medencényi.

G.I.:- Gyula?

Sz.Gy.:- Én úgy gondolom, hogy én ezt fogalmaztam meg magamban, valamikor volt egy időszak, amikor a gyermekeim megkérdezték azt, hogy végül is számunkra, külhoni magyarok számára ez a haza kérdés, ez mindig bonyolult ügy. És megkérdezték, hogy akkor gyakorlatilag a mi hazánk az Szlovákia? És én ezt nem tudtam mondani, hogy igen. Magyarország sem igen, mert nem ott élünk. Végül is úgy fogalmaztam meg, hogy van egy szülőföldünk, ahhoz mi ragaszkodunk. Nekünk szülőföldünk van elsősorban, és aztán pedig úgy fogalmaztam meg, úgy fogalmazódott meg bennem, hogy végül is a mi hazánk az a Kárpát-medence, és a Kárpát-medencében élő magyarság, van egy szép, nagy, gyönyörű, és attól nincs szebb, hogy elindulunk egész Nyitrától, és Székelyudvarhelyig, a Gyimesekig magyarul beszélnek.

Ny.A.:- És mindenhol otthon érzem magam.

Sz.Gy.:- És mindenhol otthon érezzük magunkat. Így van. Mindenhol azt mondják, hogy testvéreink vagytok, és ez egy nagyon nagy dolog.

Ny.A.:- Isten hozott, és ülj le az asztalhoz.

G.I.:- Szilárd, tiéd a végszó. Vagyunk Kárpát-medencényiek? Leszünk?

D.Sz.:- Voltunk vagyunk, leszünk, tehát ez nagyon stílusos végszó lenne. Ugye én most néhány éve múzeumot vagy múzeumokat igazgatok, és jövök, mondják a Kárpát-medencébe. Az alapérzés vagy a zsigeri érzés, ez az összetartozás érzés, ez az év nem kopott meg. Lehet, hogy az online térben románoznak azok, akiknek éppen nem jut jobb eszükbe.

G.I.:- Hát te ezt kapod rendesen.

D.Sz.:- Amikor elmész Zalára, Beregszászra, vagy Kassára, vagy nem tudom, Kézdivásárhelyre, az alaptesttartása a másik magyarnak az ugyanaz, tehát hogy rád ismer, és tudja, hogy egy vérből vagyunk, tehát hogy ezzel nincs probléma. Ha nyugati egyetemeken találkozik egy felvidéki, egy magyarországi és egy székelyföldi egyetemista, mind a hárman magyarok, és ráismernek, tehát hogy megszólalnak magyarul, akkor ők, kérdés nem vetődik fel bennük annak a természetessége kapcsán, hogy ők egy kultúra. Hogyha kicsit eltávolodunk ettől a hétköznapoktól, akkor ez magától értetődő. És ezt a magától értetődőséget nekünk meg kell tudni erősíteni, mert amint Gyula mondta, hogy veszélybe került a nemzeti kulturális identitás, az egy nagyon valós probléma. És egy múzeumban dolgozó embernek két alapvető tapasztalata van. Az egyik az, hogy a magyar kultúra mennyire fantasztikus és mennyire gazdag, és hogy tényleg lehet büszkének lenni, a másik az, hogy eltűnhet.

Olyan tárgyi örökség között mozgunk mi a múzeumokban, amik azt bizonyítják, hogy akármekkora birodalom része is legyél, de eltűnhet. Tehát, hogy ez nem örökkévaló, ezen dolgozni kell. Ha nem dolgozol, akkor el fogsz tűnni.

G.I.:- Így van. Nahát, ez a mi munkánk. Köszönöm, hogy eljöttetek.

Ny.A.:- Mi is köszönjük.

G.I.:- Önök pedig az Ez itt a kérdés műsorunkat látták, újra megnézhetik a mediaklikk.hu-n, a YouTube-on, és meghallgathatják a Spotify-on.