Advent első vasárnapján meggyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorún. Így kezdődik a teremtés is. „Legyen fény”, mondá az Úr, és lőn világosság. Az advent lényege, hogy mit világít meg ez a fény, ami egyre csak növekszik a következő vasárnapokon meggyújtandó gyertyák, az ünnepi készülődés, a várakozás miatt. Szóval az a kérdés, hogy mit mutat meg a szívfény. 

A szívfény világítja meg a valót. A szív fényében pillanthatod meg egy gondolatnyi csend idejére kikapcsolt képernyő tükrében Isten arcát. 

És ha ez megtörténik, akkor másokban is megláthatod ugyanezt. És ha meglátod, akkor fölemeled az elesetteket, megvigasztalod az árvákat. Vagy ha nem emeled fel, nem vigasztalsz, akkor is tudod, hogy képes lennél rá. Ez a tudás nagy adomány, reményt, tehát jövőt biztosít. 

Isten képére és hasonlatosságára teremtett embertársaid között járván eszedbe juthat a felelősséged, amivel felruházott téged a Fennvaló. Elgondolkodhatsz azon, hogyan gondoztad a rád bízott világot. Mit tettél hozzá, mit vettél el, mi ment tönkre gondatlanságod, figyelmetlenséged, tökéletlenséged okán, mit tettél jobbá. Mit tehetsz jobbá. 

Nyitogatod az adventi naptárat, örülsz a gyermeki örömnek, a gyermeked öröme beragyogja a napod, helyedre tesz, célt és értelmet ad a mindennapi tevés-vevésnek. 

Gyertyát gyújtasz, énekelsz, nincs hamis hang a családi kórusban, és nem azért, mert mindenkinek abszolút hallása lenne, hanem mert nem lehetséges. A gyerekre se reccsensz rá, ha szájdobolással fűszerezi Isten dicséretét, majd belecsendesül ő is a harmóniába. Érti, érzi, érted, érzed. 

Lassan, napról napra épül a csoda. 

Huszonnégy nappal Krisztus urunk születése előtt vagyunk. 2024 éves bizonyosságunk, hogy megszületik a Megváltó. 

Advent idején érted meg igazán Nicolás Gomez Dávilá aforizmáját, miszerint: „Nem az a keresztény társadalom, ahol senki sem vétkezik, hanem ahol sok a bűnbánó.”