Bő száz évvel ezelőtt született írásból idéznék: „… valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam”. Karinthy Frigyes fogalmazott ilyen metsző pontossággal a Kosztolányi Dezső által szerkesztett „Vérző Magyarország” című antológiában közzétett levelében kicsi fiához.

Az azóta eltelt száz év igazolta, hogy a fantomfájdalmat is meg lehet szokni. El lehet felejteni, milyen is, amikor megvan az embernek a keze és lába.

És ha elfelejted, akkor nem fáj az, ami nincs.

Ebben a nemzeti létfeledésben lehet egésznek gondolni a részt.

Bele lehet törődni. Elfogadni végzetes sorscsapásként, és jó esetben megpróbálni teljes értékű életet élni végtagok nélkül. 

No de mi van akkor, ha a levágott kéz és láb nem törődik bele? Ha él és élni akar? Mi van akkor, ha a lemetszett rész tudja, hogy egy nagyobb egész része, és csak akkor élhet teljes életet, ha újra egészé válnak? Mi történik, ha a szív nem felejt? Mi történik, ha újra összevarrjuk a megcsonkított testet, összekötjük az ereket, és a szív ismét frissítő vért pumpálhat a levágott végtagokba?

Mi történik, ha újra foghat a kéz, érezhet az ujj, mozdulhat a láb?

Nagyjából az történik, amit 35 éve élünk.

35 évvel ezelőtt fordult egyet a világ, az átmetszett ereket ismét kezdtük összekötni, vért pumpált a szív a még élő részekbe. 35 évvel ezelőtt a levágott láb és a levágott kéz ismét értelmet kapott, valaminek a lába, valaminek a keze lett. Járni tanultunk, fogni tanultunk, próbálgattuk az izmokat. Örültünk annak, hogy az izommemória működik. 35 évvel ezelőtt azt hittük, azt reméltük, hogy visszaáll a természetes rend, nemzetként mozdul a nemzet.

Ismerkedtünk egymással, mondogattuk, hogy nem vagyunk egyformák, de összetartozunk. 

Aztán húsz évvel ezelőtt, 2004. december 5-én ez a hit, ez a remény megtört. Zavar támadt a fejben, meghasadt a tudat. Az anyaország egyik része úgy döntött, nem kell kéz, nem kell láb, jó így csonkán, tehetetlenül, kiszolgáltatottan. A kézzel, lábbal csak a baj van, cipő kell rá, körmöt kell vágni, óvni és ápolni kell. Egyesek ráeszméltek arra, amit egyébként természetes, hogy a mozgás veszélyes is lehet, neki lehet menni dolgoknak. Hogy ha mozdulhatsz, akkor a tehetetlen fekvés már nem természetes, tehát mozdulnod kell. Hogy felegyenesedve nem mindig tetszik, amit látsz. És hogy ha felegyenesedtél és nem tetszik az, amit látsz, akkor változtathatsz rajta, tehát változtatnod kell. Legalább meg kell próbálnod. 

Az „ahogy lehet” helyett az „ahogy kell” életgyakorlata munkás gyakorlat. Szembesültünk azzal, hogy a természetes nem jelenti azt, hogy könnyű is. 

Viszont az elmúlt évtizedekben azt is megtapasztaltuk, hogy ami nehéz, az lehet szép és felemelő is. Sőt, az a legértékesebb, amit kiküzdünk magunknak. 

És hogy akár élhetjük azt is, amit száz évvel ezelőttig Karinthy is megélt, idézem: „… ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon, vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét – akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne.”

Megélhetjük ezt, mert ez a természetes. 

Egy a nemzet.