Ötven évvel ezelőtt az idén százéves Nagy Lászlót kérdezte Kormos István kamerák előtt. Az interjú elhíresült részét csak emlékeztetőül idézem ide:

„KORMOS ISTVÁN.: Tegyük fel – amiről itt beszélgettünk, elmondtad itt a gondolataidat –, ez a film megmarad. Mit üzensz azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?

NAGY LÁSZLÓ: Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem értük.”

Nézem a költőt, aki a portrébeszélgetés címe szerint nem tévedhet, és arra gondolok, amit József Attiláról, József Attilának írt: „Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív / szép szóval a száj!”

És azért jut eszembe, mert a megidézett portrébeszélgetésben Nagy László megsejt valamit abból az abszurditásból, amiben ma élünk, idézem őt: „A jövőben az emberen változtatni lehet művi úton, tehát lehet csinálni szorgalmas, szelíd és egyéb embereket. A kérdés csak az, nem változik-e meg úgy az ember, hogy már nem ember többé…”

Nagy László – életszámításom szerint – 1975-ből az unokámnak üzen. Az unokám kapcsán kérdés, hogy lesz-e emberi arca, lesz-e emberi szelleme. És hogy legyen neki, nem csak hogy nekem nem szabad emberárulóvá válnom, hanem az unokám apjának, vagyis az én fiamnak sem szabad azzá válnia. 

Ebben segít nekem, nekünk Nagy László. 

Ma fájdalom nélkül akarunk élni. A leginkább használt fájdalomcsillapítók viszont nem a fájdalmat magát, hanem a fájdalomérzetet gyengítik. Még a halált is leválasztjuk az életről, kórházakba és elfekvőkbe száműzzük. Nem akarjuk látni. Nem akarunk szembesülni a végességgel, nem akarjuk, hogy fájjon a valóság. Ezért gyengítjük az embernek lenni érzetét.

A filozófusok mindezt poszthumán kornak nevezik.

Csakhogy az ember utáni gender nem visz át semmit fogában tartva a túlsó partra. Főleg nem a szerelmet. 

Az ember utáni gender nem tudja azt mondani, hogy „nagyon fáj”.

A fájdalomhoz egyébként a magyar nyelvben szoktunk kapcsolni egy másik szót is: barázda. A fájdalom barázdálta arc emberi arc. Mi, magyarok tehát úgy gondoljuk, hogy a fájdalom mélységet ad az emberi létezésnek. A barázda fogalmát, képét viszont a földművelésből kölcsönöztük. Szerintünk tehát az emberi létezés műveléséhez, vagyis a kultúrához hozzátartozik a fájdalom is. A fájdalom, a fájdalom megélése nélkül nincs kultúra. Ha kikapcsoljuk a fájdalomreceptorokat, akkor csupán kétdimenziós közösségi médiumokban tenyészünk, otthontalanul bolyongunk a filterezett álvalóságban, identitásokat váltva ugrálunk az értelmetlenül dadogó multiverzumban. Káromkodni még káromkodunk, de nem építünk káromkodásból katedrálist.

A százéves Nagy László megváltani nem tud bennünket. Sem ő, sem más ember. De elénk tud állni, hogy soha ne juthassunk el ama fennsíkra, ahol a képzeletünk már „minden rejtelmet kibont / s végül már semmi se fáj”.

Ha semmi se fáj, akkor mindent lehet és mindent szabad.

És ha jól értettem Nagy Lászlót, éppen ettől félti az unokámat. Ha mindent lehet és mindent szabad, akkor az ember már nem lesz ember többé.

Ezért vigasztaltam úgy a kisfiamat, amikor az iskolában a mászókáról leesve eltörte a kezét, és sírva panaszkodott arra, hogy fáj: átérzem, de a fájdalom elmúlik, te meggyógyulsz – és legalább tudod, hogy élsz. Mert a fájdalom csak annak fáj, aki él.

Nagy László az emberi élet egyik legnagyobb magyar költője. A legtöbbet tette értünk, amit költő tehet: megmutatta a túlsó partot. Így nem képzelhetjük azt, hogy az innenső part lenne a világ vége. És az már a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk ezzel a tudással.