A héten ünnepeltük Csoóri Sándor 95. születésnapját. Az ünnepséget a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartottuk, ahol Hankó Balázs, a Kulturális és Innovációs Minisztérium elöljárója elkötelezte magát a zámolyi Csoóri-szülőház felújítása és emlékhelyként való újragondolása kapcsán.

A magam részéről soha nem váltottam szót személyesen Csoóri Sándorral. Ismertem őt távolról, mint ahogyan a köztünk járó félisteneket ismeri az ember. De nem boroztunk együtt, nem adott baráti tanácsot, nem szolgáltam a seregében. Lehetne, maradhatott volna ismeretlen nagyság, a hús-vér valóság fölött ragyogó fényű hideg állócsillag, ami tájolási pontként segíthet még ideig-óráig. Csakhogy a csillagok fényével az a baj, hogy egyszerű halandóként az égre tekintve nem tudhatod, hogy mire a fénye ideér, addigra a kibocsátó égitest nem változott-e fehér törpévé, vagyis hogy amit látsz, az nem-e holtak harca. 

Az alapkérdés úgy tevődik fel: mennyivel lettünk kevesebbek nélküle – és mennyivel lettünk többek általa.

Néhány évvel ezelőtt Csoóri Sándor özvegye, Balogh Júlia elvitt Csoóri zámolyi szülőházához, néztem azokat a vályogtéglákat, amit a nagy világégés után ők vetettek az udvaron, és amiből saját kezűleg építette újra otthonukat. Akkor gondolkodtam el azon, hogy vajon mit láthatott az a zámolyi parasztgyerek, aki 1930-ban született egy olyan világba, amely aztán darabjaira hullott szét? Látta még az archaikus paraszti kultúra utolsó pillanatait, a földből és hagyományból élő közösségek természetes rendjét. Aztán látta, ahogy mindez semmivé lesz.

Látta a háborút gyermekszemmel, amikor a front nem történelemkönyvi adat volt, hanem a kertben heverő halott katona. Látta, ahogy a „szép, új világ” traktorai felszántják nem csak a földet, hanem egy évezredes kultúrát is. Látta 1956 lobogását és vérbe fojtását. A konszolidáció hazugságait, a hallgatás és elhallgatás évtizedeit.

És mindezt nem csak látta – meg is kellett találnia hozzá a szavakat. Mert Csoóri számára az írás nem választás volt, hanem küldetés. A Felröppen a madár még a kezdőként is igazságszerető költő hangja, de az Ördögpille már azé, aki tudja: a versnek súlya van, a szónak tétje van.

De neki ez sem volt elég. Elindult a kamerával a falvakba, hogy rögzítse, ami még menthető. Filmre vette az arcokat, a tekinteteket, mindazt, ami nemsokára már csak emlék lesz. Sára Sándorékkal járta az országot, és amit nem lehetett versbe foglalni, azt elmondták képekkel.

A hetvenes-nyolcvanas években már nem csak művész volt, hanem a nemzet lelkiismerete. Nem azért, mert ezt a szerepet választotta, hanem mert nem tehetett másként. Amikor a hatalom a felejtést próbálta ráerőltetni a társadalomra, ő az emlékezés erejét állította szembe vele. Amikor szétszakadt magyarságról beszéltek, ő az egységet kereste – nem politikai jelszavakban, hanem a kultúra mélyáramaiban.

A rendszerváltás nagy ígérete után látta a kiábrándulást is. De ez sem törte meg – tudta, hogy a valódi változások nem a politika felszínén, hanem a kultúra mélyrétegeiben történnek. A Nappali hold körüli viták idején is ez vezette: kimondani az igazságot, még ha ez konfliktusokkal jár is.

Most, amikor Csoóri Sándor kilencvenötödik születésnapját ünnepeljük, nem az évek számát ünnepeljük. Nem is a díjakat, nem is a pozíciókat. Hanem azt a belső szabadságot, azt a meg nem alkuvó tisztánlátást, ami nélkül nincs igazi művészet, nincs igazi gondolkodás, nincs igazi élet. Talán értjük már: Csoóri életműve nem egyszerűen tükre a 20. századnak. Több annál: kísérlet arra, hogy értelmet találjunk a széthullásban, hogy meglássuk az összefüggéseket ott is, ahol már a szétszakíttatást sem értik.

Ezért nem hagyhatjuk, hogy Csoóri Sándor fehér törpévé fakuljon. Mert a tudomány mai állása szerint mivel a fehér törpék már nem termelnek jelentős mennyiségű energiát magfúzióval, az esetleges bolygóik felszínén az élet kialakulásának esélyei minimálisak a rendkívül alacsony hőmérséklet miatt. 

Ennyivel lennénk kevesebbek nélküle – és igazi, valóságos magyar életet élnünk adatik általa.