A kommunista nem vész el, csak átalakul – ez volt az első lecke, amit az erdélyi magyarság 1989 szabadító karácsonya után a saját bőrén megtanult. 

Harmincöt évvel ezelőtt a hírhedt – és akkorra megszüntetettnek hitt – Szekuritáté pogromot szervezett Marosvásárhelyen az erdélyi magyarság ellen. Felhergelt, leitatott, buszokkal beutaztatott románok támadtak az anyanyelvi oktatást és kultúrát remélő magyarokra. Az egész Fekete Március egy magyar nyelvű feliratból indult ki az akkor még magyar többségű városban, az egykori Székelyvásárhelyen. A többnapos erőszakos cselekménysorozat szomorú statisztikája: öt halott, közel 300 sebesült – és Isten tudja, hány olyan magyar, aki ezután elhagyta a szülőföldjét. Amire nem emlékszünk, mert keserű a szájíz: azt a csatát végül a magyarok nyerték meg, miután a cigányok segítségével kiverték a beutaztatott románokat a városból. 

Amire mindenki emlékszik: Sütő András a kórházi ágyon. Neki fél szeme bánta, hogy magyar íróként azt hitte, teljes értékű polgára lehet a szabad és demokratikus Romániának. 

Harmincöt éve újra és újra megtanuljuk a leckét a kommunisták megmaradásának törvényéről. Nem csak Romániában – ennek bizonyítéka volt a 2004. december 5-i gyalázat előtti kampány is. 

Ezért vagyunk érzékenyebbek arra, amikor kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete. Újmarxista futóbolondok akarják már megint megszabni nekünk, hogyan gondolkodjunk és éljünk helyesen. És ehhez fogadófélként itt vannak nekik a régi elvtársak, valamint az ő kineveltjeik is. 

Mert a kommunista nem vész el, csak átalakul. 

Magyar sorsra lefordítva: azok a kommunisták, akik magyarokra hívtak külső erőket, akik a szovjet tankok fenyegető árnyékából hatalmat gyakoroltak, és nemzedékek életéből raboltak el pótolhatatlan évtizedeket, köztünk járnak. Azok a kommunisták, akik életeket tettek tönkre, könnyű kézzel osztogatták a súlyos ítéleteket, akik besúgásra kényszerítettek barátot, testvért, szülőt és gyermeket, azok, akik besúgtak, azok, akik érdekből fenntartották a diktatúrát, köztünk járnak. Ők a szomszédaink, akik kitérdesedett mackónadrágban viszik le a szemetet, vagy osztják nagy hangon az észt a sarki közértben. Ők azok a barátaink, akik nem néznek a szemünkbe. Ők azok a rokonaink, akikkel nagyokat hallgatunk, mert tudják, hogy tudjuk, és mi tudjuk, hogy tudják, hogy tudjuk. Ők azok a politikusok, akiknek hazájuk nincs, csak házuk, és még azt sem ők építették. Ők azok az ideológusok, akik a nemzetközt résként fogják fel. Csakhogy ami onnan nézve megtermékenyítés, az innen nézve erőszak.

Lehet ezt festeni bármilyen színűre, átkeresztelhetik progressziónak, nevezhetik magukat européereknek, a máz alatti lényeg marad. 

Azt is tudjuk, hogy mi lehet a következménye, mert megélt történet: a kommunistákat mindig felfalják a saját gyermekeik, az apagyilkosság náluk a nagykorúsítás kötelező rituáléja. És minderre nemzedékek mennek rá, mert az apagyilkosságot tömegsírral fedik el.

Eltelt harmincöt év.  Romániában hónapok óta botrányosan alakul az államfőválasztás, homályos hátterű jelöltek zavaros eszméket terjesztenek. És ismét előkerült a magyar kártya.

Ezen csak az lepődik meg, aki elfelejtette, hogy a kommunista nem vész el, csak átalakul.