2018 nyarán – egyéves lett a kölök – menekülő útvonalakat terveztünk a belvárosi albérletből. Annyi pénzünk akkor nem volt, hogy az agglomerációban keressünk házat, hitelt, kölcsönt még nem mertünk kérni. De abban biztos voltam, hogy ház kell, mondok az asszonynak, valószínűleg kevesebb van hátra nekem, mint amennyit eddig eléltem, elegem lett a tömbházakból, tömegszállásokból, a szomszédok vizslató tekinteteiből, én sem vagyok kíváncsi senki más magánéletére. Fogtuk a térképet, és mivel a pestieknek Nyugat felé csavarodik a nyaka, keletre néztünk. A Mátra, vagyis a Kékes hunyorítva hegynek tűnt.
Hegyi zsákfalu legyen, átmenő forgalom nélkül, ennyi volt a megfontolás, az se baj, ha gyümölcsösnyi telek jár vele.
Nézzetek, fővárosi véreim, keletre. Annyi pénzért vettünk rendes falusi házat, nagy telekkel, melléképületekkel – víz, villany, gáz, optikai szálon vihargyors net –, amennyiért Budapesten talpalatnyi helyet adnának hosszas alkudozások után. Így lett egy elöregedő zsákfalu zsákutcájának a végén hétvégi menedékünk – gondoltuk még akkor, szusszanásnyi békelak, majd jól megírom itt a hátralévő műveket, szívtam tele a tüdőmet oxigéndús levegővel, gyümölcs- és egyéb fákat ültetek, együtt nőnek a gyerekkel, mindig akkorát esik róluk, amekkorát kell.
Aztán kenyérbe estem, irodám lett, oda a liget, mondtuk szívfájdalommal, bár ahányszor csak tudtunk, kimenekültünk a hétköznapi tevés-vevésből. Amíg átmentünk a mátrai szerpentinen, kisimultak az idegeink, a házunk kapujában állva már nem pöröltem az Urat, ő sem szólt hozzám, csöndes egyetértésben hallgatunk azóta is, néha felnézek rá, lenéz rám, minden elrendeztetett, ő tudja, én hiszem, ennyi elég is.
Az elmúlt években apránként megépítettük a bennvalót. Kitisztítottuk a kutat, napelem sem árthat, mit lehessen tudni, mit hoz a mozgékony jövő.
És ez a félt jövő elkezdődött. A koronavírus-járvány volt a főpróba, kiköltöztünk, onnan jártam munkába, az M3-ason minden bokor előre köszönt. Esténként a lenyugvó nap visszfényében sárkányt röptettünk a fiunkkal, elboronált, bevetett földek fölött repült, álltunk gumicsizmával a rögvalóban.
Nagyon úgy tűnik, nagyszüleink életét fogjuk élni, már csak a tudást kell föléleszteni hozzá. Mert annak ott kell lennie a génjeimben, veszem szemügyre a házzal örökölt kerti szerszámokat. Mindegyiknek tudom a nevét.