Nagyjából 25 évvel ezelőtt írtam először Márairól. Az ezredforduló környékén a kolozsvári Korunk folyóirat filozófiai szerkesztőjeként olvasónapló vezetését vállaltam havi penzumban, és talán a centenárium okán szembejött velem Márai Sándor. Ez is sorsfordító találkozásnak bizonyult. Ismertem addig is, persze, ahogyan a klasszikusokat ismeri az ember, tisztelettudó felületességgel. De abból az olvasónaplóból gyakorlatilag idézetgyűjtemény lett. Lenyűgözött és rajongóvá tett azzal, amit írt és ahogyan megfogalmazta.
Vannak írók, akik nem csupán könyveket hagynak maguk után, hanem egész világokat. Márai Sándor ilyen alkotó volt: szavai mögött mindig ott lüktetett egy teljes univerzum – a polgári létezés, az európai műveltség és a magyar szellem hármas csillagzata alatt.
A kassai polgárfiú, aki 1900-ban látta meg a napvilágot, egy letűnőben lévő világ utolsó nagy krónikásává vált. Nem egyszerűen megörökítette ezt a világot, hanem megmentette annak lényegét – nem a tárgyait vagy intézményeit, hanem a szellemét. Azt a meggyőződést, hogy létezik szabadságból fogantatott rend, hogy van mérték és forma, hogy az élet nem csupán véletlenek sorozata, hanem műalkotás, amelyet ki kell munkálni, akár egy jól sikerült mondatot.
Márai mondata – igen, ez külön kategória a magyar irodalomban. Fegyelmezett és mégis szenvedélyes, pontos és mégis költői, intellektuális és mégis érzelmi. Prózája olyan, mint egy jól karbantartott óramű: minden fogaskerék a helyén, minden szó a legjobb pozícióban, és amikor megszólal, valami időtlen zenét hallunk.
Életműve kivételes gazdagsággal bontakozik ki előttünk: regények, melyek az emberi lélek legfinomabb rezdüléseit is képesek megragadni; naplók, melyek egy évszázad lenyomatát őrzik; esszék, melyek gondolati mélysége ma is szédítő; publicisztikák, melyek a mindennapi élet apró megfigyeléseit emelik egyetemes érvényűvé.
Márai szereplői többek irodalmi alakoknál: sorsok ők, akikben egy korszak, egy mentalitás, egy értékrend ölt testet. Figurái gyakran a múlt és jelen határmezsgyéjén egyensúlyoznak, érzik a változás szelét, de ragaszkodnak ahhoz, ami számukra szent és sérthetetlen.
Különösen igaz ez emigrációs korszakának műveire, amelyek lapjain a hazavesztés fájdalma és a szellemi hazához való ragaszkodás különös elegyét találjuk. Naplóiban – e páratlan értékű krónikákban – pedig nyomon követhetjük, hogyan őrzi meg egy szellem a függetlenségét és tisztánlátását a történelem viharai közepette.
A kommunista rezsim megpróbálta kitörölni Márait a magyar kultúra térképéről – sikertelenül. Ő és a hozzá hasonló nagyságok adták az igazi „underground” gerincét, műveit kézről kézre adták azok, akik hittek az írott szó erejében. A rendszerváltás után pedig valóságos Márai-reneszánsz kezdődött: könyvei újra polcokra kerültek, szavai újra beépültek a közgondolkodásba, mintha csak a magyar kultúra egy elveszett darabja tért volna vissza.
Márai azonban nem csupán magyar jelenség. Az ezredforduló környékén könyvei – különösen A gyertyák csonkig égnek – világszerte bestsellereké váltak. Olaszországban, Németországban, az angolszász világban felfedezték benne azt az írót, aki képes volt a közép-európai tapasztalatot egyetemes érvényűvé emelni. Összetéveszthetetlen hangjában felismerték azt a bölcsességet és mélységet, amely a legnagyobb írókra jellemző. Ott a helye Thomas Mann mellett.
Márai talán legfontosabb üzenete az, hogy a kultúra nem luxus, hanem létfeltétel. A napló-sorozata végigkíséri a huszadik század traumáit, és mindvégig arról tanúskodik, hogy a szellem emberének kötelessége a tisztánlátás és a tanúságtétel. Még a legsötétebb órákban is hitt abban, hogy a könyvek és az olvasás aktusa maga is ellenállás – csendes forradalom.
Április 11-én ünnepeljük Márai Sándor 125. születésnapját. Anélkül, hogy kisebbítenénk a másik születésnapos zseni, József Attila érdemeit, a magyar költészet napján – is – olvassunk Márait.