Antall József miniszterelnöknek tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Európában még az ateista is keresztény”. Sokféle értelmezése lehetséges ennek a tételmondatnak, de elnézve a nagyheti készülődést, zsibongást, én inkább most arra hívnám fel a figyelmet, amit egy pár napja megjelent könyvben a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány kutatói állítanak: adatokkal alátámasztva azt mutatják be, hogy Magyarországon igencsak erős – ahogy ők nevezik – „a kulturális kereszténység”.
Elfogultság nélkül ki merem jelenteni, hogy a Kulturális kereszténység Magyarországon című kötet a hazai társadalomkutatás egyik legambiciózusabb vállalkozása az utóbbi években. A szerzői kollektíva – Molnár Attila Károly, Megadja Gábor, Gyorgyovich Miklós, Falusi Márton és Czopf Áron – közös munkája egyszerre tekinthető empirikus társadalomelemzésnek, filozófiai igényű világnézeti reflexiónak és közéleti beavatkozásnak. A könyv alapkérdése: létezik-e, és ha igen, milyen formában van jelen a keresztény kultúra a mai magyar társadalomban?
A szerzők válasza radikálisabb és összetettebb, mint az első pillantásra sejtenénk. Nem a templomba járók számát, nem a felekezeti önbesorolás mértékét vizsgálják, hanem egy mélyebb kulturális szövetet próbálnak feltérképezni: a kereszténységnek azt a civilizációs lenyomatát, amely normákban, erkölcsi reflexekben, szokásokban és közösségi beidegződésekben él tovább, akár a tudatosság szintje alatt is. A „kulturális kereszténység” fogalma ebben az értelmezésben nem a vallásosság gyenge vagy másodlagos formája, hanem egy olyan kulturális keret, amely akkor is működik, ha a vallási hit elhalványul vagy hiányzik.
A könyv egyik legnagyobb értéke, hogy a szociológiai vizsgálatot történeti és elméleti horizontba ágyazza. A szerzők európai gondolkodókat hívnak segítségül annak megértéséhez, miként határozta meg a kereszténység az európai civilizáció alapmintáit, és milyen következményekkel jár ezek fokozatos eltűnése vagy visszahúzódása. A civilizáció kérdése itt nem történelmi távlat, hanem aktuálpolitikai kérdés: mi történik egy olyan társadalommal, amely elveszíti transzcendens erkölcsi kereteit, és ezek helyére relativizmust, bürokratikus semlegességet vagy identitáspolitikai fragmentáltságot ültet?
A kutatás módszertana érdemi újítást jelent a hazai szociológiai mezőnyben. A szerzők tudatosan nem a „vallásosság mérése” felől közelítenek, hanem erkölcsi és világnézeti attitűdök vizsgálatán keresztül próbálják megragadni a keresztény kultúra jelenlétét. Kérdőíves felmérések, összehasonlító nemzetközi adatsorok és szociológiai elemzések alapján azt a következtetést vonják le, hogy a keresztény értékek – különösen az igazságosság, megbocsátás, felelősségvállalás, önkorlátozás és altruizmus – széles körben elfogadottak és működnek a magyar társadalomban, akkor is, ha ezek keresztény eredete már nem tudatosul az egyénekben.
A Kulturális kereszténység Magyarországon nem pusztán egy kutatás dokumentuma, hanem egyfajta kultúrkritikai állásfoglalás is. Olyan mű, amely képes vitát generálni, elgondolkodtatni és új keretbe helyezni a kereszténység és modernitás viszonyáról szóló diskurzust. Aki meg akarja érteni, hogy mit jelenthet kereszténynek lenni a posztszekuláris Európa peremén, annak érdemes végigkísérnie ezt az intellektuálisan gazdag és gondolatébresztő szöveget.
És hogy miért is kellene ezt a témát megvitatnunk? Erre Nicolás Gómez Dávila válasza a következő: „Az emberiségnek nem azért van szüksége a kereszténységre, hogy építse a jövőt, hanem azért, hogy fel legyen vértezve ellene.”