Jorge Mario Bergoglio, akit Ferenc pápaként ismert meg a világ, 2025. április 21-én, húsvéthétfőn, 88 éves korában tért vissza Teremtőjéhez. Benne nem csupán egy egyházfőt, hanem egy olyan tanúságtevőt vesztettünk el, aki számára a hit nem elvont elmélet vagy erkölcsi elv volt, hanem létezésének alapvető valósága. Egy olyan hit, amelyből természetesen fakadt minden szava és tette.

Ennek a hitnek a lényegét egy másik dél-amerikai gondolkodó, Nicolás Gómez Dávila fogalmazta meg tömören: „Istenben hinni nem annyi, mint Istenben hinni, hanem nem tudni nem hinni benne.”

Ez a gondolat, amely a hit lényegét nem tudatos döntésként, hanem az emberi lélek elkerülhetetlen válaszaként ragadja meg, tökéletesen tükrözi azt a lelkiséget, amelyet Ferenc pápa egész életében és tizenkét éves pápasága alatt képviselt.

Ferenc pápa hitéből következett, hogy nem tudott közömbös maradni a szenvedés, az igazságtalanság és a teremtett világ pusztulása iránt. A szegények, a kirekesztettek, a menekültek, a társadalom peremére szorultak mellett való következetes kiállása nem ideológiai meggyőződésből fakadt, hanem abból a mélységes hitből, amely „nem tudott nem hinni” az emberi méltóság szentségében.

Amikor lehajolt, hogy megmossa a börtönben lévők vagy hajléktalanok lábát, amikor felszólalt a kizsákmányolás ellen, amikor cselekvő szolidaritást vállalt az üldözöttekkel, mindezt hitének magától értetődő, elkerülhetetlen következményeként tette. Nem tudott nem szeretni, nem tudott nem cselekedni.

Egyszerűsége, amely megmutatkozott a mindennapokban, nem puszta stílus volt: mély hitvallás arról, hogy a keresztény ember nem a pompában, hanem az alázatban találja meg Istent.

Ferenc pápát reformernek tartották mindazok, akik félreértik a katolicizmust. Ő nem reformált, hanem jó kertészként gondoskodott. A Vatikán pénzügyeinek átvilágítása, a visszaélések feltárása, a klerikalizmus visszaszorítása mind annak a meggyőződésnek voltak gyümölcsei, hogy az Egyháznak hűnek kell maradnia evangéliumi küldetéséhez.

Számomra a legmaradandóbb tanítása a Laudato si’ enciklika. Az éppen tíz évvel ezelőtt közzétett enciklikában világítja meg Ferenc pápa, hogy a teremtett világ védelme nem lehetőség, hanem hitünk egyik legmélyebb követelménye. 

Ferenc pápa a teremtésvédelem látásmódját hirdette, amely felismeri, hogy minden összefügg: az ember, a társadalom, a gazdaság, a kultúra és a természet élete szoros kapcsolatban áll egymással. Nem elegendő csupán szabályozni a szennyezést vagy új technológiákat fejleszteni – valódi megtérésre, életstílus-váltásra, az értékrendek radikális átformálására van szükség.

A Laudato si’ világosan kimondja azt is, hogy a környezeti válság szoros kapcsolatban áll a társadalmi igazságtalansággal. A Föld szegényei szenvedik el a leggazdagabbak pazarló életmódjának következményeit. A teremtés védelme tehát nem pusztán technikai vagy gazdasági kérdés, hanem erkölcsi és spirituális válság. Mert nem lehet szeretni Istent anélkül, hogy szeretnénk azt a világot, amelyet teremtett; nem lehet testvérként tekinteni egymásra, ha közben közönyösen pusztítjuk közös otthonunkat. Ferenc pápa öröksége a belső átalakulás felé vezető hívás: hogy ébredjünk rá újra, nem lehetünk közömbösek sem az ember, sem a természet iránt. Hogy tanuljuk meg újra mondani:

„Áldott légy, Uram, minden teremtményedért.”

Ez az enciklika világossá teszi: a teremtés védelme nem választható opció a keresztény ember számára, hanem Isten által szabott életgyakorlata. Mert aki nem tud nem hinni Istenben, az nem tud nem hinni a teremtett világ szentségében sem. 

Ferenc pápa egész életével példázza azt a katolikus bölcsességet, ami jövőt biztosít nekünk ezen a Földön: abból, hogy nem vagyunk tökéletesek, az következik, hogy mindig jobbak és jobbak lehetünk.