A pápaválasztás napján, de még a fehér füst felszállása előtt nyitottuk meg Berecz András, a Nemzet Művésze „Szívverés a magasban” című kiállítását a Múzeumkertben. Berecz Andrásról számomra csak pár hónapja derült ki, hogy harangos ember is. Azzal keresett meg, hogy ő évek óta szenvedélyen fényképezi a többszáz éves harangok belsejét, még pontosabban azt az ütésnyomot, ahol a harang nyelve eléri a palástot. Felmászik a toronyba és alájuk fekve a telefonjával lefényképezi ünnepeink ott rejtőző évgyűrűit. Elő is kapta a készüléket, mutogatta, hogy milyen csodákra bukkant. Néztem ezt a csupaszív, csupalélek embert, a magyar nyelv gazdagságának, életteliségének élő bizonyítékát, és számomra nem volt kérdés, hogy ezt a kiállítást meg kell csinálnunk. És nem csak egy helyszínen, hanem a Kárpát-haza minden régiójában. A nemzeti összetartozás napjáig meg is nyitjuk ugyanezt a kiállítást minden történelmi régiónkban Székelyföldtől Muravidékig, Kárpátaljától Délvidékig, és ha a Jóisten is úgy akarja, akkor utaztatni fogjuk bárhová, ahol befogadják értő szívekkel. 

Mert vannak fontos programjaink, és vannak szívügyek. Ez a kiállítás szívügy. Azt is elmondom, hogy miért. 

Ha behunyjuk a szemünket és megidézünk egy európai falut vagy kisvárost, vajon melyik az a közös elem, ami kirajzolódik mindannyiunk képzeletében? Az, ami a leginkább szem előtt van, de amit észre sem veszünk, mert annyira természetes: a templomtorony. Legyen szó magyar, német, olasz vagy breton tájról – a település szíve nem a főtér, nem a városháza, hanem a torony magasba nyúló sziluettje. Ez teszi otthonossá számunkra Európát. Ez ad függőleges tengelyt mindennapi létünknek. Képzeljük el Európát templomtornyok nélkül. Amikor megpróbálom, elemésztően mély fájdalom vesz erőt rajtam.

A templomtorony nem puszta esztétikai díszlet vagy romantikus maradvány a múltból. Nem pusztán a települési látkép eleme. A torony ennél jóval több: teret teremtő és megszervező kisugárzással bír – mert benne lakik a harang.

A harang olyan társunk, amely megszólalásával és hallgatásával egyaránt üzen. Hangja egyszerre jelenthet életet és halált, örömöt és gyászt, egybekelést és végső búcsút. A harang a közösség idejét méri. A mechanikus, steril és közömbös órával szemben nem perceket számol, hanem alkalmakat jelöl. A megélt tartalmas időt. A múló időt – és az örökkévalót.

Berecz András képei nem egyszerű tárgyfotók. Ezek belső látképek. Léleklenyomatok. Amikor a harangnyelvek által „csinált” barázdákat, karcolatokat, évgyűrűket fényképezi, voltaképpen az időt dokumentálja. A történetekből összeálló történelem visszaszámlálható rétegeit.

„A harang titkát keresem, a harang életjelét – halkuló ünnepeinkét, a fogyatkozó időét” – vallja Berecz András is. A harangok nyelvét sok helyütt szívnek hívják, és ahogy a kiállítás címe mondja: „Szívverés a magasban” – ezek a képek valóban a magyar lélekharang szívhangjai. És ez nem képzavar: a feleségem hasában fejlődő magzatról készült képernyőfelvétel jutott elsőre eszembe róluk – ha ma ezekre rápillantok, akkor mai napig hallom később megszületett gyermekünk ultrahangos vizsgálat által felerősített szívverését. A magyar nemzet szívverését hallhatjuk a kiállítás képeit nézegetve. 

Emiatt nem lehetünk objektív szemlélők. Nem vagyunk kívülállók. Mi vagyunk azok, akik meg tudjuk szólaltatni a harangokat. Vagy el tudjuk hallgattatni. De dönteni nekünk kell.

Ahogy Berecz András nyárádszentannai felvételein koponyákat formázott a harang szíve, s egy másiknál Lázárt rajzolgatja, „sziklasírjában, feltámadásra várva” – úgy kérdez minket is ez a kiállítás: vajon mi mit rajzolunk a jövő harangjainak palástjára?

Ahogy elnézzük a mai világot, ennek a kérdésnek súlya és tétje van. A harang kapcsán van ugyanis egy történelmi tudásunk: lehet belőle ágyút önteni. Ugyanazon összetevőkből készül tehát az ágyú és a harang – azt döntjük el mi, hogy mikor mi legyen belőlük.

Ez a kiállítás figyelmeztetés. Csend és hang határán állunk. Berecz András most is azt teszi, mint amikor dalol, beszél –nevel. Képein keresztül olyan történeteket mesél el, amelyek jobb emberré és jobb magyarrá tehetnek bennünket. A harangok belső életét mutatja meg nekünk. Közös örökségünk szívverését. Berecz András harangképei olyanok, mint egyfajta sajátos evangélium: ha megszólalnak, ne csak halljuk, értsük is őket.

Mi vagyunk a magyar nagyharang nyelvei. A Jóisten lendít, de nekünk kell megszólaltatnunk a hangot. És ha jól érünk a valósághoz, akkor higgyék el, fölfénylik a Kárpát-haza. Ezt tanultam meg Berecz Andrástól.