A hét elején, egészen pontosan hétfőn dél körül Spanyolország és Portugália nagy részén, valamint Franciaország déli régióiban hatalmas, szinte példátlan áramszünet alakult ki, amely milliókat érintett, megbénítva a közlekedést, a kommunikációt, a banki szolgáltatásokat és a mindennapi életet. Leállt a metró, a vasúti közlekedés, a közlekedési lámpák, a repülőtereken is fennakadások voltak, a bankautomaták és kártyás fizetések sem működtek. A kommunikáció is akadozott: sok helyen nem volt mobil- vagy internetkapcsolat. A kórházak generátorokra kapcsoltak át, az ivóvízellátással is gondok adódtak. 

A tudósítások láttán kibújtam a képernyőből, körülnéztem a lakásban, számbavettem, mi működne, illetve mi nem tartós áramszünet esetén. Igencsak elgondolkodtató a lista végeredménye.

Éltünk már át válsághelyzeteket a közelmúltban is, gondoljunk csak az árvizekre, vagy a Covidra. Mindegyiket tudtuk kezelni, mert volt áram, tehát volt kommunikáció, volt energia a szó szoros és átvitt értelmében is. 

Viszont most képzeljünk el egy tartós, összeurópai áramszünetet. Két elméleti – értelemszerűen elnagyolt és felületes – forgatókönyvet gondoljunk végig. Az egyik lehetséges forgatókönyv a társadalmi összeomlás. Ebben az esetben az emberek pánikszerűen reagálnak: megindul a boltok kifosztása, a készletek felhalmozása, majd a készletekért vívott harc. A közbiztonság megszűnik, a városokban fegyveres csoportok veszik át az irányítást. A közintézmények bezárnak, a közegészségügyi helyzet romlik. A szolidaritás gyengül, a társadalom atomizálódik. A túlélés egyéni stratégiákra és erőszakra épül, az állam decentralizálódik vagy teljesen megszűnik működni.

A másik forgatókönyv a közösségi önszerveződés és a nemzeti szolidaritás iránya. Itt a lakosság a kezdeti sokk után kormányzati segítséggel, de helyi szinten megszervezi magát: a polgármesterek, a helyi elit, a civil szervezetek, az egyházak közösen lépnek fel. Közösségi főzőhelyek, vízgyűjtő pontok, tájékoztató táblák jönnek létre. A közintézmények ideiglenesen új funkciókat kapnak (pl. közösségi központként működnek). Az emberek megosztják készleteiket, cserekereskedelem, önkéntes járőrszolgálatok és közös szabályozás alakul ki. A rend fenntartható marad, a társadalmi bizalom erősödik. Hosszabb távon decentralizált, de működőképes, önellátásra épülő közösségi rendszer jön létre, amelybe az állam fokozatosan visszakapcsolódhat.

A két forgatókönyv közti különbség kulcsa nem az infrastruktúrában, hanem a társadalmi viselkedésmintákban rejlik. Az összeomlás vagy megerősödés elsősorban azon múlik, hogy a válság kezdetén dominál-e az egyéni félelem és bizalmatlanság, vagy képes-e a társadalom az együttműködésre, a fegyelemre és a közösségi gondolkodásra.

És még valami: a történelem fintoraként a közép- és kelet-európai országoknak van egy olyan historikus örökségük is, amelyek ellenállóbbakká tennék őket egy ilyen helyzetben. Mi ugyanis éltünk már hiánygazdaságban.

Az idősebb generáció – különösen azok, akik a szocializmus korszakában aktív felnőttként éltek – jelentős, ám gyakran alulértékelt tapasztalati tudással rendelkezik, amely egy válsághelyzet, például egy tartós áramszünet esetén fontos erőforrásként működhet. Ez a tudásanyag részben technikai, részben mentális és közösségi jellegű, és leginkább a hiánygazdálkodás körülményei között kialakult alkalmazkodási mintákban mutatkozik meg.

Az idősebb korosztály sok tagja számára nem idegen az olyan helyzet, amikor az erőforrások szűkösek, és a túléléshez leleményesség, beosztás, türelem és kölcsönös segítség szükséges. Tudják, hogyan kell befőzni, aszalni, savanyítani, tüzelni kályhával, vagy esővizet gyűjteni. Ezek az ismeretek – bár a hétköznapokban sokszor háttérbe szorultak – egy válsághelyzetben felértékelődhetnek. Emellett mentálisan is felkészültebbek lehetnek a hirtelen megváltozó életkörülményekhez való alkalmazkodásra, hiszen korábban megtapasztalták, hogy mit jelent az ellátási bizonytalanság, a sorban állás, vagy a javak közösségi beosztása.

Fontos társadalmi értéket képvisel az is, hogy az idősebb generációk sok esetben még élő gyakorlatként őrzik a közösségi együttműködés formáit: szomszédsági segítség, kalákában végzett munka, tapasztalatcsere a mindennapi élet apró problémáinak megoldására. Ez a típusú társadalmi tőke – bár ma gyengülőben van – válsághelyzetben újra aktivizálódhat, különösen kisebb településeken.

Ez, természetesen, csak elméleti fölvetés. Azért érdemes rajta rágódni egy keveset. Írtam már, de a hétfői történések után ismét zakatolni kezdett bennem: egy sejtett, de nem várt világjárvány és egy lehetségesnek, de elképzelhetetlennek tartott háború kitörése után illene levonni a következtetést: nem a jövő kiszámíthatatlan, hanem a nyugati civilizáció folytat struccpolitikát.