Advent első vasárnapja van. A várakozás ideje. Ilyenkor az ember ösztönösen befelé figyel. Készülünk az ünnepre, a fény születésére úgy, hogy mindenütt villognak a karácsonyi izzók, töltik a szemet a képernyők. És erről, hogy a fényszennyezésben a fény születésére várunk, a minőségi éhezés fogalma jutott eszembe. 

Ez ugyan nem szerepel az orvosi szakkönyvekben, mégis milliókat érint a modern nyugati világban. Nevezzük szellemi minőségi éhezésnek.

A 21. század embere a bőség zavarában él. Soha a történelemben nem állt rendelkezésünkre még ennyi információ, ennyi szórakozás, soha nem volt ennyi inger ilyen könnyen elérhető. A szellemi „kalóriabevitelünk” hatalmas. Reggeltől estig fogyasztunk: híreket pörgetünk, sorozatokat darálunk, videókat nézünk. Az agyunk telítődik. Látszólag jól vagyunk lakva.

De ez a jóllakottság csalóka. 

Fizikális szinten egyre többet beszélünk a „minőségi éhezés” fogalmáról: amikor valaki kalóriából eleget, sőt, túl sokat is fogyaszt, a teste mégis éhezik, mert a nagyipari környezetben termelt élelemből hiányoznak a nélkülözhetetlen mikrotápanyagok, a vitaminok, az ásványi anyagok. Az eredmény: elhízás és alultápláltság egyszerre.

Ugyanez történik velünk szellemi síkon is. A lelkünk tele van „üres kalóriákkal” – felszínes információkkal, gyors kielégülést ígérő tartalmakkal, zajjal. Viszont hiányoznak a valódi tápanyagok: az igazság, a katarzis, a mélység, a közösségi élmény és a transzcendencia.

És ez a szellemi minőségi éhezés a civilizációs betegségeink egyik fő oka. Ez a céltalanság, a kiüresedettség, a szorongás, a depresszió melegágya. A szellemi immunrendszerünk legyengül, és védtelenné válunk a manipulációval, a félelemmel, a hamis ideológiákkal szemben. Spirituális elhízásban szenvedünk: az egónk nagyra nőtt, de a jellemünk csontozata gyenge.

Adventkor különösen érezzük ezt az éhséget.

A keresztény ember számára a lelki táplálékot több mint kétezer éve az Egyház és a Szentírás biztosítja. Ez az „élő kenyér”, amely nélkül a lélek elsorvad. Csakhogy a Teremtő Isten saját képére formált minket, és ezzel felelősséget is adott nekünk. Nem elég csak várni a mannát. Az embernek szintén hozzá kell tennie a magáét a világ rendjéhez. A fogyasztói társadalomban ezt a munkát is kiszervezzük. Azt gondoljuk, hogy a gondoskodás a művészeten és a tudományon keresztül megtörténik, a művészek és a tudósok helyettünk megoldják. Nem oldják, mert nem oldhatják meg. Segítenek nekünk, de helyettünk nem élhetik a mi életünket. Nekünk is dolgoznunk kell azon – a gondolkodáson és a cselekvésen keresztül –, hogy a lelkiek mellett a szellemi táplálék is teljes értékű legyen.

Erről írok éppen egy könyvet Legelőből hazát címmel. Nem új kinyilatkoztatás, nem tartalmaz radikálisan új tanokat. Célom a rendszerezés, az összegzés. Száz kulcsfogalom mentén próbálom újragondolni a kulturális nemzetépítés feladatát a 21. században. A formálódó szócikkeket a következő időszakban naponta közzéteszem a Hazaszótár honlapján, közösségi médiás felületeimen, elküldöm a hírlevelemre feliratkozóknak, hogy megvitathassuk a mondandót, mert ez az első lépés: vissza kell vennünk a szavaink jelentését. 

Meggyőződésem, hogy a magyar nemzeti kultúra: tápanyagdús étrend. A népi kultúra, a klasszikus irodalmunk, Kodály és Bartók zenéje, kortárs alkotó- és előadóművészetünk, gasztro- és agrokultúránk, a történelmi példáink, kulturális örökségünk kincsei „teljes értékű” szellemi táplálékok. Bennük van az a tápanyag, ami a túléléshez és a növekedéshez kell. Ahogy a testünknek szüksége van a valódi, tiszta ételre, úgy a lelkünknek és szellemünknek is szüksége van a valódi kultúrára. Hogy ne haljunk éhen a digitális bőség közepette.

Advent első vasárnapján, amikor meggyújtjuk az első gyertyát, gondoljunk arra, hogy a fény nemcsak a sötétséget űzi el, hanem megvilágítja azt is, ami hiányzik. Kívánom, hogy ez az időszak ne a zajos fogyasztásról szóljon, hanem a csendes, minőségi táplálkozásról.

Legyünk készen a Gyermek megszületésének csodájára. 

Áldott Adventet kívánok!