Ha fellapozzuk a régi írásokat, kiderül, hogy a hübrisz az ókori Athénban nem holmi jellembeli gyengeség volt, hanem konkrét bűntény. Ma már ezt is rosszul értjük. A hübrisz anno nem a sima gőg, nem a „fenn hordja az orrát” nevetséges magabiztossága volt, hanem a szándékos, kéjes erőszak. Az a fajta túlkapás, amikor valaki nem csak azért bánt másokat – szóval vagy tettel –, mert haszna származik belőle, hanem mert örömét leli a másik megszégyenítésében. Arisztotelész pontosan látta ezt a sötét lelki rugót: a hübrisz célja a saját felsőbbrendűségünk igazolása a másik méltóságának lerombolása árán. A hübrisz az, amikor azért vágod le a másik fejét, mert azt hiszed, hogy ezzel te válsz magasabbá.

Nálunk, a Kárpát-medence huzatos völgyeiben ez a fogalom különös, földszintes karriert futott be: leköltözött az Olümposzról a hivatali folyosókra, a tárgyalókba és az országútakra. A hübrisz nálunk nem az istenek elleni lázadás. A magyar hübrisz a parkolóőr mosolya, amikor látja, hogy pár perccel túllépted az időkeretet. Sorstragédia helyett gyakran csak munkaköri leírás. Itt már nem az égiekkel perel az ember, csak a józan ésszel és a másik emberi lénnyel. Azzal, aki abban a tévhitben ringatja magát, hogy ha hangosabban mondja a magáét, az a hangerőtől válik igazzá. Hogy akinek a kezében a pecsét vagy a kormány, arra nem vonatkozik a mindent földön tartó gravitáció.

A valóságtól elszakadt virtualitásban egyesek tényleg azt hiszik, hogy a gravitáció csak egy ajánlás. Amíg el nem kezdenek zuhanni. És még ekkor is azt hirdetik, hogy a zuhanás: repülés. Vannak, akik ezt el is hiszik, és vakon ugranak a vezér után.

A modern hübrisznek ugyanis – ellentétben antik elődjével – már nincs szüksége tragikus nagyságra, beéri a kompetencia hiányával is. A vezetéslélektan ezt a kóros állapotot udvariasan „túlzott magabiztosságnak” nevezi. 

A magabiztosság önmagában nem baj, sőt. De a stratégát a hübriszes embertől az különbözteti meg, hogy az előbbi tudja, mit miért csinál. A stratéga vezetés közben egyfolytában nézi a tükröket, a hübriszes inkább lecsavarozza a visszapillantót. Nem azért, mert csak előre akar nézni, hanem mert őt egyáltalán nem érdekli, mi történik a világban. A tükör ugyanis kellemetlenségeket mutatna: hogy nincs egyedül az úton.

Ez a valóságtól elszakadt gőg nem csupán tévedés, hanem a korlátok aktív tagadása. A képernyő előtt ülő ember könnyen elhiszi, hogy a világ egy gombnyomással átrendezhető, hogy ő maga is határtalan, újraprogramozható, a valóság szabályain felülálló. A Mátrix azt a tévképzetet táplálja, hogy a rögvaló törvényei felülírhatók; hogy a gazdaság, a természet, az emberi méltóság mind csak paraméterek, amiket be lehet állítani. Pedig a rögvaló határai élesek. A falak ott vannak, legfeljebb nagyobbat csattanunk rajtuk.

A modern hübrisz lényege a mérték elvesztése. Hajdanában a mítoszok kérlelhetetlen logikája szerint a rendbontást mindig a helyreállítás, a megtorlás (Nemeszisz) követte. Az istenek irigysége vagy a sors vastörvénye nem tűrte a kilengést; a számlát be kellett fizetni.

A mai, következmények nélkülinek berendezett világban ez a számla késik. Nem a valóságtörvény változott meg, csak a technológia és a tőke rejti el átmenetileg a következményeket. De ettől még fennáll a fizetési kötelezettség. Sőt: kamatostul kell törlesztenünk. 

És az a baj, hogy a nemezisz már nem az elkövetőre sújt le, hanem a közösségre. Az önjelölt messiások csinálják a költséget. A számlát mi fizetjük.