A fiunk, aki még életében nem élt rendes telet, napok óta teljesen fel van pörögve.

Számára az elmúlt napok időjárása legalább akkora sorsforduló, mint a felnőtteknek lehetett a pandémia. A világa radikálisan megváltozott. Születése után vásároltuk meg a hegyvidéki elöregedő zsákfaluban a Kádár-kockánkat, hogy lásson telet, előrelátó szülőkként a házzal együtt még szánkót is vettünk, amit azóta is a padláson tárolunk. A gyerek életének elmúlt nyolc évében az udvarunkon egyszer készített hóembert, az is megrokkant másnapra.

És most itt van minden, amiről eddig csak meséltünk: havazás, nagy hideg, mi az, hogy hideg, fagy, tesiórán hógolyózás az udvaron, jégkaparás az autóról, családi hólapátolás a ház körül és előtt.

A gyerekek másfajta időben tesznek-vesznek: az itt és mostot a maga teljességében képesek megélni, gyorsan alkalmazkodnak. Számukra mindaz természetes, ami nekünk már nem az.

És hát úgy lenne jó nézni, ahogy ők néznek.

Áll a család az ablak előtt, bámuljuk a havazást. Mi, felnőttek a munkát látjuk, a lehetséges kéz- és lábtöréseket, a tüdőgyulladást, az akadozó közlekedést, és azt is tudjuk, hogy valahol valakik nagyon fáznak.

A gyerekek örülnek. Ennyi. Csillogó szemmel egyszerűen örülnek az égi adománynak.

Keresem a közös halmazt, mert nyilván örülök az ő örömüknek, de az nem az én örömöm. Amíg kimegyek megnézni, hogy minden rendben van-e a ház körül, ezen gondolkodom. Abban nem vagyok biztos, hogy feldobná a hangulatomat, ha a legközelebbi boltig síléccel kellene elcsúsznom és vissza. Ehhez már túl elpuhultam.

Ropog a hó a lábam alatt. A gyümölcsösre és a zöldségesre nézek, a házakon túli földekre, a földeken a vastag hótakaróra, és megmoccan bennem valami, ami olyasmi lehet, mint a fiam önfeledt öröme.

Így megyek be a házba a koraesti sötét árnyai közt, dunna alatt alszik a rét, dudorászom, csillog a szemem.