Milyen Európában kell majd gyermeket vállalniuk a gyermekeinknek? Ezt a kérdést teszem fel magamnak az egészségesnél és a kívánatosnál jóval gyakrabban.

Az elmúlt években egyre dühösebben láttam, ahogyan az Európai Unió, az általunk évtizedekig vágyott jóléti Kánaán veri szét magát. Brüsszelben alattunk vágják a fát, és ha sikerrel járnak, mindannyian zuhanni fogunk.

Az önsorsrontás alapproblémája, hogy az uniós intézmények – különösen az Európai Bizottság és az Európai Parlament – nem egyformán bánnak a tagállamokkal. Az elmúlt években legalább három területen bárki láthatta a kettős mérce alkalmazását.  A jogállamiság kapcsán a feltételeket elvben minden tagállamra érvényesként fogalmazták meg, de tényleges, nagy összegű pénzbefagyasztás csak Magyarországot és korábban Lengyelországot érintette, miközben más problémás országokkal szemben nincs hasonló pénzügyi szankció. A költségvetési szabályoknál is kilógott a lóláb: a három százalékos hiányküszöb tartós megsértését korábban Franciaországnál és Németországnál politikailag „rugalmasan” kezelték, míg kisebb, főleg keleti tagállamokkal szemben jóval szigorúbb az eljárási fenyegetés. A képmutatás tetőfokaként a migráció és határvédelem területén éveken át dokumentált, súlyos jogsértések (erőszakos visszatoloncolások) mellett is erős pénzügyi és politikai támogatást kapnak egyes frontországok, miközben más kormányokat jóval enyhébb lépések miatt is élesen bírál és büntet az uniós intézményrendszer.

Mindez még javíthatónak látszott. Mintha a megfelelő görbületű uborkával verték volna az ember fejét. Az is fáj, de kibírható, és tudod, hogy az ember feje keményebb, mint az uborka, tehát hosszabb távon megnyered a konfliktust.

Amit viszont most a Barátság-olajvezeték ukrajnai szakaszán történtek kapcsán csinál – vagy ami még fontosabb: nem csinál! – az Európai Bizottság, az a hazák hazájaként értett Európai Unió halálát jelenti. Mert ez lesz az eredménye: békeprojekt helyett béke poraira.

Nézzük a lényeget: egy nem uniós tagállam politikai okokból veszélyezteti két uniós tagállam energiaellátását, egy másik uniós tagállam pedig visszaél az így kialakult versenyelőnyével – és az Európai Bizottság saját funkcióját megcsúfolva nem a szerződések őreként lép fel, és most még finoman fogalmaztam.

Gondoljuk végig, mit lát most a huszonöt másik tagállam. Azt látja, hogy létezik egy uniós rendelet, amelyben rögzítették, hogy a Barátság kiesése esetén az Adria-vezetéken át kell engedni az orosz olajat. Azt látja, hogy létezik egy társulási megállapodás Ukrajnával, amely kimondja, hogy Ukrajna nem veszélyeztetheti a tagállamok energiabiztonságát. És azt látja, hogy ezeknek a szabályoknak a betartását — az EU saját szabályait! — az unió intézményei nem kényszerítik ki. És azért nem kényszerítik ki, mert Magyarországról és Szlovákiáról van szó, nem Németországról vagy Franciaországról.

Ettől a pillanattól az európai jog csak papíron jog, a gyakorlatban politikai fegyver.

Akaratlanul is fölmerül a kérdés, hogy holnap, amennyiben Olaszország vagy Lengyelország vagy bármelyik tagállam valamilyen ügyben szembekerül a brüsszeli vezetéssel, emlékezni fognak-e arra, hogy a szolidaritás feltételes. És hogy a szabály mindenkire vonatkozik, kivéve, ha a szabály betartása politikailag kényelmetlen. Hogy az unió csak azokat a tagállamokat védi, amelyek jól viselkednek.

Emlékezni fognak, bizony. Mert a bizalom nem úgy működik, mint a csővezeték, hogy el lehet zárni és újra meg lehet nyitni. A bizalom törékeny, mint a porcelán: ha egyszer eltörik, sok munkával össze lehet ugyan ragasztani, de a repedés mindig látszani fog.

Az Európai Unió jelenlegi vezetői olyasmit rombolnak, amit évtizedek alatt építettünk fel: azt a hitet, hogy az EU-ban a szabályok mindenkire egyformán vonatkoznak, és hogy a kis országokat is védi a jog, nem csak a nagyokat a hatalom.

Ez csak az érem egyik oldala. A másik oldala is fel tudja vinni az ember vérnyomását: itt van ez az Ukrajna. Megtámadta őket Oroszország. Hősiesen küzdenek egy területvédő háborúban, ami azt is jelenti, hogy apák és fiuk ezrei halnak meg, többmillióan elmenekültek. Magyarország humanitárius segítséget nyújt nekik, de nem akarunk részt venni a háborújukban, mert nem a mi háborúnk.

Ukrajna tranzitország, rajta keresztül jön a Barátság-vezetéken az az orosz kőolaj, ami lehetővé teszi a rezsicsökkentést. És erre az ukrán vezetés a csővezetékből politikai fegyvert kreál. Ugyanazt csinálják, mint az oroszok. Emlékszünk még arra, amikor a Gazprom 2006-ban és 2009-ben Ukrajna ellen „kereskedelmi vitát” hirdetett, Európa pedig egyszer csak azon kapta magát, hogy januárban kihűlnek a radiátorok. 2021–22-ben ugyanez a forgatókönyv játszódott le nagyban: fokozatosan elzárt gáz, elszálló árak, politikai feszültség az EU‑ban. Most először nem Moszkva, hanem Kijev áll a csapnál, és arra gondolhattak, hogy ha az orosz gáz és olaj évtizedeken át volt Kreml‑fegyver, miért ne lehetne az ukrán infrastruktúra is politikai karabély?

Egy olyan országot akarunk tehát sürgősségi úton az Európai Unió tagjává beerőszakolni, ami ugyanolyan, mint a Brüsszel által gyűlölt Oroszország. Foglaljuk össze címszavakban: Zelenszkij elnök megszüntette az ellenzéki médiát és az ellenzéki pártokat, központosította a televíziós híradásokat. Hogy az ellenzéki barátaink is értsék: Ukrajnában nincs Telex és HVG, nincs RTL Híradó, nincs se Tisza, se DK. Ukrajnában a kisebbségi jogokat semmibe veszik. Ukrajnában a korrupció elképesztő mértékű, a jéghegy csúcsán aranybudi fénylik. És Ukrajna mindenféle skrupulus nélkül zsarol két EU-tagállamot.

Mindehhez az Európai Bizottság csendben asszisztál.

Most képzeljük el, mi történne, ha ez az Ukrajna – a harcedzett katonaságával, a tömeggyilkos Bandera-kultuszával, a kollektív bűnösség elvével, a hétpróbás oligarcháival, az oroszokat is megszégyenítő érzéketlen és kegyetlen államvezetésével – teljes jogú tagként bekerülne az Európai Unióba.

És tegyük fel, hogy az orosz–ukrán háború befagy. Megmerevednek a frontvonalak, de fölszabadul egy hatalmas, harcedzett ukrán hadipotenciál. És tegyük fel, hogy jön egy ukrán vezető, aki azt mondja: mi Európát védtük. Mi vérünket adtuk Európáért. Ezért adjátok ide azt, ami nekünk jár. És ha nem adjátok, akkor elvesszük.

Meddig tudná megfékezni ezt az a brüsszeli elit, amelyik ma a saját szabályait sem képes betartatni?

Ha ez az Európa marad a gyermekeinknek, akkor a fegyver csöve nem kifelé fog nézni az uniónkból, hanem befelé. Egyenesen ránk szegeződik.