Mindenkinek van egy hazaszótára. Vagy majdnem mindenkinek. Az emberiség jelentős többsége le tudja horgonyozni magát térben és időben. Tízből kilencen tudják, hogy honnan jönnek, a tizedik legfeljebb nem akarja megmondani. Ez a könyv arról szól, hogy mi, magyarok miért vagyunk ott, ahol. És arról, hogy miért maradunk, amikor könnyebb lenne menni.

Nemrég az orosz-ukrán háború és az arra adott európai uniós válaszok miatt energiaválság köszöntött ránk, az elszabadult energiaárak okán hosszabb ún. „közigazgatási szünetet” rendeltek el a közintézményekben, így az akkor általam vezetett budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban is. A nem tervezett szabadságot a családommal a hegyekben töltöttük a pár éve vásárolt kis falusi tanyánkon. Mivel mostanában decemberben alig látunk havat, a felszabadult időmben a tavaly nyáron vásárolt traktoron készítettem elő kertünket az őshonos gyümölcsfák tavaszi fogadására és ültetésre. A traktor kirázta belőlem a fővárosi nyűgöket, tisztult a tekintet, egyértelműbbé vált, mi fontos, mi nem.

Ekkor döntöttem el, hogy befejezem a befejezhetetlent, vagyis könyvvé formálom a szösszeneteimet, ahogyan ama bizonyos pillanatnyi csöndben dolgozik az ember, amíg a kivégzőosztag újratölt. A traktoron ugyanis megszólalt bennem Babits: „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, /de még tovább magamnál nem jutottam. // […] Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

Többféleképpen lehet szabadulni az énbörtönből. Az első és legkézenfelvőbb útja az imádkozás. Csakhogy az ima privát nyelv, és mint ilyen, mások számára közölhetetlen. Én viszont évek óta közszolgaként dologozom, ezért úgy éreztem, tartozom ennyivel annak az életszakasznak, ami a traktor előtt számomra adatott.

Ezt a könyvet helytelenül szótárnak nevezem. Amióta beköltöztem a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói irodájába, minden reggel szemrevételezem zseniális költőnk, József Attila írógépét, ott található a székely írófejedelem, Tamási Áron erődszerű íróasztala mellett bal kéz felől, így közelebb van a szívhez. Ülök a Tamási-erődítmény mögött, nézem az írógépet, ugyanaz a véges betűkészlet áll rendelkezésemre nekem is, mint József Attilának – és hát nagyon nem mindegy, hogy milyen sorrendben nyomogatod a billentyűket.

Még mindig pontosabb szótárnak nevezni ezt a szövegfüzért, mintha azt állítanám róla, hogy egyfajta leltár, búvópatakszerűen vissza-visszatérő motívumokkal és idézetekkel, amelyek az évek során jó kapaszkodóknak bizonyultak gondolatszegény korunkban. Mert életünk leltárát mindannyian halálunk pillanatában zárjuk le, ezzel járulunk majd az Úr színe elé. Mindegy. Rendezem a dolgaimat, az elmúlt évek minden ellentmondásosságával, így könnyű szívvel tudok majd visszaülni a masinám nyergébe.

A pesszimisták szerint épp a nyugati civilizáció és kultúra végnapjait éljük. Nem tudom, hogy ez bekövetkezik-e, vagy hogy mi következik egyáltalán. De ha igazuk lesz, és tényleg összedől ez az egész miskulancia, akkor nem tudok annál értelmesebb választ, mint hogy az apokalipszis kertésze legyek.